„…Néhány hét mulva B. hadnagy bodrogkereszturi ásatásokról származó bronzkori kerámiákkal ajándékozott meg. (…) Ekkor toppan közénk P. orvosnövendék, szenvedélyes régész s rövid eszmecsere után elhatároztuk, hogy másnap reggel kiránduldunk inspekciozni a R-T.-i tiszaparti partomláshoz…

Már az állomáson rosszul kezdődött az utunk. P. elaludt s csak a vonat indulásához érkezett s a lakásomon hagyta a négy liter bort s a két tokos régész ásót; miket neki kellett volna elhozni. Ezt megtudva egyszerre morózus lett a hadnagy is, azt hiszem nem annyira az ásók elmaradása, mint a boros flaskók el nem jövetele érintette érzékeny keblét. Hiába vigasztaltam, hogy nálam van az elemozsia meg egy üveg bor s majd csak lesz ahogy lesz ; (…). Ő csak vigasztalhatatlan, szótlanul maradt. Végül mégis csak megszólalt valahol R. alatt: „ugye mondtam” – „ugyan mit?”- , hogy nem fog sikerülni a kirándulásunk, mert a nyiregyházi állomáson két pappal találkoztam, sőt beszéltem is velök s az egyik a T-i pap fia volt és nem volt nálam gombostü…De volt egy menkő hosszu kardja s az majd a kirándulás fonalán hézagpótló eszköznek bizonyult.

R-ról gyalogszerrel indultunk a sinek mentén, hiszen a hadnagy szerint fél kilométerre esik R.-tól a kitüzött célunk. Igen ám, de ő a T.-i pap kocsiján tette meg az utat előző héten mint annak vendége s a baka hadnagy nem nagyon szereti a kilométereket számolni, ha szemre való menyecske mellett ül a kocsin. Még ez a R. község arról nevezetes, hogy a vasúti állomásról hiába távozik el az ember egy óra járásnyira a T.-i utra, onnan nézve a falut, a falu tornya még mindig csak 5 percnyire van. Abban az időben seperte végig Európát egy hőhullám. Mi tagadás benne, kezdtünk fáradni. A két pap 5 perccel hamarabb indult el T.-ra, de valahogy jobban bírták a gyaloglást, mert csak ugy repült lobogott a reverenda s hamar eltüntek szemünk elöl. Hiába kékellett oldalt a tokaji hegy s a gyönyörü Hegyalja vidéke és jól látható lett szétdarabolt hazánk utolsó magaslata, az ujhelyi Sátorhegy; nem néztünk se jobbra, se balra, csak szótlanul bandukoltunk s hagytuk el egyik kilométert a másik után. Hiába mondta a hadnagy (…) hogy Talján országban melegebb volt; mégiscsak mihamar lekerült róla a köpeny, utána  a mennykő hosszu kard s annak mostmár jó hasznát vette. Vállra jött a kard, kardra a köpeny, köpenyre bluz, a gallér s végre a sapka. Lekerült volna már talán a sarkantyus cipő is, ha T. felől nem jött volna annyi sok jóképü, szemrevaló fehér cseléd…S ha már nem imponálhatott a csillag, a hosszu kard, legalább pengett a sarkantyu…

No de mi is rossz civilek letörtünk a nagy hőségtől, mert már bizony kevés ruhadarabot számlált testünk magán. – Végre mégis csak megérkeztünk a R-T.-i határ dombhoz. S amikor elértük a partszakadék szélét, a táj szépsége bőven kárpótolt fáradságunkért; el voltunk tőle ragadtatva. E partszakadékról Szabolcsvármegye legszebb panorámája nyilik. (…)

Sürü rekkettyésbe  behuzódva a nap heve ellen, lepakoltunk s otthonosan kezdtük érezni magunkat. Rövid pihenés után elküldtem társaimat ásót keriteni s dinnyét rekvirálni a pap csőszétől szomjoltóul. A rekvirálással már hivatásánál fogva is a hadnagyot biztam meg, de ő sas szemeive valahol a Morotva partján egy tarka szoknyát látván feltünni, abban az irányban indult el inspicirozni, elfelejtkezvén arról, hogy ő dinnyeszerzés céljából lett kiküldve. S bizony elég sok idő mulva kipirosodott arccal azzal jön felém: „lesz már ásó, de minő szemek, minő keblek”. Azt hittem hogy napszurás érte és részvéttel tapintom meg, mint orvos, a pulzusát, s gyöngédem mondom neki: „ a dinnyének nincs se szeme, se keble”. Erre ő erővel kiszabaditva kezét lezemből s kiabálni kezd: „nem dinnyéről beszélek én, de a szép 15 éves cigányleányról”. Mostmár még nagyobb zavarba hozott, s azt hittem, hogy félrebeszél s majdnem napszurást konstatáltam, ha oda nem jön mihamar P. orvosnövendék – az általa időközben összeszedett sok bronzkori örlő kővel, obsidián és kova nucleusokkal, sok-sok tavi és folyami kagylóval – s meg nem sugja, hogy megleste a hadnagyot, hogy mint udvarolt a cigánylánynak a tó partján, – e nélkül e helyzetet talán még ma sem tudnám kellően megérteni, – mert a cigány leány bizony nem hozta el az ásót a faluból, bármint is szuggerálta neki a hadnagy. A hadnagy pedig arról nevezetes főként, hogy hipnotizálni kitünően tud; ugy látszik ez egyszer cserbe hagyta a tudománya.

