A vastárgyak használatának elterjedésétől, a Kr.e. VIII. századtól a római hódítások koráig tartó korszakot a régészet vaskomak nevezi. E több mint fél évezredet felölelő időszakot három nagy korszakra osztjuk fel: a korai vaskorra, mely az ún. preszkíta és szkíta korra tagolódik, illetve a késői vaskorra vagy másként kelta időszakra.

A vas földünk legelterjedtebb érce. A bronzzal ellentétben nem kell ötvözni, a természetben nagy mennyiségen megtalálható, könnyen előállítható. Az első vastárgyakat egykeletről érkező, nagyállattartó nomád nép terjesztette el. Kis sírszámú temetőiket a Duna-Tisza közén, a Vajdaságban és Nyugat-Szlovákiában tárták fel, a tiszántúli területeket nem szállták meg, itt a késő bronzkori lakosság tovább élte megszokott életét.

A Kárpát-medence keleti felébe a Kr.e. VII-VI. században egy újabb sztyeppei eredetű pásztor nép, a szkíták települtek be. A Kr.e. VII. században tűntek fel először a történelem lapjain. Hérodotosz, a görög történetíró írásaiból sok mindent megtudhatunk róluk. Tőle tudjuk, hogy e nép a Fekete-tenger északi partvidékéről rabló hadjáratokra indult a Kaukázuson át dél felé, ahogyan azt is ő írija le, hogy nyugat felé elérték a Kárpát-medencét
is.

 Jeremiás próféta így jellemezte a szkíta harcosokat:

„Fegyvere nyíl és lándzsa,
kegyetlen és nem ismer könyörületet;
csatakiáltása, mint a tenger zúgása,
lovakon nyargalnak, s mind harcra kész”

A Kárpát-medence keleti felébe újonnan érkezők a késő bronzkori Gáva kultúra hordozóit hódoltatták meg. A helyi lakosság falusias életmódjában nem okozott jelentős törést az hatalom A települések magas száma, nagy kiterjedése jelzi a földművelés fontosságát. A szkíták több hullámban bevándorló csoportjai nem irtották ki a helyben talált lakosságot, együttesen teremtettek meg egy virágzó gazdaságot kézműipar kultúrát. E régészeti kultúrát a szakirodalom Alföld csoportnak vagy legfontosabb lelőhelye nyomán Vekerzug kultúrának nevezi. A kultúra települési központja – mint a neve is mutatja – az Alföldön volt. Leleteit azonban a Dunántúlon, Románia és Szlovákia területén is megtaláljuk.

  Hérodotosz írja: 

„Úgy hallottam az Isztroszon túl egyetlen nép lakik, a méd viseletben járó szigünnák. Bozontos lovaiknak, amelyeket állítólag öthüvelyknyi szőr borít, termete kicsi, orra tömpe,

s egy embert ugyan nem bírnak el, de kocsiba fogva páratlanul gyorsak, s ezért az ott lakók mind kocsin járnak. Azt mondják területük egészen az Adriai-tengernél lakó enetoszok határáig terjed, s hagyomány szerint a médektöl vándoroltak ki ide, de hogy hogyan vándorolhattak ki a médektöl, azt alig tudom elképzelni – idő múltán persze minden megeshet. A Masszalia felett lakó ligüszök szigünnának nevezik a kereskedőt,

a küprosziak ugyanígy hívják a dárdát.”

Az Alföld csoport vezérleleteinek a Fekete-tenger partvidéki szkítákéhoz hasonlóan az úgynevezett „szkíta triászt” tekintjük. E triászt a fegyverzet, lószerszámzat és az állatalakokkal díszített tárgyak alkotják.

Az Alföld csoport harcosai a keleti, sztyeppei eredetű fegyverzetet terjesztették el. Fegyvertáruk legfontosabb eleme a visszacsapó, összetett reflex-íj volt, valamint a hozzá tartózó háromélű bronz nyílhegyek. Közelharcban vasból kovácsolt lándzsákat, fokosokat, és egy sajátos rövid kardot, az akinakészt használták. Lovaikat vaszablákba fűzött kantárszíjakkal irányították, melyek felületét bronz vagy aranyozott gombokkal, szíjelosztókkal ékítettek.

Az állatábrázolások között gyakran alkalmazott motívum a szarvas és a sas, melyek több helyi emléken (csont késmarkolat Nyíregyháza-Mandabokorból, csont tegezveret Tiszalökről) is megfigyelhetők.

Az antik auktorok a szkítákat állandóan vándorló nomád népként örökítették meg. Fennmaradt leírásaik alapján a kutatók sokáig úgy tartották, hogy e nép nem rendelkezett állandó településekkel. Az utóbbi évtizedek feltárásainak köszönhetően mára már végleg elvethetjük a korábban általánosan elfogadott nézetet. A Nyíregyháza, Tiszalök és Tiszavasvári határában végzett feltárások nagy kiterjedésű, feltehetően hosszú évtizedeken át használt falusias településeket hoztak napvilágra. E vízparti domboldalakon, hosszan elnyúló falvakban egykor félig földbe mélyített,  égyszögletes vagy kerek, agyaggal tapasztott sövényfalú, feltehetően szalmatetős házak álltak.

A késő bronzkori lakosság továbbélésére utaló nyomokat is e településeken, a hétköznapi élet eszközei között találjuk meg. Legszembetűnőbb a házi kerámiaformák továbbélése. Ezek közé soroljuk a településeken és a temetkezésekben egyaránt megtalálható korong nélkül készített behúzott peremű tálakat, bögréket és virágcserép alakú edényeket, urnákat.

Az Alföld-csoport népéhez fűződik az őskor egyik jelentős technikai újításának, az edények fazekaskorongon való készítésének elterjesztése a Kárpát-medencében. A kutatók szerint a Fekete-tenger partvidéki görög gyarmatvárosok műhelyéitől vehették át ezt az edénykészítési eljárást. Korabeli görög forrás azonban a szkíta Anakharszisznak tulajdonítja a fazekaskorong feltalálását. Sajnálatos módon hazánkból eddig egyetlen egy „szkíta/szkíta kori” fazekasműhelyet sem ismerünk.

A szkíta kori lakosság temetkezési szokásait elsősorban a halottaktól való nagyfokú gondoskodás jellemezte. Erre nemcsak a nagyszámú étel- és italáldozat, az ékszerek, fegyverek, mindennapi használati tárgyak sírba helyezése utal, a halott másvilági otthonának, a „halott házának” gondos kialakítása is. Halottaikat elhamvasztva vagy csontvázasait temették el. Míg a hamvakat urnákba gyűjtve vagy a sírfenék aljára szórva, addig a holttesteket jobb vagy bal oldalukra fektetve, ritkán a hátukon kinyújtóztatva temették el. Temetkezési helyeik közül egy sincs teljesen feltárva. További kutatásukra nagy szükség lenne, mivel több esetben is megfigyelhető volt, hogy a szkíta sírok között kelta temetkezések is előbukkannak. Ez pedig a két nép közt kiépülő „békés/jó szomszédi” viszonyra utalhat.

 A szkíta kor végén nyugati eredetű, népcsoportok jelentek meg vidékünkön (Kr.e. III-II. század). Ők voltak a kelták, egy új korszak névadó népe.

SZKÍTÁK TÁRGYI EMLÉKANYAGAI