„1911. május havában áldott lelkü jó barátom id. Várallyai Ferenc gróf Dessewffy Miklós uradalmainak főintézője 148 darab bronzkori bronztárgyból álló „halmaz lelettel” ajándékozott meg. Nagy volt az örömöm, hinni sem akartam szemeimnek…mert akkor még ez volt az első halmaz lelet régiség gyüjteményemben, mely jelenleg 378 darab bronzkori bronz tárgyat számlál. E halmaz lelet gróf Dessewwffy Miklós balsai tanyáján „pénzes verem” dülőjének II. számú táblájában találtatott gőzekével való mély szántás alkalmával 38. cm. mélyen egy függélyesen álló agyagedényben, melynek peremét a gőzeke elrombolta, az edény többi részét pedig a munkások darabokra törték.

Sietve elrendeztem és szakszerüen fakeretes táblákra aggattam fel a bronzokat s hogy minél többet gyönyörködhessem bennök, ebédlőm falán helyeztem el. Örömöm nem sokáig tartott… A sok irigy, besugó innen-onnan besugta a gróf urnak, hogy mily óriási kincset kaptam ajándékba…Sok huza-vona után a gróf elvitette tőlem a bronz leletet, mint jogos tulajdonát. Szomorúságom határtalan volt, no meg resteltem is a dolgot. Irom a grófnak: Nemesi becsület szavamra fogadom, hogy az idáig gyűjtött s ezentul gyüjtendő összes barbár érmeimet ingyen átengedem az ő nagyszabásu barbár éremgyüjteménye részére, csak adja vissza azt, ami már az enyém volt. Semmi válasz…Sokáig nem hallottam semmit a bronz kincsről, csak annyit tudtam meg, hogy a nemzeti muzeumban is be lett mutatva. E közben Abbáziába mentem el nagybeteg fiammal. Oda irt nekem áldott lelkü jó barátom aranyos jó felesége Fannyka, hogy a gróf egy feltételhez köti a bronzok visszaadását, ha Munkácsról a Lehoczky Tivadar[1] nagyhirű muzeumából megszerzem részére azt a Lovacskán – Bereg megyében – talált kis ezüst barbár érmet, amilyen a világon több nincs. Egyuttal értesitve lettem, hogy Dr. Jósa András vármegyei főorvos vármegyénk muzeumának igazgatója már utána járt az éremnek; de Lehoczky nem adta, dacára annak, hogy sok évtizedes baráti viszony füzte őket össze. Ily előzmények után kevés reményem volt az érem megszerzésére, de azért habozás nélkül mégis nekivágtam. Fiamat az abbáziai Mahler-szanatóriumban Dr. Mahler szakorvosi gondjaira biztam, közben telephonon alarmiroztam a budapesti éremkereskedőket, hogy szerezzenek meg nekem minden megvehető barbár érmet még aznap s vonatra ültem. Budapesten csak annyi időt töltöttem, hogy zsebrevágtam a már részemre összevásárolt barbár érmeket s indultam tovább Munkácsra. Látva a barbár érmeket, most már kezdtem reménykedni. – Biztam, hogy ennyi gyönyörü barbár arany és barbár ezüst érem láttára megindul a Lehoczky régész szive; még ha jégből is van alkotva…

