„1907-ik év október hó első napjaiban néhai boldog emlékü Kovács István törvényszéki elnök s kuriai bíró, etymologus régész társam meghivott nyirtassi birtokára régészeti kutatás végett s megigérte, hogy egyuttal megnézzük a hires Krucsay kápolnát sirboltjával együtt. (…) A kápolnát a gyönyörü oltárától, értékes képétől megfosztva találtuk, még 1860-ban rabolták ki a sirbolttal együtt, de már előzőleg a müvésziesen faragott oltár a nyirbátori minoriták templomába vitetett. A feldulás óta nem volt az kitakaritva. Szanaszét hevert a földön összetörve sokféle tárgy. Míg a házsártos tulajdonosnő be nem jött, szedegettünk s összeillesztgettünk sokféle tárgyat. Én két darab, müvész-izléssel fából készült oltári gyertyatartót szedegettem össze dirib-darabban, a házigazdánk jogász kis öccse pedig egy szép fából készült feszületet illesztgetett össze; de nem tarthattuk meg magunknál, mert már messziről hallottuk közeledni a zsémbes tulajdonosnőt, hanem a kápolna egyik sarkában elrejtettük s összebeszéltünk a jogásszal, hogy ha nem sikerül most elvinni a tárgyakat, érette jövünk ejjel az ablakon keresztül.

Házigazdánk bájos és bátor szivű leányával s a jogásszal egy kis gyertya világitása mellett lementünk a kriptába is. Széles, kényelmes lépcső vezetett le a magas tágas boltives sirboltba, melyben egymás mellett 22 koporsó feküdt. Az egyes koporsók mind épek voltak, tölgyfából készültek s többnyire fekete selyem takaróval voltak boritva s réz szegekkel kiverve. Csak egy koporsó tünt ki a többitől világos kék selyem drapériájával s a koporsó oldalán réz szegekkel kiverve ily felirás volt olvasható: Nemes nemzetes és vitézlett nádfői Krucsay László, a Krucsay-család utolsó sarja. Önkénytelenül is könny szökött a szemembe, elgondolkozván a földi mulandóságon. Hirnév, pompa, gazdagság, hatalom és szépség mind csak mulandó álom… Volt a halottak között egy fiatal nő kis gyermekével karján; mindketten meg lettek mérgezve – volt egy szép magas termetű dalia, kinek fején – feltünően – melülről hátrafelé futó orvosi varratot vettem észre. (…) Volt ott a halottak között egy pap is papi ornátusban. Bár minden koporsót felnyitottam, sem Krucsay János, sem Tolvay Borbála koporsóját nem találtam sehol. Elég naiv voltam ott keresni Tolvay Borbála hamvait, megfeledkezvén arról, hogy őt a hóhér temette el a kisvárdai vár temető árkába sötét éjjel, csendben, harangszó s papi áldás nélkül^[1].

Mivel gyertyánk elégett s a házsártos tulajdonosnő nyugtalankodott miért időzünk lent oly soká, fel kellett jönnünk a sirboltból bucsut intve a kápolna azon sarka felé, hol elrejtettük előzőleg a gyertya tartókat s a feszületet s szomoruan távoztunk. De mihelyt besötétedett, elindultunk a jogásszal megmenteni az enyészettől azt, ami még megmenthető. Megkerültük a temetőt s egy ismeretlen lakott ház gyepes udvarára lopóztunk be, melynek szobájában már égett a lámpa. Négy-kéz láb csuszva kusztunk át az udvaron. Én fogaim között szoritva megbizható jó vellodog revolveremet…szerencsére kutyával nem találkoztunk. A jogász is gyorsan kuszott hófehér porcellán nadrágjában nagy lemondással nézvén annak térdére, mely bizony megzöldült a gyeppel való érintkezéstől. Elérvén a kápolnát, bár gyertya volt nálunk, nem gyujtottunk világot nehogy árulónk legyen a világosság s még fellármázzuk a falut. Lehet, hogy a fogunk is vacogott, de azért álltuk a sarat. A jogász hátára állván én másztam be először a magasan fekvő ablakon s a dróthálózat szük résén át beerőszakolván erős termetemet. Még elgondolni is borzasztó, hogy mi történt volna, ha megszólal valaki a sötétben: hát te Ipse mit keressz itt, mit zavarod siri álmunkat? Pláne ha még meg is fogja kaputrékomat. A jogászt én húztam föl az ablakon s az ő szilfid termete könnyen átfért az én általam készített résen. Egy-kettőre megleltük az eldugott holmikat, megtömvén zsebeinket s uccu rajta vesd el magad, rohantunk az ablakhoz. Most már szinte jól esett, hogy megint én vezettem s én mehettem előre, a jogász hátára állván, így érvén el az ablakot. Hogy mi hamar kint lehettem az ablakon, bizonysága, hogy ma sem emlékszem, vajon a lábam, vagy a fejem érte el elébb a földet…A jogászt sem kellett már felhuznom az ablakra, jött az már magától is. Csak azt nem tudom biztosan, vajjon nem szakadt-e ki a nagy sietségben a dróthálótól a megzöldült porcellán nadrág. Azt hiszem, hogy nem is tettük volna meg ezt az utat még egyszer, nem fa, de XVI.-ik századbeli trébelt ezüst oltári gyertyatartókért sem.”