Vidovich és Tompos Endre mándoki gyógyszerész az úttest alatt és annak déli oldalán 1896. április 20. és június 9. között újabb 17 sírt tárt fel. Jósa András csupán három sír kibontásánál volt jelen. (Az ő számozása szerinti 14, 15 és 17., a László Gyula jelölése szerinti d, e és E sírokénál.)
Jósa még ugyanebben az évben két dolgozatban is beszámolt az ásatásról, közzétette a leletek zömét és a temetőtérképet, beható társadalomtörténeti elemzését azonban László Gyula végezte el 1944-ben. A sírokat nem az előkerülés sorrendjét követő Jósa-féle számozással, hanem az egykori temetkezések rendjét követő betűjelekkel látta el.
A temető sírjai egyetlen észak-dél irányú sorba rendeződnek. László felismerése szerint a temetőben – csakúgy mint az élő településen – mindenkinek megvolt az előre kijelölt helye, s nem a halálozás sorrendjében ásták egymás mellé az újabb sírokat. E temetőben egy nagycsalád nyugodott, s családfő sírja – amelyet a leggazdagabb melléklettel láttak el – a közepén helyezkedett el. (I.) Tőle jobbra temették el a nőket, balra a férfiakat. Véleménye szerint e rend sem véletlen: pontosan tükrözi a nomád népeknél megfigyelt jurtabeli ülésrendet.
Ott a legelőkelőbb – a család- vagy nemzetségfő – ül középen, a bejárattal szemben tőle jobbra a férfiak (rangosabbak ülnek hozzá közelebb), balra pedig a nők helye van (szintén rangbéli sorrendben). Igaz, a bezdédi temető ennek pontosan tükörképét mutatja – itt a legrangosabbtól jobbra a nők vannak, balra pedig a férfiak – ez viszont azzal a túlvilági hiedelemmel oldható fel, hogy őseink hite szerint a túlvilági élet az evilági tükörképe. (Ezért tették például az elhunyt jobb oldalára a sírban az életében a bal oldalon hordott szablyáját.) László felismerése szerint a középen nyugvó családfőtől a szélek felé egyre csökkenő rangsor szerint jelölték ki a családtagok sírhelyeit. (A férfiaknál ezt a sírba tett nyílcsúcsok csökkenő száma jelezte. Az I. sírban nyolc nyílcsúcs volt.)
A férfiak mellé – egy kivétellel – eltemették a feltorozott hátaslovuk bőrbe csavart koponyáját és lábcsontjait, öt sírban volt tegez, kettőben szablya. A családfőt (I.) a feje alá tett nyereggel, szablyával, díszes lemezzel fedett tarsollyal, tegezzel, tűzkészséggel, késsel, árral, fenőkővel, ujján ezüstgyűrűvel, lovának maradványaival temették el. Az F. sír halottjának övét 59 verettel díszítették.
László Gyula mesteri elemzését követően a bezdédi temető és annak leletei széles körben ismertté váltak a hazai és a nemzetközi irodalomban. Ő az ilyenfajta temetőket és a nagycsaládi rendet általánosnak tartotta honfoglalóink körében. A későbbi feltárások azonban azt igazolták, hogy az ilyenfajta temetők csak igen ritkán fordulnak elő X. századi emlékanyagunkban. (Bashalom, Karos.)
A körültekintően, szakemberek által teljesen feltárt temetőink általában ennél jóval több sírt tartalmaznak, s temetkezési rendjük sem felel meg az itteninek. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy honfoglalóink körében a nagycsaládi rendszer korántsem lehetett általános, a társadalom alapegységeit a maihoz hasonló kiscsaládok alkották. Másrészt László Gyula többnyire nem szakemberek által feltárt alapos megfigyelésekkel kísért temetőket volt kénytelen elemezni, hanem zömmel a műkedvelő régészek hiányos dokumentációival kellett beérnie. Legutóbb Révész László vetette fel joggal, hogy a bezdédi temető csontanyagát nem vizsgálta meg antropológus, a a mellékletek alapján nem lehet egyértelműen eldönteni, férfi vagy nő nyugodott-e az egyes sírokban. Az is joggal merült fel több ízben, hogy 1896-ban nem tárták fel teljesen a temetőt. Sajnos, erre ma már nincs is lehetőség a temető déli szárnyára emelt épületek miatt. Az út északi oldalán e sorok írója 1992-ben végzett hitelesítő ásatást, itt azonban újabb sírok nem kerültek elő.
Igen valószínű, hogy a bezdédi temető közelében is volt még egy vagy több honfoglalás kori nyugvóhely. (Mint Tiszaeszlár-Bashalmon, Orosházán, Karoson, Sóshártyánban és Szereden.) Erre utal, hogy az 1896-os ásatások helyszínétől mintegy 500 m-el északnyugatra az 1950 körül nyitott homokbányában a kisvárdai középiskolás diákok jellegzetes honfoglalás kori körte alakú kengyelt találtak. Azóta homokbányászással már az egész dombot elhordták, gödreiben szemétlerakó helyet alakítottak ki, így minden bizonnyal a temetőt is megsemmisítették. A faluban lévő mai templom kerítésének építésekor gyűrűket és S végű hajkarikákat találtak sírok mellett. Valószínűleg itt lehetett a tatárjárás előtti templom körüli falusi temető.