Lehoczky előtt hiába hivatkoztam, hogy Béla fiának testi-lelki jóbarátja voltam s haláláig együtt étkeztünk, két évig egy szoba szám alatt laktunk; semmi megindulás. Szeme könnybe lábadt, de könyörtelen maradt s csak egyre azt fujta: „ a kívánt érem egy sir korának meghatározója; nem válhatok meg tőle”. Már két óra hosszant kérleltem az öreg urat, de nem lágyult. A vonat indulás ideje meg már rettenetesen közeledett, végül is a döntő attakra szántam el magamat. A zsebemben lévő 6 darab érmekkel telt doboz közül egyet blindre kivágtam a vastag falu vár ablakára emlékeztető ablak mélyedésbe s kérdém: „hát ezért sem adja?” S gurult, gördült a sok szép bizánci arany s csendült-pendült a még több pompás nagy ezüst barbár continus. Erre a 70 éves öreg úr kökény fekete apró szemei felragyogtak, ajkai mosolyra nyiltak s engem megölelt, megcsókolt és átadta az áhitott ezüst barbár érmet. Én pedig nagy hálálkodások közben szedelőzködtem s rohantam kocsimhoz. A vasúton éppen hogy megválthattam jegyemet s az állomásfőnök külön szivességéből feladhattam egy sürgönyt a gróf urnak Vencsellőre, mellyel a szerencsés eredményről értesitettem. Az nap éjjelén 3 régész aludt jól az országban egy Munkácson, egy Vencsellőn, s egy Nyiregyházán…Hajnalban a gróf úr lovásza már Nyiregyházán volt a gróf úr levelével s vitte tőlem az érmet Vencsellőre. Én pedig végül jogos tulajdonomnak mondhattam az általam epedve óhajtott balsai bronz kincset.

(…) A munkácsi eredményes munkámon felbuzdulva gróf Dezsewffy Miklós 1912 október havában felkért Rappensberger Károly akkori uradalmi intéző kedves barátom által, hogy menjek el Vereskőre (Gömörmegyébe) Horváth Ákos körorvoshoz, ki herceg Kóburg Koháry Ferdinánd bolgár fejedelem uradalmi orvosa, nagy numismata és régész – s szerezzem be tőle minden áron azt a kelta tetradrachmát, melyen egy kelta főnök feje s egy medvével viaskodó alak látható – az u.n. „medvés” barbár ezüst érmet, mely még nincs az ő gyüjteményében s melyet neki nem hajlandó eladni boldog tulajdonosa többszöri felkérés dacára sem. Az érem saját kezü rajzát is megküldte a gróf. Mivel mély gyászomban szükségét éreztem annak, hogy valamivel foglalkozzam, ami eltereli, enyhiti fájdalmamat, vállalkoztam az utra saját tárcám terhére…Megirtam a kollegámnak érkezésem pontos idejét s kértem, hogy várjon reám. Válaszolt és megigérte, hogy várni fog. Nagy Rőczéig vonaton, onnét jóval hajnal előtt elindulva kocsin tettem meg az utat Vereskőig. A gyönyörű vadregényes Murányvölgye Murányvárával, az őserdő titokzatos suhogása, a vadon álmodozó magányában; a fák lombozata, mely az őszi pompa összes szineiben játszott; a vörös, rózsaszin, zöld és sárga szin megszámlálhatatlan árnyalatának szinpompája; az egekben nyuló sziklák ormain üdvözlő napkelte, a vidék isteni lélekemelő szépsége, bübája andalitólag hatott felzaklatott lelkemre; felemelt Istenemhez…s megtanitott ujra imádkozni. Felejthetetlen marad előttem „Murány grófjának uradalma” incognitó igy szerette nevezni magát a bolgár fejedelem – mely birtokon ma a zsebrák csehek az urak.

