2005 és 2007 között régészeti szakrestaurátor képzésen vettem részt. Tanulmányomban az ennek keretében elkészített vizsgamunkámat mutatom be. Az M3 autópálya építését megelőző feltárások során a 137. lelőhely 58. objektumából egy kelta hamvasztásos sírból került elõ a leletegyüttes. A vizes homoktalaj miatt a hamvak között megtalált tárgyakat a terepen „in situ”, azaz földlabdával együtt vették fel. Feladatom az ilyen módon bekerült együttes bontása, tisztítása, konzerválása, valamint restaurálása volt.

Az egyik legfontosabb – különösen a földlabdával együtt felvett tárgyak esetében első lépésként alkalmazandó – vizsgálati módszer a röntgenfelvétel készítése. Minthogy a röntgensugarak még az UV-sugaraknál is rövidebb hullámhosszúak (10 nm alatti hullámhossz), energiájuk tehát még nagyobb. Ezáltal képesek az olyan anyagokba is behatolni, amelyek a látható vagy az UV-sugarak számára áthatolhatatlanok (CRONYN 1996. 65–66.). A földrögben megbúvó tárgyak tisztításában ennek megfelelően a röntgenfelvételek igen nagy segítséget nyújtanak. Jelen esetben is nagymértékben megkönnyítette a tárgyegyüttes bontását. A felvételeket tanulmányozva szembesültem azzal, hogy több tárgy együttesérõl van szó.

A tárgyak állapotával kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy a hamvasztás során a különböző típusú anyagok eltérõen reagáltak a hõre. A bontás során elõkerült üvegkarkötõ, valamint egy vékony huzalból készült bronzfibula feltehetõen a tûzben deformálódott. Ugyanakkor a vastárgyak esetében éppen a tűznek köszönhetően az anyag nem korrodálódott lemezesen. A korrózió ugyanúgy kialakult, de a tárgyak alakja ezekben az esetekben jobban megőrződött.

Ki kellett választanom a legmegfelelőbb bontási eljárást. Konzulensemmel, Séd Gáborral, a Magyar Nemzeti Múzeum fõrestaurátorával megállapodtunk, hogy az anyagok típusának, állapotának kérdéses volta miatt vegyszeres kezelést semmiféleképpen sem alkalmazunk. Így a mechanikus tisztítás mellett döntöttünk. A bontás fokozatosan, lépésről-lépésre történt. Az „egymásba kapaszkodó” tárgyakat csak gondos dokumentálás után választottam szét, így mind a restaurátor, mind a régész pontos információt nyert a leletek elhelyezkedésérõl. Abontást nehezítette, hogy az egymás alatt-felett fekvõ leletek között csontok is voltak. Ezeket helyenként levédtem, megelőzve ezzel azt, hogy a csontok eltörjenek. Időnként azonban

döntenem kellett, hogy a régészeti lelet vagy a csont kárára folytassam-e a bontás. A választás az utóbbira esett. A fémek érintkezési felületein a darabok nem csak összeégtek, de össze is korrodálódtak. Emiatt ezeket helyenként csak felületi sérüléssel lehetett szétválasztani. A homokot, a lazább szennyeződéseket szike, bonctű segítségével valamint motoros csiszológéppel távolítottam el.

A bontás eredményeként a következő darabok kerültek elő:
– kisméretű vasfibula (a röntgenfelvétel idejére már leesett a földlabdáról),
– nagyméretû, kötött és gombbal díszített lábú vasfibula,
– kötött és koronggal díszített lábú bronzfibula (a röntgen elõtt nem látszott),
– babos díszű, üreges bronzkarperec
– hornyolt és sima vaskarperec,
– hármas bogyósorral díszített kék üvegkarperec,
– kéttagú, lándzsa alakú vas övkapocs (nem volt egyértelműen azonosítható),
– csüngős vasgomb.

A tárgyak töredékes állapotban kerültek elő. Egyazon tárgy összetartozó darabjai a földlabdán belül egymástól távolabb voltak, és rétegesen egymásra olvadtak. A nagyméretű vasfibula több darabra törött, és a láb vége hiányos volt. A kisméretű vasfibula rugója és tûje hiányzott, de többi része ép volt. A hornyolt vaskarperec, valamint a sima vaskarperec több darabra esett szét. Előkerült egy két részes, lándzsa alakú övkapocs, amelyiknek az akasztós tagja középen meghajlítva/meghajolva került elő, összeillesztéskor jól látszódott ez a deformálódás. Öv díszeként szolgált a csengős vasgomb. Ezeket a tárgyakat részben vas korróziós termékek fedték.

