A felfedező Jósa

Jósa András szívében mindig kiemelt helyet foglalt el a régészet. Nyugdíjba vonulását követően szinteminden idejét az archeológiának szentelte. A régészetet, mint tudományt iskolában sohasem tanulta, ám ezzel kapcsolatos ismereteit már főiskolás évei alatt elkezdte gyarapítani. Élete során számos európai múzeumot nyílt alkalma megismerni. Ezekből a tanulmányutakból nagyon sokat tanult, szeretett menni, hogy – ahogy ő fogalmazott – „gyarló ősrégészeti ismereteimet gyarapítsam”. Bár számos országban járt, leleteket és régiségeket csak a Nyírség területéről gyűjtött. Az ásatásokon maga szerette kiásni, alaposan megvizsgálni a tárgyakat, de szívesen konzultált hozzáértőkkel. Ahogyan előbb már említettük különösképpen a kunhalmok, a honfoglalás kora és a bronzkorszak érdekelte. A halmokat dr. Szabó József európai hírű geológus még földtani képződményeknek gondolta, ám az ásatások során kiderült, hogy óriási sírhalmokról van szó. Jósának akkor nyílt lehetősége először e halmok feltárására, amikor báró Vécsey József a vármegye főispánja lett. Így kerül sor 1868-ban a geszterédi ásatásra, melyen Jósán kívül részt vett báró Vécsey és Mészáros Dániel szabolcsi földbirtokos. Az ásatás során III. századi szarmaták emlékeit találták.

Az ásatásról értesítették Rómer Flórist (1815–1889), a Nemzeti Múzeum őrét, aki felvetette egy olyan társaság létrehozásának fontosságát, amely nemcsak felkutatja, de rendszerezi és elérhetővé teszi a nagyközönség számára a régmúlt emlékeit. Rómer Flóris bencés tanár, régész, múzeumalapító, egyetemi tanár, az MTA tagja. Munkássága során megteremtette a magyar régészet diszciplináris alapjait, valamint nagy szerepe volt abban, hogy 1876-ban megrendezésre került Magyarországon az ősrégészet és antropológusok világkongresszusa. A Geszteréden talált leletek és Rómer buzdítása eredményeképpen 1868. december 1-én báró Vécsey József elnökletével, Jósa és Mészáros támogatásával megalakult a megyei Régészeti Társulat. A Társulat régészeti emlékeinek száma két év (1871-re) alatt 2000-re nőtt, 1162 éremre és 238 más tárgyra, mely állomány rendezésére Hampel Józsefnek, a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtani őrének segítségével került sor. 1872-ben báró Vécsey lemondott az elnöki tisztről. A Társulat Jósát választotta meg új elnöknek. A múzeum fejlődése átmenetileg megakadt. Ez azonban nem Vécsey távozásával függött össze, hanem azzal a hamis váddal, mely Jósát érte néhány aranytárgy eltűnésével kapcsolatosan. Jósát a vádaskodás mélyen érintette, egy időre visszavetette lelkesedését.

Ráadásul 1877-ben a leletek legszebbjeit Rómer Flóris kérésére egy kiállításra kölcsön adták, s azokat Jósának csak hosszas utánjárás után tudta visszaszerezni. Erről tanúskodik alábbi levele:

 

„A muzeumok és könyvtárak országos Főfelügyelőségének

Budapest

A muzeumok és könyvtárak oszágos tanácsa a nagyméltóságu m.kir. vallás és közoktatásügyi miniszter ur által kiutalványozott 400 forintot f.év Oct. 14én kezemhez juttatta, hogy ezen összeget vármegyém területén ősrégészeti kutatásokra felhasználhassam.

A Tekintetes főfelügyelőség f.hó 2án kelt levlében felszóllított, hogy a segélyösszeg felhasználásáról részletes jelentést tegyek, vagy a mennyiben ez még felhasználható nem volt, jövő évi programmomat terjesszem fel.

Mielőtt ezt kötelességszerüen meg tenném, bátorkodom a szabolcs megyei muzeumról, és azon viszonyról melyben én azzal állok néhány szót elmondani.