Pontosan a jelzett időre megérkeztem Vereskőre, de a kollegának már hült helyét találtam; megugrott előlem, csakhogy ne találkozhassunk. Ezt elárulta nekem gazdasszonya. De nem oda Buda! Nemcsak őtet harapta meg az a bizonyos veszett régész…Kiadtam a parancsot: „utána”. De azt mondja az ujku (paraszt kocsis) nem birnak a lovak, fáradtak, ő meg álmos. Nem baj, itt egy bankó, ez a tied, s menj a kocsmába szerez a lovaknak abrakot, magadnak pálinkát, turót és gyorsan egyetek és igyatok; mert megyünk tovább. A bankó látása elüzte az álmot az ujku szeméből; az abrak meg a lovak fáradságát. Engem meg hevitett a régész szenvedély. Megkezdödött az üldözés. Az én fáradt lovaim csak poroszkáltak, míg a kollégám pihent uradalmi lovai vigan hagyták hátra a kilométereket, meg egyik falut a másik után. De nekem előnyös volt az, hogy senki nem ismert, s nem tartoztatott fel, míg kollegámat feltartoztatták, s minden faluban egy-két beteget kellett megvizsgálnia. Ha bementem egy faluba s kérdeztem, hogy hol a doktor? A válasz mindenütt az volt: éppen most ment ki a faluból, ott megy a kocsija a hegyen. Poroszkáltunk utána tovább…Szerencsére Gömör megye utolsó falujában – Szepes megye – szélén Vernáron kollegámat egy sulyos sebesülthöz hivták be s ott sok dolga akadt a beteg körül. Itt értem utol. Szemrehányást tettem neki. Azzal védekezett, hogy mint körorvosnak látogatási napja volt; pedig nekem gazdasszonya elárulta, hogy ez nem igaz. Végül megigérte, hogy három óra mulva otthon lesz. Elváltunk. – Vártam rá egész délután, egész este; csak nem jött.

Pedig elég kellemetlen volt a várakozás a vendéglő egyetlen szobájában. Már korán délután egy nagyrőczei duhaj ügyvéd hasonló végrehajtó társával hangosak lettek. Torokszakadtig dalolták az új Gömör megyei nótát: „Hej cigány hallod-e?” Húzd el nekem azt a nótát, melyet ő dalolt: csendesen, csendesen. Én huzattam a fülébe, ugy jött a könny a szemébe, csendesen, csendesen. Nemcsak ő sírt, sírtam én is, sírt a hegedűm is, és mi lett a nóta vége, más huzatja a fülébe, csendesen, csendesen.” Cigány nem lévén, a taktust nótáikhoz nádpálcáikkal verték ki az asztalon…

De nem fogott ki rajtam. Éjfélkor jött haza, én meg a lakásán vártam. Bevezetett egy nagy szobába, melynek fala köröskörül a mennyezettől a padozatig sötétkék szinü függönnyel volt beboritva. Ő mielőtt kiment volna teázni, meghuzott egy zsinort, a függöny a falon szétnyilt s én magam maradtam éjjel 12 órakkor a szobában, a polcokon szép sorjában elhelyezett száz meg száz emberi koponya társaságában…Ugy latszik, arra számitott a kollega, hogy rám ijeszt s megrémülve odébb állok. De nem azért vagyok orvos s hozzá szabolcsi, hogy megijedjek. Midőn nagyvártatva bejött, én éppen az „agyafurt” koponyák tanulmányozásában voltam elmélyedve…Ujságolja nekem, hogy rablók garázdálkodnak a vidéken s óvott az éjjeli utazástól. De bemutattam zsebemben lévő pompás nagy browning s még finomabb mivű vellodog revolveremet s megnyugtattam őt, hogy szükség esetén azokkal szemben is megállom a sarat. Végre is bemutatta nagyszabásu éremgyüjteményét. Egy órai kapacitálás és nagy összegek igérgetése dacára nem tudtam megfőzni a kollegát; nem puhult, hajlíthatatlan maradt. Nem adta semmi pénzért a medvés érmet. Kijelentette: mondjam meg a grófnak tisztelje és becsülje meg benne a numizmatát; az ő érdeme nem eladó.