A babos diszű bronzkarperecnek csak egy töredékét tartalmazta a tárgyegyüttes. Ennek vékony lemeze hiányos volt, anyaga porszerű. Felületét szemmel látható zöld, illetve világoszöld, valamint barnásfekete korróziós termék fedte. A kötött és koronggal díszített lábú bronzfibula deformálódott, több darabba tört, a rugó elnyúlt. A korong kettétört, a középen kiálló vasstiften kivált a vaskorrózió, körülötte pedig sötét anyag látszott. Felületét zöld, világoszöld, valamint barnásfekete korróziós termék fedte. A kék üvegkarperec (5. kép) megolvadt, deformálódott, és egy helyen eltört. A felületet szemmel látható meszes karbonátos rárakódás borította.

AZ ÜVEGKARKÖTŐ ANYAGVIZSGÁLATA

Az üvegkarkötő esetében célszerűnek láttam egy anyagvizsgálat elvégeztetését, részben az összetétel meghatározására, részben a színezőanyaga azonosítására. Az elektronsugaras mikroanalitikai módszert (EPMA) kisméretű, elsősorban szervetlen eredetű anyagminták elemi összetételének minőségi és mennyiségi vizsgálatára használják. Miután e tárgy esetében csak kismértékű roncsolásról lehetett szó, ezt a módszert választottam. Az elemzéshez az üvegkarkötőből a törésnél vettem mintát.

A mintából a módszer segítségével szenet, nátriumot, magnéziumot, alumíniumot, szilíciumot, klórt, káliumot, kalciumot, titánt, vasat, kobaltot, rezet, cinket és ólmot lehetett kimutatni. Ezt és a mennyiségi vizsgálat eredményét az 1. táblázatban foglaltam össze. Számunkra a táblázat első, hatodik, nyolcadik és kilencedik oszlopának az adatai az érdekesek. Az elsõ oszlop az elem nevét, a hatodik az illetõ elem %-os mennyiségét adja meg. A nyolcadik oszlopban az egyes elemek oxidjainak képletét, míg a kilencedikben a számítógép által ezen oxidokra kiszámolt mennyiségi adatokat találjuk.

A mennyiségi vizsgálat eredménye

Amennyiben feltételezzük, hogy az üvegben oxidok formájában találhatók az egyes elemek, a mennyiségi vizsgálat eredménye, hogy a szilícium-dioxid mintegy 80%, a nátrium-oxid mintegy 26%, a kalcium-oxid mintegy 8%, az alumínium-oxid mintegy 2%, a vas-oxid és a magnézium-oxid mintegy 1–1%, a többi elem oxidja pedig 1%-nál kisebb mennyiségben van jelen a mintában.

A vizsgálati eredmények alapján az üveg nátronüvegnek tekinthetõ. Halványkék színét feltehetően a kis mennyiségben hozzákevert kobalt vegyülettõl kapta.

TISZTÍTÁS

A vastárgyaknál a fibula rugó részét kivéve mechanikus tisztítást végeztem. Ezeket a leleteket átitattam, ugyanis bontás során tapasztaltam, hogy a tárgyak – üreges voltuk miatt – könnyebben törtek. Ezt követte a kézi csiszolóval történõ tisztítás. A csiszolófejeket a korróziós termékek keménysége és kötõdése függvényében változtattam.

A nagyobb fibula rugórészét vastag korrózió borította, ezért témavezetõm javaslatára „elektromechanikusan” (SÉD 1979. 20.) tisztítottam. A gerjesztett nagy frekvenciájú ultrahang a tárgy felületéhez ütközve fejti ki tisztító hatását. A rugó nem tisztult meg tökéletesen, ezért a folyamatot mechanikus kezeléssel folytattam.

A hornyolt vaskarperec esetében leginkább arra figyeltem, hogy a barázdákat a lehetőség szerint megtisztítsam, így adva vissza a tárgy formáját.