A szabolcsmegyei régészeti egyletet 1867 évben akkori főispánunk b. Vécsey József ur alakította meg a kit többekkel együtt nemes törekvésében én is támogattam.

Az egylet számos tagból állott, de egy kettőnek kivételével kevésbbé érdeklődtek. Az egylet tehát tulajdonképen csak névleg létezett, és midön elnökünk pár év mulva főispáni székétől és az egylettől is megvált, és én lettem helyébe választva, nimbusom nem lévén, a gyűjteménynek gyarapodása megszünt.

Dr. Romer Floris ur felszólítására az 1877 évben tartott régészeti congressus alkalmával gyűjteményünknek nagy részét az akkor rendezett régészeti kiállításra felküldöttem. Onnan azok Nagy Váradon szerepeltek ugyancsak megboldogult Dr. Romer Floris kanonok ur által rendezett vidéki régészeti kiállításon. Innen azonban nem Nagy Kállóba küldettek vissza a tárgyak, mint azt megbodogult Dr. Romer Floris ur mai napig kezeim közt levő több rendü leveleiben igérte, hanem ismét a nemzeti muzeumba szállítatott vissza.

A gyűjteménynek visszatartása bizonyos tekintetben indokolt volt, de azért az ügynek még is inkább ártott mint használt.

Indokolt volt azért, mert a gyűjtemény két szekrényben a főispán magánlakásában volt a megyeházában elhelyezve. Később a vármegye székhelyenek Nyíregyházára történt áthelyezése után a főispáni lakás pár évig üresen állott ezután, vagy egyik másik szolgabírónak szolgált lakhelyéül, és így nem csoda, ha egy két arany érem – mert alig volt több öt darabnál – eltünt.

Ezen körülmény lehetett oka annak hogy gyüjteményünk csak nyolc év után került haza, és a nagy kállói állami reáloskolában nyert elhelyezést.

A küzdelem melyet gyűjteményünk visszaszerzésére fordítottam a régészeti iránti lelkesedést nyolcz évig fojtotta nálam vissza, mások pedig még kevésbbé érdeklődtek. Ügyünk tehát parlagon hevert, pedig ezen idő alatt a nyirvizszabályozás idejében több millió köbmeter föld lett kiásva. Sok leletről hallottam ezen idő alatt hírt, de ez egyik fülemen be, a másikon kiment.

A részvétlenségnek ezen ideje alatt egy kis muzeumot lehetett volna létesíteni. A mi többet ért volna 3 aranynál a mit nem én loptam el.

Gyűjteményünknek haza kerülésével ujra kedvem kerekedett gyűjteni, és pár év alatt többet gyűjtöttem saját magamnak, mint a mennyi(ben) a szabolcsmegyei ugy nevezett régészeti egyletnek gyűjteni segédkeztem.

Midőn Szabolcsvármegye közönsége 1892 évben Nyíregyházán központi hivatalainak díszes palotát építtetett gyűjteményemet ajándékul ajánlottam fel (akkori) vármegyémnek oly feltétel mellett, hogy a kállói reál oskolában örzött csaknem gazdátlan régészeti gyűjtemény az enyémmel egyesítve, és a vármegye örök tulajdonát képezve, külön helyiséget nyerjen.

A régészet iránti érzék mint általában hazánkban, ugy nálunk is kevéssé lévén kifejlődve, némi küzdelembe került ajándékomat elfogadtatni.

Azóta, – miután látják, hogy nem magamnak gyűjtök, – muzeumunk folyton gyarapodik annyira, hogy tárgyainkat a rendelkezésre álló helyiségben már alig tudom élvezhetően elhelyezni.

Ezeket azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy igazolhassam azon nézetemet, hogy a mai kevés érdeklődés mellett be kell érnünk azzal, hogy Szabolcs vármegyei muezum létezik, mely a vármegye tulajdonát képezi, de nézetem szerint még nem érkezett el nálunk azon idő, hogy sikeresebb tevékenységű régészeti egyletet létesíteni lehetne.