Elbucsuztam s utra keltem lehangoltan, korom sötét éjjel, berugott kocsissal, aki akkor fékezett, ha meredeken mentünk s akkor engedte a féket szabadjára, mikor lejtős uton, hajmeresztő mélységek mellett rohantunk halálos rémüldözések között, s kinek füléhez hiába kiabáltam tótnyelvbéli ismeretem tárházából vett legvaskosabb gorombaságokat, ő aludt nyugodtan tovább. Előzőleg azonban megmutatta, hol dőlt be a mult héten egy autómobil, amikor is utasai közül ketten szörnyethaltak. Már én is aludtam volna a fáradságtól, de nem tudtam, mert eszembe jutott a rabló história, s hátha igazat mondott a kollega, s mindkét kezemben egy-egy revolvert szorongatva tettem meg a hosszu kocsi utat. Elővigyázatosnak kellett lennem, mert nálam is volt kevés pénz, ha nem is régi; de uj. Az elővigyázat nem volt alaptalan, mert a rablók közül egy rablót a csendőrök ott tényleg agyon is lőttek, amint erről Rozsnyón értesültem. A lovak jóvoltjából mégis csak megérkeztem Nagyrőczére reggelre.

A vendéglő nagyterméből halk cigányzene hallik, mégis felismerem a nagyrőczei ügyvédnek és végrehajtó társának meg-meg csukló hangját, amint dalolják: Hej cigány hallod e? Ha visznek a temetőbe a háza előtt csendesen, csendesen. Rozmaringos ablakánál egy nótára ha megállnánk csendesen, csendesen. Zavard meg a boldogságát, édes mátkaságát, hagy egymást át ne karolják, míg a siromat hantolják csendesen, csendesen…S ilyen fajmagyaroknak tiltották be a zsebrák csehek most a magyar nóta éneklését Nagyrőczén…

Ott azonban ugy hozzá nőttem a fiákerem kemény, rugómentes üléséhez, hogy egy sovány vendéglős és egy feltünő kövér kaszirnő alig tudtak leemelni a kocsiból derékzsábám miatt, melyet ez uton szereztem s mely csekély 6 esztendőn át tartott. Ez utamról igazán elmondhatom, hogy drága út volt. Pöstyént kétszer s a Lukács fürdőt csak egyszer kellett felkeresnem miatta 4-4 hétre.

Nagyrőczéről Rozsnyóra mentem, onnét több sürgönyt menesztettem Vereskőre a collegához, igérvén fűt-fát; de az süket fülekre talált. Dr Horváth Ákos, aki agglegény volt, egy éven belül meghalt. Rokonsága elkótyavetyélte régiség gyüjteményét s a medvés érem is potom áron külföldre került, de azóta megtudtam, nem volt az érem unicum, mert van belőle a bécsi muzeumban három darab, Párisban egy darab és Renner professzornál szintén egy darab. Rozsnyón kárpótoltam magamat, mert kocsin kirándultam Krasznahorka Váraljára s ott a várban főként a fegyvergyüjteményt tanulmányoztam, meg is találtam ott az én XVI. századbeli szakállas csatakigyóm – ágyum – párját s láttam gróf Andrássy Istvánné Serédy Zsófia Üvegkoporsóban nyugvó mumifikált ép tetemét. Majd gróf Andrássy Dénes  által imádott felesége Francziska grófnőnek részére emelt csodaszép s több millió forintba került mauzóleumát néztem meg és pedig gyertya fény mellett, ami idáig senkinek nem volt megengedve[2]. Féltik a gyönyörü színes márványokat, nehogy a füsttől bekormozódjanak. Sok időt töltöttem a várban, sötét este lett, mikor a temetőhöz értem. Mivel szabadságom másnap lejárt s a mauzóleumot minden áron látni óhajtottam, azért a bejutást valósággal kierőszakoltam. Kissé mystikus volt, hogy ismeretlen emberrel éjjel jártam be a magánosan álló körül falazott temető udvarát s éjjel néztem meg a mauzóleumot. El voltam ragadtatva a látottaktól. Koporsóm zártáig – halálomig – megbántam volna, ha meg nem nézhetem az öt világrész különféle szinü márványaiból épült mauzóleumot.