A vasgomb belsõ részében lévő szennyezõdést kellett alaposan kiszednem, hogy a vas stift jól láthatóvá váljon.

A karikás tagú övkapocs lándzsa része üreges. Tisztítás során szembesültem azzal, hogy a vaskarikát keresztülhúzták rajta.

A bronzleletek megtartása gyenge volt. Ezért itt is első lépésben a konzerválást választottam.

Száradás után üvegszálakat tartalmazó ceruzával távolítottam el a korróziós rétegeket, ezt követően gumifejet fogva a csiszológépbe, folytattam a tisztítást.

Az üvegkarperec meszes rárakódását vegyszeresen kezeltem.

KONZERVÁSÁL

A passziváláshoz valamennyi vastárgy esetében csersavoldatot használtam, amely a felületi rétegeket tannátokká alakítja. Passziváláskor egy jól tapadó és záró réteg kialakítása a feladat, amelyiknek vékonynak és pórusmentesnek kell lennie. Ez a fémek esetében oxidokból vagy más fémvegyületekéből áll. Kémiailag védi a fémet a korróziótól. Ezután következett a konzerválás, majd a ragasztás.

A bronztárgyak esetében is az elõbbi folyamatot követtem. A fibulánál használtam pillanatragasztót (cianoakrilát), amely vékony hártyaréteget képez a felületen, nyomásra köt, és rövid kötési idővel rendelkezik. Erre azért volt szükség, mert egyes helyeken az érintkezés nem volt tökéletes, de így rövid idõ alatt megragasztotta úgy a tárgyat, hogy utána a stabilizálás érdekében a kiegészítést el tudtam végezni. A fibula korong részét japán papírral erõsítettem meg.

Az üvegkarperec átitatását ecseteléssel végeztem. Száradás után a tárgyat pontosan összeillesztettem, majd hozzákezdtem a ragasztáshoz, melyhez kétkomponensû epoxi alapú anyagot használtam. Jó tulajdonsága, hogy kis viszkozitásából adódóan bekeverés után is képes behatolni az összeillesztett törésfelületek közé. Zsugorodása 1%, víztiszta, átlátszó, viszonylag öregedésálló, és törésmutatója közel azonos az üvegével. Afelesleges ragasztóanyagot lehántoltam, majd a ragasztás környékén újra levédtem a tárgyat az eddig használt konzerválószerrel.

RESTAURÁLÁS

A tárgyak kiegészítéséhez, megerõsítéséhez mindvégig polimetakrilátot használtam. Ez kétkomponensű, erõsen töltött, sárga színû anyag, amely kiválóan megmunkálható és színezhető. Ez utóbbihoz a vas- és a bronztárgy színének megfelelő földfestéket használtam.

A nagy méretű vasfibula ragasztási pontjainál végeztem minimális kiegészítést, de valójában ez csak a megerõsítést szolgálta. A rugó formáját alulról is próbáltam kibontani, de ez az anyag összeolvadása és a korrózióréteg miatt nem sikerült, így a kibontott részt egy kicsit vissza kellett tölteni a tárgy stabilitása érdekében. Ebben az esetben a régésszel konzultáltam. A két vas övkapocs esetében, valamint a csüngõnél is csak megerõsítésre szolgáló kiegészítés történt. A hornyolt vaskarperecnél volt szükség nagyobb kiegészítésre. A bronzkarperec sarkánál biztonsági okokból végeztem pótlást témavezetőm javaslatára. Itt ugyanis a lemez könnyen beakadva letörhetett volna.

A bronzfibula volt a leginkább deformálódva. Ennél a törési pontok nem illeszkedtek tökéletesen, ezért minimális kiegészítésre volt szükség, amely megerősítésként szolgált.

A kiegészítéseket esztétikai szempontból retusáltam. Különféle színű földfestékeket és konzerválószert használva igyekeztem elérni a megfelelő hatást.

Dankóné Németh Erika

Irodalom:
CRONYN 1996.
Janey M. Cronyn: Régészeti leletek konzerválásának alapjai. Szerk. Tímárné Balázsy Ágnes.
Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest 1996.
SÉD 1979.
Séd Gábor: Régészeti eredetû fémtárgyak tisztítása, konzerválása. Összeállította Séd Gábor.
Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ, Budapest 1979.