Meg lehetne ugyan a mécset gyujtani, pislogna is egy darabig, de eddig még nem rendelkezünk kellő mennyiségű olajjal, mely azt táplálná és világítana. Az érdeklődést ki erőszakolni nem lehet. Hiszem hogy a kellő idő nem messze van, kivált ha az ügy felülről is támogatást nyer, a mit most már tapasztalni kezdünk.

Az elmondottakból kiderül, hogy Szabolcsvármegyének van ősrégészeti muzeuma, melyet bronztárgyakban és őscserépedényekben a nemzeti múzeum gyűjteménye után és csekély tájékozottságom szerint leggazdagabbnak tartok, és a  mely gyűjteménynek őre és egyik gyarapítója én vagyok.

Régészeti egyletünk ma még nincs csak fictióban. Elnök, titkár, őr és szolga szerepét magam viselem. És hogy muzeumunk napról napra gyarapodik, a következőkben leli magyarázatát.

Vármegyénkben mindenki tudja, hogy nem á la Reményi magamnak gyűjtök, de mindent szeretett vármegyémknek ajándékozok; – minden ajándékozott és kiállított tárgy mellett az adományozónak nevét feltüntetni el nem mulasztom, és régészeti muzumunk fejlődését, és annak gyarapítóit a helyi lapokban ismertetem, illetve méltányolom.

Ezen módot tartom leghelyesebbnek olyan  vidéken, a hol a régészet iránti érzék hiányában, csupán annak fejlesztésére kell szorítkoznunk hogy czélt érjünk.

Dr. Hampel József muzumi igazgató őr ur muezumunkat bölcsőjétől ismeri, és figyelemmel, támogatással kísérte annak fejlődését.

Az ő jóakaratának tulajdonítom azon általam nem is kért 400 forint segélyt, melyben muzeumunk részesült.

Megvallom, hogy én a centralisatiónak barátja nem vagyok, mert az az egyéni független működést korlátozhatja, és olyan keretbe szoríthatja, melybe egyéni sajátsága bele nem fér.

Megboldogult Dr. Rómer Floris urnak sikerült a  régészet iránti érdeklődést apostolként felkelteni hazánkban; eleinte a nemzeti muzeum gyarapításának érdekében. De a mint többszöri találkozásunk alkalmával tapasztaltam, nézete oda irányult később, hogy a vidéket kell közös tevékenységre ösztönözni szűkebb körű muzeumok létesítésére. Áldott legyen emléke!

Főképen neki lehet köszönni a vidéki muzeumok nagy részének keletkezését is. Az ő jóságos  biztatásai nélkül nálunk bizony muzeumunk alig fejlődhetett volna.

Ezek után reá terék a segélyre melyben muzeumunk részesült. Köszönettel vettem, és örülök, hogy nem csak felügyeletben és gyámkodásban, hanem támogatásban is részesülünk.”

 

Jósa András Múzeum, Adattár, leltározatlan

A gyűjtemény hazakerülése újra meghozta Jósa András kedvét a régészkedéshez.

Időközben – 1891-ben – Nyíregyházán elkezdték az új megyeháza építését is, ahol szántak egy termet a múzeum anyagának, Jósa pedig felajánlotta saját gyűjteményét is a megyének. A tárgyak 1892-ben kerültek a vármegyeházára.

A régészkedő orvosnak azonban nem csak a leletekre volt ideje figyelni: jártában-keltében gyakran látta megyeszerte a„földpiramisokat”, a kunhalmokat. Különös érdekelődéssel fordult feléjük. Szabolcs vármegye területén körülbelül 50–60-ra becsülte számukat.

 

„Tisztelt Szerkesztő Úr!

 Mintegy 20 éve múlt, hogy Szabolcsvármegyének történelem előtti emlékei iránt érdeklődtem s gyüjtöm azon adatokat, melyek idővel okmánytárrá nőhetik ki magukat, melynek segélyével megyénknek teljesen sötét őstörténelmébe némileg bevilágíthatunk. Igéretet tettem, hogy e téren szerzett csekély ösmeretemet és tapasztalataimat az akadémia kiadványában megjelenő “Archaeologiai Értesítő”-ben közzé teszem. De miután fő czélom az, hogy megyénkben az ősrégészet iránti érdeklődés felkeltessék, erre pedig az Archaeologiai Értesítő, melyet nálunk alig olvas valaki, nem alkalmas eszköz: igen kérem tisztelt szerkesztő urat, legyen szíves ezen törekvésemben támogatni, és annak idejében – úgysem igen terjedelmesre tervezett – közleményemnek becses lapjában tért engedni.