Rozsnyóról való elutazásom napján a „Sajó vidéke” cimű hetilap akadt a kezembe s azt böngészve olvasom, hogy Sajó-Gömörben Koncz István birtokán – a Mátyás király várhegyen – négy darab gyönyörü bronz kardot találtak egymás mellett egyenlő távolban elhelyezve. Feledve lett egy pillanat alatt Vereskő, kollegám a medvéjével, a részeg fiakeres kocsis s a derékzsábám…Csak egy gondolat uralta lelkemet, megszerezni mindenáron a bronzkardokat. Hiszen egy bronz kard a régésznek álma, vágyainak netovábbja s hozzá még négy bronz kard!…Hogy mennyire uralta gondolataimat bizonyitja az, hogy a vasutra vivő bérkocsin felejtettem a Rozsnyon összevásárolt s bepakolt ajándéktárgyakat s ezt csak Miskolcon vettem észre. Bár Miskolcról táviratilag megreklamáltam a vendéglősnél; nem került meg soha s egy szép özvegy ma sem tudja nekem e feledékenységemet megbocsájtani…

Hazafelé jövet már ki akartam szállani Sajó-Gömörben, de ott csak egy őrház volt a megálló s a község meg egy órányira volt, kocsinak se hire, se hamva s az eső meg ugy esett, mintha rocskából öntötték volna, s már későn tudtam meg, hogy Tornaaljáról lehet kocsin eljutni Sajó-Gömörbe. Haza érve egy express levelet menesztettem Koncz Istvánhoz s egy időben postára tettem a kardokért felajánlott összeget, mely hogy az akkori időkhöz képest szép összeg volt, bizonyitja Hampel József nemzeti muzeumi igazgató levele, melyben azt irja, csak azon csodálkozom, hogy miként lehetett négy bronz kardért első kézből oly tetemes összeget felajánlani? A kardok tulajdonosa a postán felvette a kardokért küldött összeget, de másnap visszaküldte – én azonban nem fogadtam el – s egyben közli velem, hogy a kardokat Gömörmegye lefoglalta. Azonnal Sajó-Gömörben termettem, magammal vivén Bernáth Zoltán ügyvéd kedves jó barátom által fogalmazott felszólitást, melyben perrel fenyegetém a jámbort. Koncz István szerette volna jóvá tenni hibáját, melyet B. L. Sajó-Gömör akkori izgága, mindenki által gyülölt főjegyzője ösztönzésére követett el. E kellemetlen urtól eltekintve jól eső érzéssel gondolok vissza Sajó-Gömöri és Tornaaljai utamra; mert ez utamon ismerkedtem meg Bende Samu Sajó-Gömör-i polgári fiu iskolai igazgatóval, ki lekötelező szivességgel fogadott s ajánlotta fel nekem az iskola egyetlen bronzkardját ajándékul; mely megtisztelő ajánlatot azzal háritottam el magamtól, hogy nem jöttem én elrabolni Gömör vármegye régiségeit, csak jogos tulajdonomért jöttem. Ugyan ez utamon ismerkedtem meg Hevessy Bertalan tekintélyes tornaaljai földbirtokos takarékpénztári vezérigazgató s a gömörmegyei régészeti muzeumi bizottság elnökével, ki igazi nobilis, gentlemanhoz méltó felfogásával pártomra állott s örök hálára kötelezett; mert egy hónappal későbben ujra felmenvén Gömörbe, az ő házánál, az ő kezétől vettem át mind a négy bronz kardot.[3]

