A SZÉPSÉG, AZ ÉRTÉK

Elhurcolt ókori szobrok, felfedezett őskori barlangrajzok és XX. századi elkonfiskált műalkotások tömkelege… Az ember szépség iránti vonzódása és az alkotások gyűjtésének szenvedélye szinte egyidős az első lábnyomunkkal. Platon szerint a műalkotás szépsége az előadott dolgok különleges egységéből adódik. A művészi produkció hasonlatos egy kézműves azon eljárásához, ahogyan egy használati tárgyat előállít. Amióta élünk, alkotásokat hozunk létre. Feljegyzésekből ismert, hogy már az ókorban kialakult az alkotó és gyűjtő közti cserekapcsolat, a műgyűjtés. A kézműves emberek munkáit előszeretettel vásárolták, gyűjtötték azok, akik szerették magukat széppel, illetve számukra tetsző tárgyakkal körülvenni. A kézműves tárgyak vándorlása eleinte csere alapján működhetett, majd a fizetőeszközök megjelenésével kialakultak az egyes műtárgyak árai, azaz értékei. De nem csak a szép adott okot a gyűjtésre. A szépség és az érték egybeforrásával megjelentek a mai értelemben is nevezett műértők. A műértők már nem csak a műtárgyak szépség/érték arányait tartották szem előtt, hanem annak belső és külső szépségét is. A belső és külső szépség a tárgyakon át az ember individumán keresztül mindenhol tetten érhető. Ezek megítélését talán jól tükrözheti Szokratész, aki híres volt rondaságáról, de beszédei oly lelkesítően hatottak, hogy szavaival és tetteivel egy olyan belső szépséget mutatott, amely csakis a kiváltságosak privilégiuma. Az értéket mindig is védték az emberek. Tökéletesen példázzák ezt az ókori Egyiptom temetkezési szokásai, a fáraók hivalkodó, pompával körülvett élete, mely hitük szerint a túlvilágra is követte őket. Ettől való megfosztásuktól, elvesztésüktől, még haláluk után is féltek. Ezért állítottak (védő) Istenek formájában őrséget sírjaik védelmére.

A nagyobb értéket (szépséget) képviselő műtárgyak az ókori patríciusok, illetve a reneszánsz fejedelmek, egyházi méltóságok, gazdag zsoldosvezérek és előkelő nemesemberek palotáiba és díszkertjeibe kerültek, s lassan kialakultak a különféle kisebb-nagyobb magángyűjtemények. A magángyűjteményeket alkotó tárgyak rendszerében semmiféle rendezettség, koncepció nem volt. A kincstárakban egymás mellett sorakoztak az antik szobrok, perzsa szőnyegek, arany ékszerek, ásványok, érmék, pénzek, könyvek stb. A műgyűjtés még nem szakosodott egy-egy művészeti ágazatra, hanem mindenre kiterjedő, általános volt.

Az ember értékek iránti éhsége, annak birtoklási vágya magában hordozta az értékesnél értékesebb alkotások szétszóródását, a javak eltulajdonítását. A kialakult műkereskedelem tárgyainak fosztogatására szakosodott feketekereskedelem az idők során világöltő misszióvá nőtte ki magát. Az ókori piramisok halotti kamráinak (és ezzel együtt történelmünk emlékeinek) kifosztása már az ókor végén kezdetét vette, és nem kis meglepetésünkre még napjainkban is töretlenül tart.

„A TUDOMÁNYOS KUTATÁSNAK MINDIG AZ A VÉGE, HAGY HIRTELEN TÖBB PROBLÉMA IS FELBUKKAN OTT, AHOL KORÁBBAN CSAK EGY VOLT”

Norman Mailer

MÚZEUMOK, GYŰJTEMÉNYEK ÉS A RÉGÉSZET SZÜLETÉSE

 Az ókor kultúrtörténetének fontos szegmense a már kialakulóban lévő műtárgyak tudatos gyűjtése és megőrzése. Az effajta műgyűjtés a görög paloták kincstáraiban mindennapos volt. Itt elsősorban az innen-onnan vásárolt, fizetségként kapott vagy éppen fosztogatásból származó tárgyakra hivatkozhatunk. De már törekedtek a (szép) tárgyak megőrzésére, felhalmozására. A vezető réteghez tartozók pedig nem szívesen váltak meg értékes tárgyaiktól. Ha meg is kellett válniuk egy-egy féltve őrzött darabtól, a pénz értékmegőrző funkciója révén „tudatos” vásárlásról beszélhetünk.

A tudatos gyűjtés, valamint vásárlás azonban sok esetben a szakmai hozzá nem értésből fakadóan óriási, a jövőre nézve visszaállíthatatlan károkat okozott. Többnyire az urbánus építkezés emlékei, szobrászat és freskók sokasága vehető ide, azaz azok a tárgyi emlékek, amelyek a felszínen találhatóak. A tudományos érdeklődés mindenféle mellőzése miatt rombolások, lebontások történtek, az épületek mívesen faragott köveit kifeszegették, elhurcolták, hogy aztán abból újabb házakat, palotákat építsenek. Az érdeklődés immár tudományos megfigyelésének köszönhetően a társadalmak felismerték a régi emlékek esztétikai és pénzbeli értékeit, és tudatosult az emberekben, hogy mindez a múlt megismeréséhez vezet. Így a XVI. században már dokumentációk születtek városokról, épületekről; a XVII-XVIII. században pedig tudós társaságok alakultak, ami lehetővé tette a rendszerezett, mindenre kiterjedő dokumentálást. A régészet, mint tudomány csírái már a XVIII. században tetten érhetőek. Azonban a görög nevén ismert archaeologia (más néven régiségtan, régészet) születésnapját a XIX. században ünnepelhetjük. Egyre több, eddig a föld alatt szunnyadó lelet került napvilágra, feltárásuk, rendszerezésük pedig az újonnan született régészet feladata. Az 1820-as évektől kezdve a folyamatos tudományos munkák eredményei, hogy előkerülnek a föld takarta emlékek is (a bassai fríz, a melosai Aphrodité és Zeusz templom oszlopainak megtalálása). A feltárt anyagok tudományos feldolgozását archaeológiai intézetek végzik.

Az újonnan született információk halmazából mind több és több adat szűrhető ki. Így a XIX. században a régészet alapelméletei kerülnek meghatározásra: Johanna Joachim Winckelmann német régész és művészettörténész rendszerbe foglalja az információkból nyert mozaikkockákat, a dán Christian Thomsen pedig elkülöníti a régészeti korokat, szakaszokra bontja azokat.

A XIX. századtól felgyorsulnak az események. Az expedíciók során előkerült, kiásott leletanyagokat már restaurálják és konzerválják a jövő nemzedékeinek. Létrejönnek azok a mai értelemben vett múzeumok, ahol: a gyűjtés, a leletanyagok restaurálása és megőrzése, valamint ezek tudományos kutatása rendszeres. A gyűjteményt védik, kiállítják, hisz tárgyi emlékeink szellemi birtokbavétele minden ember alapvető joga.

Magyarországon 1802. november 25-én gróf Széchényi Ferenc megalapítja a Magyar Nemzeti Múzeumot. A múzeum épülete gróf Batthyány Antal majorsága területén épül meg. A múzeum első igazgatója Pulszky Ferenc lesz.

A Magyar Nemzeti Múzeum megalapítása után, 1868. december 1-jén megalakult a Szabolcsi Régészeti Egylet, majd (az országban másodikként) 1918-ban megnyitja kapuit a Jósa András nevét viselő megyei múzeum.

Cseppentő Zoltán