Ez alkalommal csak egy speciális kérésem van: a következő sorok közzététele. Megyénkben számos ősdomb létezik, melynek mindegyike az eddig hazánkban és másutt szerzett tapasztalatok szerint egy-egy ős sír. Eddig nálunk hat halom lett átkutatva. Geszteréden öt egymás mellett fekvő, úgynevezett „Kun-halom”, melyek azonban hun-halomnak bizonyultak; és az eszlári határban fekvő „Poty-halom”, mely a kőkorszaknak a bronzkorszakba való átmeneti időszakában készült. Ezen kívül figyelmet érdemel a Gáva-berceli út mellett a „Kató-halom”, mely 40 méter átmérőjű és mintegy 4–5 méter magas, és melynek alja mintegy 2 méter szélességben tiszai védgát emelésére elhordatott. Ezen csekély hordalékból eddig 8 – részben igen díszes – ősedény került napfényre, melyeknek egyike kis csizmát ábrázol. Régi falképek és a velencei Szt.-Marc templomban lévő mozaik kép szerint ilyeneket hordtak a thrák nők, dákok és a keresztény vallásra térő scythák, de lehet, hogy más népek is. Ezen edények közt egy IV-ik századbeli, valószínüleg Nagy Constantin idejéből származó érem is találtatott, amely tehát a halomnak korát meghatározza, de nem nyújt felvilágosítást arra nézve, hogy miféle nép lakta vidékünket azon időben. Lehet, hogy a halomból még ezután előkerülhető tárgyak nyomra fognak bennünket vezetni.

Folyó év julius 28-án a halom lábánál a munkások egy csontvázra akadtak, mely birtokomba került. Ezen csontváz bokája rézrozsdának igen kifejezett nyomát mutatja. A munkásoknál tudakozódva azon értesülést nyertem, hogy a lelet napján, julius 28-án egy kis féderes nyitott kocsiban, mely elé két fekete sötét pej színű ló volt fogva, egy úri nő utazott Gáváról Berczel felé, ki a bronz tárgyakat birtokába vette. Igen kérem azon ösmeretlen úri nőt, ha jelen soraim tudomására jutnak, legyen kegyes kilétéről engem értesíteni, hogy nála tiszteletemet téve, a tárgyakat lerajzolhassam és leírhassam.

 

Nyiregyháza, 1889. szeptember 25-én.

hazafias üdvözlettel:

Dr. Jósa András”

 

Jósa András: Egy régész levele. Nyírvidék X: 39. 1889. szeptember 29. 3–4.

 

A kunhalmok titkainak feltárása mellett nagy érdeklődés övezte a földvárak eredetét. A szabolcsi földvárat elsőként 1894-ben Jósa András kutatta meg a honfoglalás ezredik évfordulójára (1896) készülődés lázában: 

„Bartalos Gyulával előzetes nézetet nem állapitottunk meg, mikor a millenáris kiállitás allkalmával a kerskedelemügyi miniszter által Zabolcs várának átkutatására lettünk felkérve, hanem azt tettük, hogy a 30 holdnyi területet köritő – némely helyen 13 méter magas meredek sánczot öt helyen alapjáig átvágtuk, és csak ezután következtettünk.” És hogy mi volt a következtetés az ásatások végén? „A sáncoknak felső része Zabolch vezér munkájának tulajdonitható és bizonyára a sáncárokból került a talajra. A mig Rakamaznál a Tiszán átkelhetett; valószinűleg azért, mert Hübbelebalázs módjára a várat nem támadhatta. Neki kellett gyürkőznie. Mint előrelátó hadvezér nem tudhatván azt, hogy esetleg nem kell-e visszavonulnia, az elfoglalt várat meg kellett erősitenie, mielőtt tovább haladt volna. Ezekből kifolyólag bátran állithatjuk, hogy nem Zabolch vezér épitette ugyan a várat, de azt nagy küzdelemmel elfoglalva, hatalmasan megerősitette.”

