Az újkőkor alapvető és visszafordíthatatlan változásokat hozott az ember gazdálkodásában, termelésében (élelemszerzésében) és általában a biztonságosabb életfeltételek megteremtésében. A hosszú ideig tartó – és a Föld más és más vidékein más időpontokban, jelentős késésekkel bekövetkező folyamat az újkőkori forradalommal indult. Ez tulajdonképpen egyet jelent a mezőgazdaság (földművelés és állattenyésztés együtt) kialakulásával vagy más kifejezéssel élve az élelem termelés kezdeteivel (az őskőkor és a középső kőkor élelemgyűjtögető, vadászatot és halászatot űző létfenntartása után). Mezopotámiában, az ún. Termékeny Félhold tágan vett területén zajlottak az első változások. Ott voltak meg hozzá ugyanis az elemi feltételek a kedvező időjárásban, az évi csapadékban, a vízellátásban, az öntözési lehetőségekben, a talajfajtákban, a vadon élő, de termeszthető növényekben (vadárpa, vadbúza), a könnyen háziasítható állatok ott élő vad elődeiben (vadjuh, vadkecske, egyfajta farkas mint a kutya őse).
Az élelemtermelés kezdetei kifejezés nem azt jelenti, hogy az évmilliókig tartó élelemgyűjtögetés még nem volt termelés. Az volt, de rendszeressége és minden (egyes növényekre, vagy éppen állatfajtákra, például a rénszarvasra irányuló) következetessége ellenére esetleges is volt. Ki volt szolgáltatva az elemek mindenféle hatásának (szárazság, téli zord idők, áradások, állatfajok hirtelen elvándorlása), és voltak komoly mennyiségi korlátai. Ezen túl elsősorban a hústáplálékra irányult, hiányzott a tej, és kevés volt a szénhidrát (gyűjtögetett magvak, gyökerek). A táplálkozás tehát nem volt változatos, és főleg a mérsékelt égövi vidékeken gyakran beköszönthettek téli éhínségek. Tartalékokat főleg csak az élőben tárolt (a környéken nem teljesen levadászott) vadállatok húsától vagy vermekben és füstölve elrejtett állati hústól remélhettek. Zsákokban-kosarakban tárolható gabona, köles, cukor nem létezett, legfeljebb szárított vad gyümölcsök és méz.
A gyűjtögető termelés és a mezőgazdasági termelés közötti alapvető különbséget abban foglalhatjuk össze, hogy a gyűjtögető termelés alkalmi és rövid időre szól, a mezőgazdasági termelés viszont rendszeres, visszatérő és hosszú időre szól.
A háziállatok háziasítása – a domesztikáció – számos közvetett és közvetlen kapcsolattal társul a kezdődő földműveléshez. Például a földművelés megkövetelte hosszú idő azzal járt együtt, hogy a befogható vadállatokat (főleg a kicsinyeiket) hosszú ideig tarthatták karámban a földművelő telepek mellett. Ezek nemcsak télire tartalékolható friss húst jelentettek, hanem szaporulatuk egyre inkább ‘szelídült’, trágyájukba pedig megtermékenyítették a falu körül a földeket is. Másrészt lehetővé tették a rendszeres fejést, a tejtermelést és a sajtkészítést, tehát a változatos táplálkozást.
A mezőgazdasági termelés elterjedésének voltak feltételei is. A legkorábbi időkben elsősorban a megfelelő, eke hiányában is könnyen művelhető (laza) és jó vízgazdálkodású, humuszos, erdei talajok megléte. A későbbi fejlődés során egyre fontosabb szerepe lett az öntözés lehetőségének. Itt főleg az ún. gravitációs öntözési (amelynél a magasra áradt folyók vize különösebb erőfeszítés nélkül vezethető el a szántóföldekre) kell említenünk. Tudjuk azonban, hogy a Kárpát-medence, különösen az Alföld nem alkalmas gravitációs öntözésre. A földművelés kezdetei és későbbi állomásai tehát mindvégig az első tényező adottságaitól függtek.
