Legkorábbi elődeink – régebbi kifejezéssel előemberek – mintegy 4-3 millió évvel ezelőtt kezdték benépesíteni a földet. A trópusi éghajlatú Afrikából indulva lassan terjedtek el az európai és ázsiai földrészek mediterrán, majd mérsékelt égövi zónáin, hogy évmilliókkal később végül eljussanak egészen Indiáig és Ausztráliáig, illetve a sarkköri tájakig. A terjeszkedéssel párhuzamosan a biológiai és szellemi fejlődés további állomásaként kialakult az ősember. Előbb a Homo habilis fejlődött ki, a munkavégzésre és eszközkészítésre, az első társadalmi kapcsolatok létesítésére már alkalmas ún. ügyes ember. Nem tudjuk, hogy a tagolt beszédre képes volt-e már (valószínűleg nem). Őt követte a Homo erectus, az ún. felegyenesedett ember. Keze már felszabadult, így képes volt a legkülönbözőbb munkafolyamatok elvégzésére, kő-, csont- és faeszközök (hasítok, hasogatok, szakócának nevezett ütök – kalapácsok vagy balták – majd szerszám- és fegyverhegyek, vakarók, kaparók, vésők) tudatos készítésére. A Homo erectusból ma még jórészt ismeretlen testi állomásokon keresztül kialakult a kései ősember, majd a szintén ismeretlen eredetű neandervölgyi ember (a maga megnövekedett emberi képességeivel, de sokbanmég a korai ősemberre emlékeztető külsejével). A neandervölgyi ember (csontmaradványait hazánkban a Bükk barlangjaiban találták meg) a középső őskőkor százezer évnyi idejére jellemző. Ezek a kései ősemberek fedezték föl a kőpengéket. A neandervölgyi ember végül kihalt, de képességei (például a beszédkészség) beépültek a teljesen kialakult emberbe is. Az új fajtát szapientizálódott neandervölgyi embernek hívjuk.

A fejlődés következő állomása a Homo sapiens („bölcs ember”). Kialakulásának helyét és körülményeit nem ismerjük, legrégibb ásatag csontjai alapján valószínűleg erre már nem Afrikában került sor, hanem a Közel- és a Közép-Keleten, valahol Levantétól Iránig. A felső őskőkorban élt fajtáját „ásatag bölcs ember „nek – Homo sapiens fossilis – nevezzük. Ennek a néhány év- tízezrednek a folyamán alakult át végül Homo sapiens recens-szé, az új avagy egységes „mai emberré”. Manapság már csak ez az egységes emberfaj él az egész földkerekségen, merthogy végül ez lett uralkodóvá valamennyi kontinensen.

Hazánkban a leggyakrabban emlegetett régi embermaradványnak, a vértesszőlősi Sámuelnek (találójától ezt a becenevet kapta) pontos rendszertani helyzete bizonytalan, és ezért Homo erectus seu presapiens a neve: még ősember vagy akár a Homo sapiens fossilis elődje. Ki tudja?

Mindezek az emberi fejlődési emeletek az őskor leghosszabb, első időszakába, az őskőkorba (vagy paleolitikumba) tartoznak. A  mi vidékünkön az emberi idők legkezdetétől egészen a Kr. e XV-XII. évezredig, tehát a középső kőkorig (mezolitikumig) tartott. A szakemberek – többé- kevésbé mesterségesen – három fejlődési szakaszra osztják: a korai (alsó paleolitikum), a középső (paleolitikum) és a késői őskőkorra (felső paleolitikum). A hosszú utat az eszközök számának és típusainak a fokozatos szaporodása jelzi. Döntő jelentőségű voltba késői őskőkorban (a csodálatos barlangi művészet időszakában) az íj és a nyíl (távolra ható fegyver!) feltalálása is.

Az őskőkor (és vele a középső kőkor) az őskor első, leghosszabb, de csak egyik szakasza volt. Az őskor tehát nem azonos az őskőkorral. Egy másik gyakran előforduló tévedés az ősember azonosítása az őskorral vagy az őskőkorral. Az ősember ideje a neandervölgyi emberig tartott, tehát a középső őskőkorig, mintegy 150.000 évvel ezelőttig. Őskőkor ugyanakkor a legrégibb emberi eszközkészítéstől a középső kőkorig tartó időszakot, vidékünkön a Kr. e. XV-XII. évezredet nevezzük. A kőkor egésze még ennél is hosszabb időtartomány, mivel az újkőkorral végződött, errefelé talán Kr. e 3000 táján.

A kutatás mai állása szerint a megyében nem találták még meg az őskőkor és a középső kőkor kétségtelen régészeti emlékeit, bár vannak gyanúba vett helyek (pl. Tarpa).