Részlet Jósa András gyűjteményéből

Részlet Jósa András gyűjteményéből

 

75 esztendővel később (1969 és 1977 között) Németh Péter régész, megyei múzeumigazgató vezetésével nemzeti program keretében kerülhetett sor újabb feltárásra. A földvár nyugati kapuja közelében történt teljes sáncátvágás alapján megállapították, hogy a háromszögletű vár alatt egy vastag őskori (zömében a bronzkor végére – vaskor elejére keltezhető) településréteg húzódik, amelynek az újabb kutatások alapján nincsen köze a X. században kiépült erődítményhez. A vár építésekor változó vastagságú, egymásba csapolt gerendákból rekeszes faszerkezetet készítettek. Sarkain fatornyok állhattak, a Tisza felé két kapuja volt. Veszély esetén a környék lakossága a sáncok mögé vonult vissza, azonban állandó épületek nem álltak benne.

Az 1899-es év rendkívül fontos volt a múzeum életében, hiszen a gyűjtemény ebben az évben nyílt meg a nagyközönség előtt. Ebből az alkalomból jelent meg a híres nyíregyházi Jóba-nyomdában Jósa András tollából a Szabolcs vármegyei Múzeum ős- és középkori tárgyainak repertóriuma. Az ünnepély nem úgy sikerült, ahogy Jósa szerette volna, hiszen nem voltak jelen az Akadémia tagjai, sem a Nemzeti Múzeum, sem a Történeti Társulat vezetői. A megye vezetői nem ismerték fel, milyen jelentős a tudomány számára a bronz- és honfoglalás kori gazdag anyag. A csalódás ellenére Jósa továbbra is dolgozott: rendezte a leleteket, gyűjtött, több cikket írt, melyek főként a múzeum tárgyait magyarázták és régészeti eseményekről is beszámoltak.

Jósa azonban korántsem volt elégedett. A múzeum szépen gyarapodott, s kinőtte a rendelkezésre álló helyet. „Muzeumonk az ujabb időkben annyira gyarapodott, hogy gyüjteményünk az eddigi helyiségben és szekrényekben el nem fért, ugy, hogy e miatt a legkülönbözőbb korból származó tárgyak kényszrüségből egymásra lettek hányva, annyira, hogy inkánbb egy ódondász lomtárának mint muzeumnak volt tekinthető.” – írta 1903-ban, pedig akkor már „a vármegyének érdeklődése folytán, egy helyett három helység van gyüjteményünknek elhelyezésére bocsátva.”

A gyűjtemény Jósa doktor keze között nem maradt holt tárgyak halmaza. 1900-ban elkészült a vármegye monográfiája, melyben több fejezetet írt Jósa: Szabolcs vármegye fekvése, határai, területe és vízrajza; Szabolcs vármegye geológiája és Szabolcs vármegye őstörténete. 1901-ben az őshalmok témájában négy cikket írt, az eddig feltárt 15 halom ásatásakor szerzett tapasztalatokról.