Szabolcs-Szatmár-Bere Megye területére – akár csak a Kárpát-medence más tájaira – az új életforma már kialakult termelés formáival, követelményeivel, sajátságaival, és a hozzá társuló eszközanyagok (kőpengés fa- vagy agancs sarló Méhtelekről), új felfedezések (fazekalás, szövés-fonás, a balták csiszolása a korábbi pattintgatás helyett) ismeretében ékezett el. A kialakulás helyének és tőlünk való jelentős távolságának, a közbeeső geográfiai akadályoknak (Földközi tenger, Balkan-hegység, Al-Duna) megfelelően jelentős, két-három évezredes késéssel. E hosszú út során maga az alaprendszer – a neolitizáció – sehol sem torpant meg véglegesen, de az alapvető invenciókhoz (földművelés, állattenyésztés, újfajta eszközanyag) mindenütt helyi vonások társultak, s így őrződtek meg. Az új feltételeknek megfelelően az alaprendszer is továbbalakult Ez a tétel érvényes területünkre is. Mindössze azt nem tudjuk, hogy milyen volt az őslakosság jellege. De léteztek, mivel a Tisza jobb partján, a Bükk és a Mátra lábánál, illetve a Nyírség nagy részén és Észak-Szabolcsban (Tiszabezdéd) valamivel később egy más, eltérő anyagi kultúra alakult ki, mint a bal parton. A vidékünkön meghonosodott első, déli eredetű új kőkori művelődés régészeti neve a Körös Kultúra. A másik oldalnak, a nyilvánvalóan a Körös-nép hatásaira kialakult anyagi kultúrája az edények sajátos díszítéséről az Alföldi Vonaldíszes Kerámia (AVK) kultúrája nevet kapta.
A Felső Tisza-vidék sajátos geográfiája (vízellátása, áradmányos, sőt mocsaras területei, talajminőségei) egyáltalában nem kedvezett egy olyan korai paraszti művelődés megtelepedésének, mint a Körös Kultúra. Ennek pontosan megfelel, hogy – szemben a Közép-Tisza vidék vagy az alsó és középső Körös-völgy alföldi tájaival – megyénkben csak elvétve találtuk meg e népesség telepei. Ezek közül csak Méhtelek-Nádas telepéről tudunk többet. A lelőhely neve utal a fent említett helyi vonásokra: Nádas a neve, talaja mezőgazdasági művelésre nem a legjobb. (Méhtelek neve eredetileg Mélytelek volt.) Mi lehetett annak az oka, hogy e hátrányos feltételek ellenére ezek a korai földművelők mégis eljutottak a Túr völgyének egyik alacsony dombjára? A méhteleki telephelyen 1710 darab pattintott kőeszköz került napvilágra. Nemcsak ez a magas szám, hanem a kőfajták változatossága (jelentős részben az őbszidlán azt bizonyítja, hogy ezek az emberek a Tokaj-hegy aljai vidék kő nyersanyag-lelőhelyei közelébe igyekeztek telepedni. Magukat a kő termőhelyeket nem tudták elfoglalni, de élénk kereskedelmi kapcsolatokat folytattak az ottaniakkal (akik minden bizonnyal az AVK ama elődei voltak, akik éppen e délebbiek hatásaira kezdték el kialakítani a saját új kőkori életmódjukat). Minden jel azt mutatja, hogy a Körös kultúra népe életének vége felé vagy felszívódott az őslakosságba, vagy tervszerűen visszavonult dél felé. Helyét ugyanis az AVK foglalta el. Ennek lelőhelyei főleg a megye északnyugati felén, a kő termőhelyek közelében sűrűsödnek, de elszórtan találtak telephelyeket Szatmárban is. Ettől a foglalástól kezdve egészen a rézkor középső szakaszának a végéig helyi erők mozgatták a továbbfejlődést (amely helyi erők természetesen nem Szabolcsot vagy Szatmárt jelentik, hanem az Alföld nagy, meghatározó térségeit, mondjuk az AVK elterjedési területét és peremvidékeit). Ha alaposabban utána gondolunk, az életfeltételekben, a gazdálkodásban, az életmódban nem voltak jelentős különbségek a két kultúra – a Körös és az AVK – között. Maradtak az ősi mezőgazdasági és kisipari eszközök a kőpengékkel, a csiszolt és átfúrt kőbalták mindenféle fa-és földmunkákhoz a szövés-fonás megmaradó alkatrészei (a fonáshoz szolgáló orsók agyagkorongjai, és a függőleges szövőszékeknek a hosszanti láncfonalakat megfeszítő agyagnehezékei). Némileg mások voltak – vagy lehettek – ugyanakkor a lakóépületek, szigorúbbak, kötöttebbek lettek a temetkezési szokások. A legnagyobb különbség azonban az agyagedények díszítési módjai és stílusai között figyelhető meg ill. az emberábrázolások módjábanja kiállításon az ország újkókori kis agyagszobrocskáinak – idoljainak, az újkőkori ember „istenábrázolásainak” – legszebb darabjaiból láthatnak példányokat” Méhtelekről, illetve az AVK időszakából Tiszadadáról).
