A gyógyító Jósa

Szabolcs-Szatmár megye múltja rendkívül gazdag híres orvosokban. Nagy magyar orvosok egész sora született vagy dolgozott itt, köztük a Jósa-dinasztia tagjai is. A család első jelentős orvosa dr. Jósa István (1756–1839). 10 éven át tevékenykedett Békés megye, ezt követően 50 évig Szabolcs megye főorvosaként. Unokája, az 1834-ben született Jósa András, jelen dolgozatunk főszereplője. A család harmadik orvostagja, Jósa unokája, dr. Dohnál Jenő, aki 1896 és 1974 között élt és lerakta megyénkben a gyermekgyógyászati ellátás és a fertőző betegségek elleni védekezés alapjait és nem utolsó sorban Jósa András halála után rövid ideig a múzeumot is vezette.

Az unoka úgy emlékezett nagyapjára, mint aki „Alapvetően jó kedélyű, optimista, maga körül mindig derűt keltő és osztó tudós, orvos és bohém, sokak „Andris bácsija” volt, de ő ezt egyáltalán nem bánta. Az emberek és hazája iránti rajongó szeretete áthatja egész életét és minden cselekedetét. Mindig előnyben részesítette a valódi értéket, tudást, elutasította a külsőségeket, a kicsinyességet. Így élt, ez volt életfilozófiája.”

A család harmadik orvos tagja, dr. Dohnál Jenő (1896-1974)

A család harmadik orvos tagja, dr. Dohnál Jenő (1896-1974)

 

Orvosi pályára lépését egy betegség indította el. Hosszas gyógyulása idején fogalmazódott meg benne, hogy ő valóban segíteni szeretne az emberek bajain. A gyógyításról akkoriban így vélekedett: „Én is orvos leszek, hátha kevesebb kínzással fogom embertársaimat a másvilágra szállítani.”

Elhatározását követően beiratkozott a bécsi egyetem orvosi karára. 1864-ben, 30 évesen avatják orvossá. Rövid ideig tartó alorvosi posztot tölt be a döblingi tébolydában. Ezt követően a világhírű professzorhoz, Joseph Škodához (1805–1885) kerül, mint asszisztens. Škoda elismert belgyógyászként foglalkozott a hallgatózás és a kopogtatás diagnosztikában játszott szerepével: „Meg kell ismernünk a kopogtatási hang valamennyi lehetséges változatát, ki kell tapasztalnunk, hogy mitől függnek az egyes hangzási különbségek, végül pedig a megfigyelt jelenséget a hangképződés ismert törvényeivel kell kapcsolatba hoznunk.”

Történt egy ízben, hogy Erzsébet királynő megbetegedett. Škoda Jósát ajánlotta mellé orvosi kísérőnek, de ezt a megtisztelő felkérést orvosunk visszautasította, és 1864-ben Nagykállóba költözött, ahol a Korányi Frigyes (1828–1913) által alapított Szükségkórház vezetését vette át. Közel 20 éves főorvosi tevékenysége során a 8 ágyas Szükségkórházból 84 ágyas Nyilvános Közkórház lett. Ez a fejlődés többek között önfeláldozó egyéniségének eredménye. 8 éven át nem vette fel például a fizetését, hogy a kórház fejlesztésének legyen anyagi fedezete. Jótékonysági gyűjtések és gyakran rendezett megyebálok jelentős bevételei járultak hozzá az egyre növekvő kiadásokhoz. Saját zsebéből fizette alorvosát, egykori medikus-kori lakótársát, dr. Técsy Ferencet, akinek szállást és kosztot is saját házában biztosított. 

1865-ben Bécsben megszerezte a sebészi szakképesítést. A sebészi technikáját Berlinben frissítette tovább. A szemhályog műtét módját a neves Albrecht von Graefe (1828–1870) szemész professzortól tanulta, aki elsőként gyógyította a zöldhályogot. Sebészi ismereteit Bernhard von Langenbeck (1810–1887) sebészprofesszortól sajátította el, aki elsőként kísérelte meg a combnyaktörés egyesítését feltárásból és rögzítését egy szeggel.

Jósa András megszerzett ismereteit hatékonyan alkalmazta szemészeti, sérv, tályog és egyéb műtéteknél, akár napi 5–7 műtétet is elvégzett. Saját műtéti eszköz találmányai voltak, ezekkel már ekkor képes volt húgykő és polip eltávolításra, valamint ő volt az elsők egyike, aki méh kiírtást végzett hüvelyen keresztül. Operációt csak akkor alkalmazott, ha ez volt az egyetlen mód, mellyel a betegen segíthetett. Úgy vélekedett: „mi az életnek csak megnyújtói, de nem megszüntetői vagy örökítői vagyunk.”