Jósa nemcsak külföldi, de magyarországi múzeumokat is előszeretettel látogatott, egy alkalommal például öt nap alatt hét dunántúli múzeumot látogatott meg. Tapasztalatairól minden alkalommal beszámolt a Nyírvidékben. A Vasvármegyei Múzeum alapítójáról, báró Miske Kálmánról például feljegyezte: „Öreg este volt már mikor báró Miske muzeumát mintegy két óra hosszáig végig néztem és magvas megjegyzéseit lelki gyönyörrel élveztem. De nem eresztett el szárazon másként sem, mert dolgozó szobájában valami pompás ottani termésü finom ó borral kinált meg, pedig ő maga vizimádó.” De említhetjük itt Wosinszky Mórnak a szekszárdi múzeum alapítójának nevét is, akire Jósa nagy tisztelettel nézett fel: „Wosinsky az elmondottak szerint a tolnamegyei muzeumban nem csak a történelem előtti időből származó kultur emlékeket halmozta fel vármegyéje területéről, hanem a legujabb kornak azon szemlélhető helyi emlékeit is, melyek kivülről jött befolyásnak nyomait alig mutatják, tehát eredeti önálló tolnamegyei műemlékek. Hát ezek érdekes dolgok azok előtt a kik nemcsak a jelennek élnek, hanem a multnak és jörőnek légváraiban is jól találják magukat. Hanem van a muzeumnak egy iparművészeti osztálya is, melyből nem csak a kificzamodott izlésü tiszavirág életü seccesió ki van rugva, de minden idegen motivum is mellőzve, nem azért mert azok talán a jó izlést sértenék, hanem azért, hogy a mi eredeti, már honfoglaló őseink által alkalmazott gyönyörű ornamentikánk a hazai iparban minden más egyéb alakokkal és diszitésekkel büszkén verenyezhessen. Itten kizárólag csak ilyenekben gyönyörködünk.”

Jósa András együtt muzsikál a háborúban fiatalon elhunyt segítőtársával, Látay Balázzsal

Jósa András együtt muzsikál a háborúban fiatalon elhunyt segítőtársával, Látay Balázzsal

 

Jósa idővel mindinkább szükségét érezte, hogy valaki segítse munkáját a gyűjteményben. Posta Bélától a magyar tudós nemzedék egyik meghatározó alakjától kért a leltározáshoz segítséget. Posta javaslatára a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége Létay Balázst nevezte ki a gyűjtemény rendezéséhez. Jósa András levélben köszönte meg a segítséget, amelyet Létay személyében kapott : „Hálásan köszönöm, hogy Létay Balázsban olyan segítőtársat volt szíves küldeni, amilyennél különbet nem is óhajtottam volna. Igen értelmes, páratlan szorgalmú és minden tekintetben kifogástalan fiatal ember.” Egyúttal kérte a négy hetesre tervezett múzeum-rendezési idő újabb két héttel való megtoldását. A meghosszabbítás lejártához közeledve két táviratban sürgette a határidő kitolását: „Kérem Letay szabadság idejét három nappal megtoldani hogy rendezés befejezve legyen.”Majd: „Muzeummal csak szombaton lehetnenek keszen ha tilto ertesitest nem kapok Letay addig itt marad” (ékezetek és írásjelek az eredeti szerint). A kolozsvári segédarcheológus lelkiismeretes munkája fölötti örömét Jósa András – a helyi sajtó útján – megosztotta a vármegye érdeklődő közönségével:

„Létay Balázs 7 hét alatt nem tekintve a hivatalos órára, vasárnapra, ünnepnapra, kora reggeltől késő estig dolgozott. A múzeum leltárát,korszakonként csoportosítva, ő készítette el, és az összes tárgyakat leltári számmal elltátta. Nemcsak leltározott és korszakonként rendezett, de sepregetett, porolt is, mert hát a múzeumnak külön szolgája nincs.”

1912-ben Kiss Lajost (1881–1965) alkalmazta a múzeumban segédőrként, aki segített a nagy mennyiségű múzeumi anyag rendezésében. 1940 kőkori, 1993 db réz- és bronzkori, 1301 db La Tène kori, 110 db népvándorlás kori, 754 db honfoglalás kori és 37 db különféle időből való tárgy volt ekkor. Az utód Kiss Lajos több évtizeden át néprajzkutatóként tárta föl a táj életét, feljegyezve minden fontosabb emlékét, de nem lett hűtlen mesterének szenvedélyesen szeretett tárgyához, a régészethez sem. A leletek továbbra is bekerültek az immár Jósa nevét viselő múzeumba, Kiss Lajos rendezgette, rajzolta őket – ahogyan azt Jósától látta –, ásott és publikált. 

Jósa András 1918. szeptember 6-án halt meg. A jelen írással emlékezünk múzeumalapítóra, mi, „késő unokák”. Írásunk szolgáljon bevezetésül azoknak a tisztelgéséhez, akik még ismerték Jósa Andrást.