VALAHOL MAGYARORSZÁGON

VALAHOL MAGYARORSZÁGON

" …Igazából egészen rendes kis kincs ez, gondoltam. Vannak benne bronzok, ahogy az lenni szokott, még egy kacsa alakú is - nyilván ez lett a szívem csücske. Aztán azok a szép aranykarikák, még nem is láttunk ilyeneket. Csak ez a fránya szél ne fújna ennyire, olyan hideg van, mint januárban, pedig már március van. Legjobb lesz ásni, lapátolni. "
L. Nagy Márta
Régész

Úgy emlékszem ehhez hasonló gondolatok forogtak a fejemben miközben a metsző szél majd elvitte a reggelinket is, de a hajam egy részét biztosan. A földet bezzeg nem tudta megemelni, azt nekünk kellett leküzdenünk, bízva abban, hogy ráakadunk a szépségek fészkére. És miközben mi ástunk, lapátoltunk, Pista bácsi körülbelül ötpercenként kipittyegett nekünk valamit a földből…

Egy lelkes és lelkiismeretes lelőhelybejelentőnk szólt, hogy a falu határában (maradjunk annyiban, hogy valahol Magyarországon) cserepeket talált, és kérte, hogy nézzük meg mi lehet ott. Épp egy ásatás volt a közelben, úgyhogy Tompa György kollégám, Bocz Péter tiszteletbeli kollégám, és Bacskai Pista bácsi ki is mentek a helyszínre szétnézni. A szétnézés eredménye egy nagy zacskó cserép volt, némi bronz és arany. Szóval így kezdődött. Nem volt kérdéses, hol kezdjük a hétfőt.

Hétfő reggelre, meg vagyok győződve, egy sarkvidéki ciklon ért kicsi hazánk fölé, sokkal több kilométer per órás széllel, mint ami még elviselhető lett volna. Csak a lelkesedés fűtött minket, név szerint Bacskai Pistát, Bocz Pétert, Cseppentő Zolit, a rajzolónkat, Pintye Gábort, Tompa Gyurit, Vízler Csabát no meg engem.

Miután a kalapácshoz, meg a karókhoz dermedt ujjakkal kijelöltük a kis szelvényt, ahol sejteni véltük a depó eredetét, rögtön ásásba kezdtünk. És miközben mi lefelé haladva kerestünk, és megvitattuk a hazai kis magyar régészetet érintő nagy kérdéseket, Pista bácsi valóban öt percenként hozott valamit. Nagy, tömör bronzkarpereceket, kisebb karperecek töredékeit, tű darabokat, sarló meg tokosbalta töredékeket, és persze az aranykarikákat. Azt hiszem igazán szerencsésnek mondhattuk, illetve gondolhattuk magunkat. Az ásásnak sajnos kevesebb eredménye lett, nem sikerült megtalálni azt a gödröt amiben a depó lehetett, vagyis nem biztos, hogy azt találtuk meg. Ellenben sikerült egész sok köbméter földet megmozgatnunk. Ez is valami.

Gondolom, sokakat érdekel, hogy mi a csudát kereshet a Kárpát-medence egyik elrejtett csücskében egy ilyen kincs. Az a helyzet, hogy biztosat mi sem tudunk mondani, ugyanis számos oka lehetett, hogy ezek a tárgyak a földbe kerültek. A cserepek alapján az biztosra vehető, hogy egy késő bronzkori kultúra egykori települését találtuk meg. Ez az egykor úgy 3000 évvel ezelőtt lehetett. E kor embere, emberei ásták a földbe ezeket a tárgyakat.

A deponálás, ahogy ezt régész körökben nevezzük, teljesen általános szokás volt a késő bronzkorban. Megyénk területe pedig igazán bővelkedik ilyen kincsekben, a 19. század vége óta folyamatosan kerülnek elő a bronzkincsek a földből. Köszönhetjük ezt a megyénkben ekkor kezdődő gátépítéseknek és az intenzív földművelésnek. E kincsek megmentésében, országos viszonylatban is nagy szerepe volt múzeumunk névadójának, Jósa Andrásnak, aki több mint ötven kincset gyűjtött össze Szabolcsból, Szatmárból és a bihari területekről.

A kérdés csupán az, hogy milyen oka lehetett az elrejtésnek. Első gondolata talán mindenkinek az (magából kiindulva), hogy biztosan valamilyen veszély fenyegette az illetőt, aki birtokában volt e tárgyaknak, és ezért ásta el (hogy majd később visszajön érte, amire aztán soha nem került sor). Az 1930-as években európai tudományos körökben is ez szolgált magyarázatul a depók elrejtésére, a kárpát-medencei kutatásban pedig egészen az 1980-as évekig tartotta magát ez a vélemény. Mára azonban már árnyaltabb a helyzet. Továbbra is vannak, akik profán okokra vezetik vissza a deponálást. Szerintük ezek a kincsek lehetnek fémműves mesterek elrejtett készletei, nyersanyag raktárai, esetleg kereskedők ideiglenes lerakatai. Mások viszont úgy vélik, hogy ezeket a kincseket az isteneknek szánt áldozatul, fogadalmi ajándék gyanánt ásták a földbe. Neves kutatóink azt is megfigyelték, hogy ezeknek a kincseknek más és más az összetétele, és ez földrajzi régiónként is változik. Gyakran találkozunk ugyanis olyan depókkal például, ahol azt látjuk, hogy a benne lévő tárgyakat szándékosan megrongálták, a fegyvereket és más használati tárgyakat eltörték, mint ahogy az a most bemutatott kincs esetében is így történt. Ilyen esetekben felmerülhet, hogy valóban szakrális ok lehetett a háttérben, és a rongálással gyakorlatilag kivonták ezeket az eszközöket a további mindennapos használatból, tehát az áldozat bemutatása után már nem lehetett továbbra is szerepük a mindennapi életben, „isteni szférákba” kerültek.

Olyan kincs, amiben arany is van, jelzi, hogy birtokosai, felajánlói nem szegény emberek voltak. Az, aki birtokában volt ilyesfajta értékeknek, minden bizonnyal egy közösség vezető elitjéhez tartozott. Azáltal, hogy a túlvilági hatalmaknak felajánlotta a kincseket, bizonyíthatta kiemelkedő szerepét, jelentőségét is a közösségben.

Emellett természetesen még jóval több okot is találhatunk arra, hogy mi járhatott bronzkori emberünk fejében, amikor erre a döntő lépésre szánta el magát. Egyvalamiben azonban biztosak lehetünk: arra nem gondolt, hogy úgy háromezer évvel később nagy, kőből épített házból (legyen ez a múzeum) emberek fognak jönni (vagyis mi, régészek), és ásóval, meg valami csipogó csudasággal előássák az ő kincsét.

Pedig hát így történt. És nagy a valószínűsége, hogy ahonnan ez jött, ott van még több is…Ezért is nem írom le, hogy pontosan hol is jártunk, nehogy valakinek eszébe jusson követni a példánkat. Maradjon ez csak a mi kiváltságunk, lassan úgyis szinte csak ennyi marad…

No Comments
Leave a Reply