Császárkori barbárok


Magyarország régészetének egyik legjelentősebb, leghosszabban tartó korszaka a szarmata kor. E nép jelentőségéhez képest nagyon kevés ismeret él róla a köztudatban.  Kik is voltak a szarmaták?

Keleti, lovas nomád nép, életformájuk a szkítákéhoz, hunokéhoz, avarokéhoz, honfoglaló magyarokéhoz volt hasonlatos. A szkíták közeli rokonai, történetük is sok szempontból hasonló. Eredetük valahova Európa és Ázsia határára vezethető vissza, nevük először a Kr.e. V. században tűnik fel az ókori történet- és földrajzírók műveiben, de régészeti nyomaik ennél is régibbek A Kr.e. II. századtól kezdve már uralmuk alatt tartották az egész európai sztyeppe-övezetet az Uráltól a Fekete-tenger északi partvidékéig. Fokozatos terjeszkedésük során a Kr.u I. században megjelentek a magyar Alföldön, amelyet kevesebb mint száz év múltán már teljességgel a magukénak tudhattak. A szarmaták jazig törzse volt az, amely a Kárpát-medencében először „hont foglalt”, őket követték később a roxolánok és – közvetlenül a hunok foglalása előtt – az alánok. A Római Birodalom két újonnan létrehozott tartománya – Pannonia, a mai Dunántúl, illetve Erdély területén Dacia – közé szorult harcias nagyállattartó nép új életforma választására kényszerült. A bevándorlók – csakúgy mint 600-700 évvel ezelőtt a szkíták – néhány nemzedéken belül letelepedtek, falvaik környékén földet kezdtek művelni. Harciasságukból azonban mit sem veszítettek: a római történészek és a provinciák pusztulási rétegei folyamatosan jelzik, hogy a szarmaták rendszeresen viseltek háborút szomszédjaik ellen, sokszor a tőlük északra élő germánokkal – kvádokkal és vandálokkal – szövetkezve.

A Felső-Tisza-vidéken viszonylag későn, valamikor csak a korszak nagy világégése, a markoman-szarmata háborúk táján jelentek meg az első szarmata bevándorlók. Itt közvetlen szomszédságba kerültek a germán vandálokkal, akik ugyanazon időtájt érkeztek ebbe a régióba a mai Lengyelország területéről. Vidékünkön mindkét nép régészeti kultúrájában érződik a kölcsönhatás vidékünkön.

A rómaiakkal vívott gyakori háborúk ellenére komoly kereskedelmi-kulturális kapcsolatok is jellemezték a „barbárok” és a tartományok lakosságának viszonyát. A szarmata kultúrát áthatotta a római kerámiaművesség, ötvösség, üvegművesség és még sokfajta mesterség, amelynek termékeit a kereskedők hozták be szarmata földre. Ezt az intenzív kereskedelmet illusztrálja kiállításunk Mint minden egyenlőtlen kapcsolatot (a történelem későbbi szakaszaiból is ismert gyarmat-gyarmatosító viszony) ezt is az jellemezte, hogy a fejletlenebb szarmata földről nyerstermékeket -terményt (búzát, mézet, aszalványokat stb.), állatokat bőröket vittek ki, míg a cserébe beérkező áruk professzionális kézművesek, gyárak termékei: ezek között az egyik legkedveltebb az úgynevezett terra sigillata (ragyogó felületű, vörös mázas luxuskerámia), festett agyagedények ruhakapcsoló tűk és más viseleti kiegészítők. Amforákban érkezett az olaj vagy a bor. Maguk a szarmaták pénzt nem vertek de a romai érmék nagy számban kerülnek elő sírjaikból, településeikről.

A különböző áruk elterjedését térképre vetítve kirajzolódnak a kereskedelmi utak. Nyomvonaluk nagy részben a középkorig, sőt máig használatban van, hiszen az utak iránya mindig alkalmazkodott a földrajzi adottságokhoz (elkerülte a mocsarakat, az átkelésre legalkalmasabb helyen keresztezték a folyókat stb.). A Felső-Tisza-vidéken futott a két római tartományt, Daciat es Pannoniát összekötő egyik fontos ütőér, amely Aquincumból indult és Porolissumnál, az egyik daciai tartományi fővárosnál ért véget (részben a mai M3-as sztráda vonalán).

Az északi szomszédokra, a germánokra jellemző leletek (edények, ékszerek, egy-egy fegyver) utalnak arra, hogy a szarmaták velük is ápolták a kapcsolatokat A Szatmár-Bereg-vidéken ezzel párhuzamosan kialakuló szubkultúra – mely alighanem a dákok és germánok összeolvadásából és igen erős római hatásra alakult – leletei ugyancsak jelentkeznek a szarmaták területén. Előbbiek jellegzetes pecsételt edényei, ha nem is nagy számban, elő-előfordulnak szarmata környezetben

A szarmatákat utoljára a Kr.u. V. századi források említik. A mindent elsöprő nagy népvándorlás idején hun, majd az őket követő hódítók fennhatósága alá kerültek, önálló népként többé nem emlegetik őket. A Kárpát-medence középső részének etnikai képében azonban minden bizonnyal komoly alakító szerepet játszottak, s bár beleolvadtak az utánuk érkező népekbe, egyes csoportjaik talán még a magyar honfoglalást is megérhették.

 

CSÁSZÁRKOR TÁRGYI EMLÉKEI