A Kárpát-medence történetében évszázadokon – sőt évezredeken – át (a rézkor végétől) meghatározó szerepet játszottak az eurázsiai sztyeppéről érkező állattartó népek. Államalapításra azonban csak a 895 táján Álmos, illetve Árpád vezette honfoglalók voltak képesek. A Felső-Tisza-vidék a legkorábbi Kárpát-medencei szállásterületük része volt, nem véletlen, hogy a Jósa András Múzeum honfoglalás kori gyűjteménye kivételesen gazdag. Ehhez az is hozzájárult, hogy múzeumalapítónk, Jósa András kezdettől fogva megkülönböztetett figyelmet szentelt e korszaknak. Az általa feltárt híres temetők – Kenezlő, Tiszabezdéd, Tuzsér stb. – anyaga folyamatosan egészül ki. Így került gyűjteményünkbe a híres rakamazi turulos korongpár vagy a rakamazi és a geszterédi aranyszablyás leletegyüttes.

Korábban komoly vita folyt az Árpád népe által vidékünkön talált helyi lakosság összetételéről és számáról. A VII-IX. század fordulójától a Kárpát-medence nyugati részén a frankok behódoltatták, illetve visszaszorították a korábbi avar lakosságot. A 830-as években dél felől a bolgárok hatoltak be. Az avar lakosság – legalábbis egy része – menekülésre kényszerült. Az újabb ásatások fényében nagy tömegben telepedhettek meg a mi vidékünkön. Ők alkották a honfoglalók hódoltatott „köznépét”, akikről Anonymus, III. Béla névtelen jegyzője a Gesta Hungarorumban így emlékezett meg:

„… nem kicsiny sereggel nekiindultak, és a Tiszát úgy úsztatták át a Iládi révnel, hogy
semmiféle ellenség sem szállt szembe velük. Másnap pedig a Tisza mentén a Szamos folyó
felé kezdtek lovagolni. Majd tábort ütöttek azon a helyen, ahol most Szabolcs van. Ott annak
a földnek a lakói majdnem mind önként meghódoltak előttük, és lábukhoz borulva fiaikat
kezesül adták, csak hogy bajuk ne legyen. Ugyanis félt tőlük szinte az egész népség, azonban
előlük elfutva alig menekültek meg csak néhányan…”.