(…)Eközben a nemzeti muzeum akkori igazgatójának Hampel Józsefnek véleményét s pártfogását kikértem s ő lemondott javamra. Azt irván levelében: „előbbre való a magánjogi igény, mint a hatóságok gyakorlata s nem kivánom a nemzeti muzeumot jogi vitának kitenni”. Majd Lóysch Ödön rimaszombati ág. hitv. Evangélikus főgimnáziumi igazgató s gömörmegyei muzeumi igazgató testi-lelki jóbarátommal levél harcot folytattam a kardok birtokába vételéért. S mivel perre nem akartam vinni a dolgot – mert néha a legbiztosabbnak hitt pert is el lehet vesziteni – s nekem meg minden áron kellettek a kardok, ugy vágtam ketté a vitát, hogy régiség gyüjteményem összes gömörmegyei vonatkozásu tárgyait: egy Anjou kétélű kardot, a rimaszombati – szabadkai erdőben talált két török kovás pisztolyt, egy pelsőczi Nagy Lajos korabeli szakállas nyílhegyet, egy krasznahorkai vassulymot, egy régi rimaszombati óriási diszes fazekat, stb. gömörmegyei muzeumnak felajánlottam; kikötvén, hogy legalább két bronz kardnak választási joga engem illet s a másik két bronz kardról a gömörmegyei muzeum részére lemondok. Ajánlatomat Lóysch Ödön örömmel elfogadta. S én boldogan utaztam újból Gömörbe, Tarnaaljára Hevessy Bertalan vendégszerető házához.

Féltő gondossággal pakolta be maga Hevessy Bertalan flanel közé a bronz kardokat s pezsgős uzsonnán szép beszéd kiséretében átadta nekem mind a négy kardot. Visszaemlékezem nem mertem inni pezsgőt egy kortyot sem, mert féltem, hogy elálmosit, s éjjeli hazautazásom alatt valaki elemeli tőlem a kardokat. El lehet képzelni hogy mily gondot adott nekem a választás, mivel mind a négy szép pompás müvü kard volt. De hogy a négy közül mégis a két legszebb patináju s legkiválóbb s legpompásabb ornamentikával birókat választottam, az magától értetődik s főként az egyik kardnak pompája elárulta azt, hogy fejedelem tulajdona volt. (…)

(…) Ime egy eclatans példa, hogy mily nehezen s mily áldozatok árán jut hozzá a régész egyes ritkább tárgyakhoz. De, hogy másnak is fájt a foga a bronz kardokra, az kitünik a vereskői orvosnak, dr. Horváth Ákosnak a leveléből, aki megtudván a kardok esetét, azt irja nekem: „őszintén gratulálok a fényes eredményhez. Csunyául lekéstem az alkalomról…!Remélem, hogy dacára a negativ epizódnak, ébren tartjuk ismeretségünket.” Igy irt a kis hamis. Sajnos nekem 14 órás kocsi út okozta derékzsábám hat éven át positiv episodnak bizonyult.

Ugy látszik, hogy engem megszerettek Gömörben a harmadszori ottlétemkor, mert néhány hónap elteltével még három pompás bronz kardot kináltak megvételre Gömörből és örömmel megvettem mind a hármat. Ezek ma is gyüjteményem diszét képezik. Ezekhez a régi árban, de könnyen jutottam.

Az egyik kard nagyon hasonlatos a gyüjteményemben lévő kardhoz, melynek eredetije az én tulajdonom volt s általam a szabolcsmegyei múzeumnak lett ajándékozva s érdemes megemliteni, hogy nem pénzért vettem, de id. Gaál Ede főlevéltárnok Irénke lányának szerencsés meggyógyitásáért kaptam jutalmul – Gaál Ede földjén tengericsutka vágására használta s erre a célra is kitünően bevált…A bronzkori emberek kik e bronz kardokat csak harci eszközül használták, ha a kardok e hasznos tulajdonságát is ismerték volna, ugy többet készitettek volna belőlük; mert bizony nagyon kevés maradt fel az utókorra… szép Liliom alaku diszitett pengéje oly, hogy minden vágyam az eredtiről galvanoplasztikai uton egy hü másolatot késziteni, de jelenleg az 30,000 koronába kerülne, igy várunk jobb időkre.

Végeredményben tehát gróf Desseffy Miklós érdekében tett utam fényes eredménnyel végződött.”

Saáry Sándor 1922A.