Óriási elismerésre tett szert a belgyógyászat területén, ugyanis kitűnő kórtani és kórbonctani ismeretekkel rendelkezett, ismerte a betegségek lefolyását és a szervezetben előidézett változásokat. Kórisméje a legtöbb esetben helyes volt, ám sokszor érte az a vád, mely szerint neki minden malária vagy szifilisz. Állították ezt olyanok, akiknek ezen betegségek ismeretében alig vagy semmilyen tapasztalatuk nem volt. Jósa rendkívül sikeresen gyógyította e betegségeket és felismerésük sem okozott számára gondot. Sikerei azonban soha nem tették elbizakodottá, távol állt egyéniségétől bármely sablon vagy séma követése.

Itthon (Nagykállóban) hamar bizalmába fogadta a lakosság. Akár éjjel volt, akár nappal, akár fújt a szél, akár esett, kocsin vagy vasúton, minden körülmények között igyekezett eljutni betegeihez. Fizetséget soha nem várt, elég volt számára a páciensei szeméből sugárzó hála, ebből pedig bőven jutott neki. Betegeit saját rendelőjében fogadta és mindenkit nagy műgonddal vizsgált meg. Annak ellenére, hogy a rendelő csupán 10–15 személyt volt képes egyszerre befogadni, naponta akár 150-en is felkeresték a doktort problémájukkal.

Milyen is volt ez a rendelő, mely annyira vonzotta a népet? „A szoba közepén nagy íróasztal. Rajta hegyén-hátán orvosságos üvegek, furcsa kőbalták, írószerszámok, régiségek és minden egyebek. Oldalvást pipatórium: kövektől ékes, aranyszínekre szívott, dúsan faragott tajtékpipákkal megrakva. A hátsó fal félhosszában a régi orgona. A túlsó fal földtől mennyezetig, széltében-hosszában telisdeteli könyvek sok ezer kötetével… az egyik ablaktól jobbra esztergapad, vele egy sorba drága gyalupadja.”

Amint már említettük, minden betegét alaposan megvizsgálta mielőtt felállította volna a diagnózist. Elsőként mindig aprólékosan kikérdezte pácienseit panaszaikról, ezt követően végezte el a szükséges vizsgálatokat. Vizsgálati módszerei között találkozhatunk hallgatózással, kopogtatással, tapintással és vizeletvizsgálattal. Rendszerint csak egyféle gyógyszert rendelt betegeinek. A chinint betegeinél és családjában előszeretettel használta, ezért a chinin-pirulát abban az időben még megyén kívül is csak „Jósa-pirulának” nevezték. Egy-egy kórisme megállapításához segítségére volt belső intuíciója, villámgyorsan működő logikai következtetése, nemegyszer a főváros híres orvosait is meglepte képességeivel. A betegeivel mindig nagyon kíméletesen közölte a diagnózist, emberszeretete és jószívűsége sem engedte volna, hogy nagyítsa a bajt. Optimizmusa révén sokszor kedvezőbbet mondott betegeinek, mint amit a tudomány rideg tételei diktáltak. Persze mindezt tette az ésszerűség határain belül. A „primum non nocere” („csak nem ártani”) szabályához a legszigorúbban tartotta magát.

Alorvosa Técsy Ferenc 1874-ben hunyt el tüdőtuberkulózisban, őt váltotta dr. Lórencz Gyula belgyógyász, aki 1873-tól töltötte be az alorvosi posztot Jósa mellett.

1884-ben Szabolcs vármegye székhelye Nagykállóból Nyíregyházára „költözött” . Ekkor meghívták Jósát a vármegye főorvosi székébe. Jósának szembesülnie kellett azzal az elmaradott közeggel, mely ekkor jellemezte a közegészségügy helyzetét. Semmilyen alapot nem kapott, mely segítségére lehetett volna az akkori körülmények átlátásában. A Nyírvidék 1911. február 26-i számában így ír erről: „… 1884. január 1-én megyei főorvossá lettem. Beültem a semmibe, amennyiben egy körömfeketényi jegyzetet, vagy írást sem kaptam, amiből a vármegye eddig közegészségügyi viszonyairól magamnak csak egy ködös képet is alkothattam volna. Csupán csak annyit, hogy a budapesti 1883. évi orvosi kongresszus, anyakönyvekből merített hivatalos adatainak öt évi átlag szerint, míg Árvavármegyében 16, addig Szabolcsvármegyében 48 egyén halt el 100 lakos közül. Tehát 63 vármegye közül mi ültünk a szamárpadon.”