A fazekalás s az agyagművesség lényege, hogy mindaddig, amíg a tárgyat ki nem égetik, anyagával bármit lehet csinálni. Az agyag volt a legelső műanyag! Akár újra iszapolni, gyúrni-formázni, vagy_a már_díszített (festett, karcolt vagy csak durvított) felületet újra simítani, és az egészet újrakezdeni. Ebből a lehetőségből következik, hogy egy agyagedényt bárhol, bármikor, bármilyen díszítéssel el lehet látni. A lényeg nem maga az agyag, hanem az edény formája, és főleg a díszítést végző férfi vagy nő kulturális háttere, művészi képessége, mesterétől örökölt tudása és hagyománya, nagyjából néprajzi mivolta. Ennek következtében általános jelenség, hogy a továbbfejlődés során egy-egy (akár nagy, akár kicsi) kulturális térségen belül az edényformák és a minták öröklődnek, de azért szabályosan átalakulnak. Ez a szabályszerűség az egyik legfontosabb eszköz a régész kezében, amikor a régi, sőt ősrégi idők vonatkozásában öröklődésről, a hagyományok továbbéléséről, egyes területi csoportok rokonságáról, időszakok meghatározásáról beszél.
Az újkőkor középső szakaszában (valamikor a Kr.e IV. évezredben), egy sajátos díszítésű agyagművesség fejlődött ki, melynek edényformái az AVK sajátjai ugyan, de díszítése változott: fényesen, szinte lakkszerűen csillogó sávos mintákból át Szamosvidéki festett kerámia a tudományos neve, emlékeit a múzeum kutatói Vállajon és Nyíregyháza közelében is megtalálták Arra még nem ismerjük a választ, mi lehetett az oka, hogy ezek a mesterek „hirtelen” áttértek az edények festésére. így jártak el az AVK gölöncséréi más területeken is, pl. Nagykálló vidékén, ahol ennek a festett kerámiának egy inkább Erdéllyel és a Partiummal (Biharral) kapcsolatot mutató, finomabb változata volt szokásban (esztári típusú kerámiának nevezik).
Bizonyára ezeket követte a késői újkőkor még jórészt ismeretlen edényművessége, amelyről annyit biztosan tudunk, hogy a megye nyugati részén az Alföld egészén meghonosodott tiszai kultúra egy olyan csoportja készítette, amelynek már több partiumi-erdélyi-mezőségi kapcsolata volt. Ebben az Időszakban (sőt valamivel már korábban) megjelent az első fém: a réz, egyelőre csak ékszerek (apró gyöngyök) formájában, de nemsokára követte az arany is. A megyében ilyen legkorábbi fémleletek azonban egyelőre nincsenek.
NEOLITIKUM TÁRGYI EMLÉKEI
TISZADOB CSOPORT
SZAMOS VIDÉKI FESTETT KERÁMIÁK