TARSOLYLEMEZ (I. SÍR)
A temető leggazdagabb mellékletű férfisírjából, a bal kar alatt találták bőrtarsolyát, amely egykor övéről függött alá. A különböző apró tárgyak számára (tűzkészség stb.) szolgáló tarsoly fedőlapját gazdagon díszített aranyozott vörösréz lemez fedte. Viszonylag jó állapotban menekült meg az enyészettől a bőr fedőlap is, amelyhez a lemezt hozzáerősítették. A lenti képeken a fedőlap lemez felőli belső oldala látható, a lapot tarsolytesthez rögzítő vékony zárószíj megmaradt szakaszával együtt. E zárószíj fölül az övhöz erősített függesztőszíjhoz csatlakozott. (Vagy mindkét funkciót egy szíj látta el.) A tarsoly fölött lévő – szintén megmaradt -szakaszát négyszögletes ezüstveret díszítette, amelyet átlós irányban nielloberakás ékesített. A zárószíj végét szintén nielloberakásos szíjvég zárta.
A tarsoly alakja némileg különbözik a többi ismert honfoglalás kori tarsolyunkétól: azoknál jóval szélesebb. A tarsoly testének hátoldalát pereme mellett gömbösfejű szögekkel erősítették meg.
A bőrtarsoly fedelére apró szegecsek segítségével erősítettek fel dúsan aranyozott vörösréz lemezt. (A szegecsek nyomát a lemez peremén lévő lyukak mutatják.) Az egykori ötvösmester a lemezre először felrajzolta a mintát, majd vésővel alakította ki annak körvonalait. Ugyanezzel a szerszámmal dolgozta ki a levelek széleit, erezetét, a két állatalak testének tagolását, s a közepütt lévő kereszt felületét. A hátteret poncolóvas beütögetésével apró köröcskékkel töltötte ki. A mintát a háttérből domborítással is kiemelték.
A lemez mintázata egyedülálló honfoglalóink művészetében. Az alsó levélcsokor kettéágazik, s fölül egy újabb, hétlevelű csokorban egyesül újra. Az ötlevelű alsó csokor középső húsos levelén kiszélesedő szárú görög kereszt áll. A rombusz alakú levélkeret felső szárainak külső oldalán egy-egy fantasztikus állatalak látható: jobb oldalt felcsapott farkú, kutyafejű, szárnyas egyszarvú, bal oldalt pedig kutya- vagy farkasfejű, pávafarokkal és két karmos manccsal rendelkező állat. Az alsó palmettacsokorból alul kiváló két szár határolja a kompozíciót. A körbefutó szegélyt háromlevelű csokrok (palmetták) ékesítik.
A bezdédi tarsolylemez kompozíciója nem pusztán térkitöltő felületdíszítés, hanem szerteágazó gondolati tartalom húzódik meg mögötte, s rávilágít a honfoglaló magyar művészet keleti hátterére is.
Az ábrázolás egyes motívumai feltehetők a korabeli keleti, iráni, sztyeppi és bizánci művészeti emlékeken, ötvösműveken, falfestményeken és textíliákon. A mustra legmagasabb elemét alkotó ágas-leveles csokrok, más néven palmetták, honfoglalóink mintakincsének leggyakoribb eleme. Minden bizonnyal hitvilági hátteret sejthetünk megjelenésében: a honfoglaló magyarok sámán- vagy más néven táltoshitének legfontosabb elemét, a világi rétegeket egybefogó világfát vagy életfát jelképezte. A középütt szétváló, majd újraegyesülő levelek alkotta rombusz alakú tér lemezünkön alighanem a fa törzsének odvát szemlélteti, ahol népmeséink hagyománya szerint a segítő szellemek tanyáznak. Itt egy keresztet, a kereszténység jelképét látjuk a mezőben. Az írott kútfőből egyértelműen kiviláglik, hogy a magyarság már a honfoglalás előtt, a levédiai és etelközi szállásokon megismerkedett a kereszténységgel a térítő bizánci papok révén. A kereszt ábrázolása önmagában azonban még nem bizonysága annak, hogy a Bezdéden eltemetett honfoglaló keresztény hitet vallott volna.
A rombusz alakú keretet felül közrefogó két mesebeli állatalak az iráni hitvilág pávasárkányára (szenmurv) emlékeztet. Alakjukat nyilvánvalóan valamelyik perzsa, vagy bizánci kelméről másolhatta a magyar ötvös. Ugyanakkor az ábrázolás egésze magyar ízlésben fogant. Joggal feltehető, hogy a bezdédi tarsolylemez az egyik legkorábbi honfoglalás kori ötvösremek, s még a honszerzés előtt a keleti, etelközi szállásokon készült. Erre utal az is, hogy a tarsoly zárószíját díszítő két niellos veret normann mesterekre vall, ebben az időben több műhelyt hoztak létre a keleti szláv területeken. Etelközi magyar mester munkája lehet az egyetlen Kelet-Európából, a középső Volga-vidékről ismert cseremiszföldi tarsolylemez is. (Itt az életfát két oroszlán fogja közre.)
A bezdédi lemez elvezet bennünket a honfoglaló magyar művészet kialakulásának forrásvidékeire is: a sztyeppi, közép-ázsiai, iráni és bizánci területekre. E vidékeken azonban csupán a magyar ötvösség és díszítőművészet egyes elemeit találhatjuk, őseink művészete ezen elemekből sajátos arculatúvá formálódott, amelynek gondolati hátterét a magyar hitvilág alkotta, amely sokrétegű szövevényében nem egyszer befogadta és átértelmezte a nagy világvallások jelképeit is.
A tiszabezdédi tarsolylemez és részletei (Fotó: Hapák József, A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum)
A szerző, Fodor István engedélyével.
Forrás: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum