Az újkőkort követte a rézkor (nagyjából kitöltve az egész harmadik évezredet) itt is érvényes a régi tudós szabály hogy egy korszaknak három szakasza van: a korai rézkor (neve a tiszapolgári kultúra), középső rézkor (bodrogkeresztúri kultúra), és a késői rézkor (neve badeni kultúra). Genetikusan fejlődött ki a megelőző újkőkori művelődésből, annak mint egy a vége. Ugyanakkor ismét alaposan megváltoztak az edényformák, de még nem tudjuk, hogy miért, és főleg hol zajlott le ez a változás. Az biztosra vehető, hogy nem a megyében, hanem valahol az Alföld területén.
A változatos alakú edények közül kitűnnek az úgynevezett csőtalpas tálak. Rendeltetésüket igazában még nem ismerjük. Különösen a korai rézkorban szépen díszítettek ezeket.
A hajdani Magyar Királyság területén legelőször régészeti módszerekkel Jósa András közreműködésével a tisza polgári kultúra temetőjében tártak fel temetkezéseket, mégpedig Ajakon a Daru szigeten.
A rézkorra nemcsak az elsőnek használt fémek – tehát a réz és az arany – jelenléte jellemző, hanem az is, hogy rézből lassan-lassan nemcsak gyöngyök és tűk készültek, hanem szerszámok is bőven, és nem voltak ritkák az aranyékszerek. Megyénk mindkettőben gyakoriságot mutat: különösen sok az akár 2-3 kg-os súlyt elérő kettős, ellentett élű rézcsákány, de előfordulnak a jellegzetes aranycsüngők is (Fényeslitke), amelynek típusai egészen Görögországig szinte azonosak.
A rézkor középső és kései szakasza között törés következett be a genetikus-helyi fejlődésben, mert a késő rézkori badeni általános kerámiája nem követte az ősi hagyományokat (ill. más területek, kimondottan a Dunántúl és a Nyugat-Balkán ősi hagyományait követte). Ez a kultúra – a Kárpát-medence történetében először – az addigi nagy kulturális térséget (a Dunántúl, az Alföld, Erdély, az Alföld déli része a Marostól délre) sajátságait, addig egyéni vonásait összemosta, eltüntette, szinte egységesítette, egyben azonos színvonalra hozta, kiegyenlítette: temetkezési szokásaiban, lakásviszonyaiban, kis szobrocskáinak jellegzetességeiben, ritka fémtárgyaiban, és főleg edényeinek sajátságaiban. Érdekes, hogy a réz és az arany ebben az időszakban szinte teljesen eltűnt: egyetlen korábbi rézcsákány elegendő lett volna az egész Kárpát-medencét kitöltőkultúra réz ékszerének előállításához. Az okokat nem ismerjük: a kései rézkor idejére valószínűleg szinte teljesen felgyűjtötték az erdélyi és mátrai lelőhelyeken a felszín ércdarabokat, és meg kellet várni, míg a természeti folyamatok (erózió, földmozgások, áradások, vízmosások) új darabokat hoznak a felszínre; vagy el kellett volna kezdeni a bányászatát, de rézkori tárókra vagy éppen mély művelésre a Kárpát-medencéből egyenlőre nincs bizonyíték.
Essen szó a temetkezésekről is! Ma már pontosan tudjuk, hogy az újkőkori tiszai kultúra idejében (sőt talán már az Alföldi Vonaldíszes Kultúra második felében) a halottakat elkülönített temetőkbe temették. Ezek a viszonylag kis lélekszámú temetők (20-30 sír) először a település nagy területén belül, de egy akkor éppen nem lakott részén voltak, és csak ennek a telepnek a halottai számára szolgáltak végső nyughelyül. Ahogyan a késő neolitikumban nőtt a területek mérete, ez a szabály maradt, de megnőtt a sírok száma. A rézkorban azonban megváltozott a települések rendszere: a ritkásan kialakult nagy telepe népei szétköltöztek kis telep tucatjaira (szinte olyan rendszer jött újból létre, mint amilyen a genetikus előd, az AVK idején lehetett). Ezek a családi-nemzetségi rokonságot azért tovább őrző széttelepültek viszont továbbra is közös (nemzetségi) temetőbe akarták halottaikat temetni: ezzel kialakult a kis településektől független közös, önálló temető. Szép számmal ismerjük a korai- és középső rézkor temetőit, így Ajakról vagy Fényesvitkéről. Lélekszámuk a mai adatok szerint sehol nem haladta meg a 150-200 sírt. Ennek oka a társadalmi csoportok már említett kis lélekszáma, no meg az egyes időszakok viszonylag rövid tartama.
TISZAPOLGÁR-KULTÚRA EMLÉKEI
BODROGKERESZTÚR-KULTÚRA EMLÉKEI
