375-ben Balambér vezetésével Európa lakói számára új és félelmetes ellenség lépte át a Volgát. A hunok. Hamarosan szállingózni kezdtek a hírek harciasságukról, legyőzhetetlenségükről. Meghódoltak a sztyeppe korábbi urai, az alánok, elbukott a gótok birodalma.

„Azért lehet őket talán a legfélelmetesebb harcosoknak mondani, mert távolról lövöldözik nyilaikat, … a közelharcban pedig, saját magukat nem kímélve, karddal küzdenek. Miközben az ellenük irányuló kardcsapásokat figyelik, összecsavart pányvákkal úgy körülfonják az ellenséget, hogy hiába próbál ellenállni, mert összekötözött tagokkal sem lovagolni, sem járni nem tud.”  Így látta őket a kortárs római történetíró, Ammianus Marcellinus.

Alig egy generációnyi idő múltán már a Kárpát-medence kapujában álltak. Róma és Bizánc a lábuk előtt hevert.

De ahogyan Európa egén váratlanul bukkantak elő üstökösként a hunok távoli ázsiai őshazájukból, éppoly gyorsan tűnt el birodalmuk a történelem süllyesztőjében. Az V. század közepén Attila, „az Isten ostora” még áthelyezte hatalmi központját az Alföldre, ám  453-ban váratlanul meghalt a nagykirály. 455-re pedig a belharcok és az alávetett népek elleni csaták következményekért a hunok keletre menekültek. 469-ben még megtámadták a Kelet-Római Birodalmat. Alulmaradtak, s ezzel véget ért tiszavirág életű európai történetük.

A hunok csekély létszámú uralkodó rétege a legkülönbözőbb népcsoportokat hódoltatta meg. Színes népi kavalkád szolgálta ennek megfelelően az új urakat. A Felső-Tisza-vidék népességének  összetételét a hun időszakban ma még nem ismerjük. A viseletben és szokásokban egyfajta uniformizálódás teszi még nehezebbé ennek meghatározását. Vonatkozik ez olyan különös jelenségekre is, mint a koponya mesterséges meghosszítása, torzítása.

Az V. századi leletegyütteseken belül elsősorban a rendkívül gazdag női ékszerek ismertek. Közülük is a legtipikusabbak a lemezes ruhakapcsoló tűk. Múzeumunk egyik büszkesége, Európa legnagyobb méretű ilyen ékszere Gáváról származik.

A férfiak temetkezéseiben elsősorban a fegyverek jellegzetesek. Tiszavasváriban, egy hunkori épület maradványai között akadtunk egy ritkább leletre: légy alakú ruhatűre, ún. cikáda fibulára. Ez a sajátos ékszerforma talán bajelhárító és rangjelző ékszer lehetett.

A VI század első felére a leletek a Felső-Tisza-vidéken megritkulnak. A régészeti anyag és az írott források hiánya következtében ezt az időszakot vidékünkön ma még fehér foltnak kell tekintenünk. Csupán annyit valószínűsíthetünk, hogy a korábbi lakosság – a szarmaták – és a hunok által ideszorított népek élték meg az avar hódítást.