Ujból megbizom őket dinnye rekvirálással és ásó keritéssel. Míg előkerülnek leheveredek a méternyi magas vad bükkönnybe, s a sürü rekettye bokor aljában elmerengtem. (…)…majd lépések zaja ütötte meg a fülemet. Felrettenek merengésemből, s egy hatalmas termetü, mord kinézésü férfi jön felém ásóval a vállán. Rámordulok: mit keres itt? Mit akar? – s önként nyulok be zsebembe lévő revolverem után. „Hozom az ásót a faluból” mondja rekedten ő. S csak akkor ébredtem fel a sivár valóra.

De nem tűnődhettem sokáig, mert megjött a hadnagy a pap földjéről a csősz tudtával végzett rekvirálásból egy nagy görög dinnyével s megjött a deák is, aki sok futkosás után mégiscsak keritett egy ásót a faluból. Összeültünk ebédelni: vidáman s jókedvvel falatoztunk. Jobban esett az ebéd, mint otthon. Csak a hadnagy sóhajtozott néha s mordul nézett a deákra; bizonyosan a sóhaj az otthonmaradt négy flaskó bort illete telepatiai uton.

Ebéd után a rekkenő hőségben a napszurás veszélyének téve ki magunkat, megkezdtük a deákkal a partszakadék bontását ásóval. Sok métermázsás tömeget döntöttünk le a mélybe – eközben a föld általi eltemetés veszélyének téve ki magunkat – s a leomló szétesett földből szedtük elő a szebbnél-szebb bronzkori diszitésü agyag edény töredékeket. Időnkint a nap heve ellen be-be menekültünk a rekettyésbe a homlokunkat a hüvös vad bükkönybe temettük. Csak a hadnagy nem volt látható sehol sem. A dombon, egy hüvös bokor alján pihent, de nem aludt s hogy rosszba töri a fejét, bizonyitja, hogy kis idő mulva – névjegyem ellenében –  egy második dinnyét rekvirált a pap csőszétől. Közbe a deák régész hévvel annyira kezdte bolygatni s döngetni a partszakadást, hogy a felszálló porfelleg toronymagasságnyira emelkedve odacsalta R.-ról, három kilométerről a föld gazdáját s az egyszerüen betiltotta a további régészkedésünket.

De nem is kellett azt már letiltani. A hőségtől már teljesen ki voltunk merülve. Szomjaztunk, a dinnye nem oltotta a szomjunkat; a deák már a Morotva vizéből is ivott. Végre is haditanácsot ültünk s a hadnagy inditványát elfogadtuk, hogy bár iszonyuan tüz le ránk a nap a hüs rekettyésből kitörünk s bevonulunk R. község vendéglőjébe, hol a szomj-haláltól talán megmenekülünk. R.-ra való bevonulásunkat a T.-i úton egy vándorszinész feltartóztatta, ki ugy látszott edzett ember lehetett; kalapja nem lévén, cipője orrán szellőztette lábujjait. T.-ra igyekezvén tiszteletünkre az árok partján egy magában egy nagyobb szini előadást akart rögtönözni. De ez már sok volt egy gyengén érző kebelnek. A hadnagy a vándoszinész zsebeit megtömvén cigarettával, rohamot vezényelt R.-ra. Porosan, piszkosan vonultunk be a vendéglő egyik külön szobájába. Két órai uzsonnázás után szomjunk mintha némiképp csillapulni kezdett volna, de közben fülünk annyira érzékeny lett a zene hangja iránt, hogy még cigánnyal is elhuzattuk az akkori uj nótákat, amelyeket a hadnagy gyönyörü bariton hangján kisért s azt dalolta: Nem igaz hogy szerettelek, nem igaz hogy sirtam. Nem igaz hogy én teérted könnyet hullajtottam. Nem igaz hogy visszavárlak, szárnyain a sóhajtásnak. Hanem azért majd megérzed, hogy mi voltam én tenéked.

Én még kevésbé jó hanggal, de annál nagyobb érzéssel daloltam: Te voltál az életem derűs fényes napja. Te voltál az álomvilág legszebbik csillaga. Csupa derű volt a lelked, mosolygás a tekinteted: Jöjj vissza hát édes álom, hozd vissza a boldogságom.

A deák is elbusult s életunt lett s azt huzatta a cigánnyal: Megesküdtem az Istennek, nem igaz hogy láttalak. Nem iagz hogy csókos ajkkal minden este vártalak. Nem igaz a könny s a bánat, melyben érted élek. Hazudik a muzsikaszó, bolondság az élet.

…A vonat berobogott, s indulnunk kellett haza.”

Saáry Sándor