Jósa első és legfontosabb tevékenysége volt, hogy bevezette a halálozási és betegségi statisztikát, átszervezte a halottkémlelést és így már reális adatokra támaszkodva készítette el havi jelentéseit. Ezek a jelentések kezdetben jórészt számszerű adatokat tartalmaztak, de Jósa rájött, hogy ahhoz, hogy valóban felkeltse az emberek figyelmét az egészségügyi problémákra, rá kell világítania a betegségek elterjedésének okaira. Ezt fogalmazza meg az 1890. évi december havi Egészségügyi jelentésben: „Idejét látom annak, hogy a gyakran megdöbbentő statisztikai adatokat ne csak tudomásul vegyük, de azoknak alapján a közegészségügyi viszonyokban javítani igyekezzünk!” 

Ebben a szemléletben foglalkozott a bábaság színvonalának emelésével, nagy hangsúlyt fektetett a higiénia javítására. Mindig tagja volt a bábaképzők vizsgálóbizottságának. Foglalkozott még a dajkaságba adott csecsemők ellenőrzésével és a gazdasági cselédek lakásának elfogadhatóvá tételével, de mindenekelőtt a járványok elleni küzdelemmel. Látogatásai során szomorúan tapasztalta, hogy az ivásra használt vizet az emberek forralás nélkül fogyasztják. Ennek következménye volt számos betegség, melyeknek kutatásával Jósa sokat foglalkozott. Ivóvíz javítási programjának keretein belül a typhus- és cholera-járványok megelőzésére megyei szabályrendeletet hozatott, amely kimondta, hogy minden község 1000 lakosonként 1 kutat köteles fúratni. A fúrt kutak elterjedésével jelentősen csökkent a hastifuszos halálozások száma.

Jósa meglehetősen hosszú ideig küzdött azért, hogy a himlő ellen használt védőoltásokat megfelelő módon alkalmazzák. Akkoriban ugyanis elterjedt volt a karról-karra történő oltás. Ez annyit jelentett, hogy az oltóorvos kiválasztott egy szemre egészséges gyereket, akinek a karjába tehén-nyirkot oltott és a rajta keletkezett varnak a váladékából oltotta be a többi gyereket. Ha az így kiválasztott gyermek lueszes (vérbaj) szülőktől származott, egészséges gyermekre is átvitte azt. Ezekkel a súlyos következményekkel nem számoltak. Az 1896-os budapesti orvos és egészségügyi kongresszuson tartott előadása után sikerült betiltatnia a karról-karra történő oltást. Habár az ezt követő tehénhimlőnyirok alkalmazása veszélytelen volt, mégis évek teltek el mire a lakosságot is meg tudta győzni a módszer hatékonyságáról.

Számos betegség elterjedésében játszott szerepet az emberi tudatlanság, korlátoltság. Ezt igyekezett kiküszöbölni az iskola-egészségüggyel kapcsolatos programjával. Már főorvosi tevékenységének hatodik évétől kezdve erélyesen követelte, hogy a gyerekeket a helyes életvitelre ráneveljék, ezért úgy gondolta, hogy az egészség megóvásának szabályait már az elemi iskolában tanítani kell és – hogy legyen, aki tanítsa – a tanítóképzőkben is fontos tárgyként kell kezelni.

1892-ben tutajosok behurcolták az ázsiai kolerát. Jósa szigorú intézkedésekkel tanította védekezésre a lakosságot. Minden községben szükségkórházat, hullaházat létesített. Gondoskodtak a meglévő pöcegödrök állandó tisztításáról és fertőtlenítéséről. A közszolgálatban álló orvosokat utasították, hogy a koleragyanús betegek között is megtegyék ugyanazon óvintézkedéseket, mint a valódi ázsiai kolerában szenvedőknél. Az intézkedések eredménye az lett, hogy a járványveszély megszűnt. Ekkor kapja Jósa az első jelentős elismerést: a Ferenc József-rend lovagkeresztjét.

Jósa 75 éves koráig dolgozott – 40 éven keresztül orvosi közhivatalnokként –, 1906-ban vonult nyugdíjba. 

80 esztendős volt, amikor a háború kitört. Ekkor naponta kiment a barakk-kórházba, hogy a háború áldozatain segítsen. E munkája idején kapta meg azt a vöröskeresztes kitüntetést, amelyre rendkívül büszke volt. Szeretett vármegyéje olyan szeretettel, elismeréssel, tisztelettel halmozta el, melyben másoknak alig volt része. Ez a közvetlen megbecsülés nagyon sokat jelentett Jósa számára. Addig dolgozott, amíg bírt. Fejleszteni, alkotni, a kultúrát terjeszteni, és a jólétet előbbre vinni, ez volt az, ami élete végéig hajtotta.

Jósa András meghatározó orvosi tevékenységének méltó emléket állítva kapta meg nevét Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Megyei Kórháza 1969. december 5-én. Unokája, dr. Dohnál Jenő mondott avatóbeszédet, valamint nagyapjáról készült művészi értékű ceruzarajzot adományozott a kórháznak, mely legfőbb dísze ma is a főigazgatói irodának.