Fodor István

Szolyva


"A szolyvai lemez egyedülálló díszítőeleme a felső szegélyhez erősített, bojtokat utánzó öntött veretsor. - Négy három tagból álló és egy fél ezüstöntvényt szegecseltek fel a felső peremre. Rajtuk fölül pontsorral gyöngyözött vízszintes szalag fut, innen indul a csúcsával lefelé álló háromszög alakú idom, mely alul csúcsos levélalakban, s az ennek két oldalához tapadó kerek szegecsfejekben végződik..."


Szolyva

Szolyva az Északkeleti Kárpátoknak az Alföld felé alacsonyabbá szelídülő részén fekszik a Latorca folyó völgyében. Itt halad el az az ősi útvonal, amely a Kárpátok itteni legfontosabb átjáróját, a Vereckei hágó Munkáccsal, Beregszásszal, Ungvárral, tehát az Alföld északkeleti részével összeköti. A várostól nyugatra, a folyó bal partján mintegy 34 m hosszú, 23 m széles és 1,8 – 2,5 m magas halom keltette fel a figyelmét Lehoczky Tivadarnak, a kárpátaljai régészeti kutatások megalapozójának. A magaslaton akkor feszület is állott, s a helyiek elmondása szerint ott földmunkák alkalmával vaskardot találtak. A kiváló régész és történész 1870. július 24-én nyolc munkással két észak-déli irányú 1 méternyi széles kutatóárok ásatásába kezdett, s röviddel a munkálatok megindulása után rátalált a nevezetessé vált honfoglalás kori lovassírra. (A benepusztai, verebi és galgóczi után ez volt a negyedik megmentett honfoglalás kori temetkezés.) 

A még ugyanebben az évben közzétett, majd egészében és részleteiben később többször napvilágot látott ásatási jelentések nem egészen egyértelmű, a sír valódi helyzetének rekonstruálása csak több kevesebb valószínűséggel végezhető el.

Az árkokban az ásató széndarabokat, durva kidolgozású edénytöredékeket lelt, amikből később Fettich Nándor helyesen következtetett arra, hogy a sírt őskori halomba ásták be. Lehoczky mintegy 158 cm mélységben korhadt fanyomokat észlelt, s azt is megjegyezte, hogy a váz “…190 cm hosszú és 48 m széle deszkán…feküdt…” (1881, 113.) Joggal feltehető tehát, hogy az ásató koporsós temetkezésre bukkant. ‘892-ben a halott alatt lévő hasított tölgyfa deszka leírása után megemlíti: “…úgy hasonló deszkákkal (az elhunyt) körül volt ládaszerűleg rakva mik azonban teljesen elporladtak…” Az elhunytat fejjel nyugatra fektették. Az ásató elsőként egy zablát talált, majd lócsontokat. A ló koponyája az emberi koponya mellett feküdt. Ezután a lócsontok maradványait bontották ki, ez utóbbiak mellett került elő az egyik kengyel, rátapadt szíjmaradványokkal, majd a sír keleti végében – az elhunyt lábánál – 19 cm magas, kézikongon készült agyagedény volt, amelynek alján két x alakú fenékbélyeg látható.

A leírásból úgy tűnik, hogy a kitömött lóbőrt – a koponyával és lábakkal együtt – a koporsóra, vagy annak északi oldalára fektették (a halott bal oldalára), a ló koponyája az emberi koponya magasságában, hátsó lábai pedig a sír keleti végében kerültek elő. Aligha kétséges, hogy a ló csontjai magasabban feküdtek az emberi váz csontjainál, tehát a feltorozott áldozati állat kitömött bőrét a halott sírba helyezése után tették a gödörbe, amint ezt a szokást azóta több hiteles ásatási megfigyelés igazolja. A zabla a ló fejénél, vagy szájánál lehetett, az egyik kengyel pedig a hátsó lábai mellett. A másik kengyel az elhunyt lábaitól jobbra került elő (magassága 18 cm, szélessége 15 cm, talpalója 4,5 cm széles volt), az elkorhadt fanyereg maradványaival, valamint bizonytalan rendeltetésű vastöredékek társaságában, amelyeken famaradványokat észleltek. Lehoczky itt említ egy 6 cm széles “patkóformájú vasat” és egy 6 cm hosszú és 2,5 cm vastag “…szuronyalakú kiálló lemezt, mely talán sarkantyúként szolgálhatott…” Mindebből az valószínűsíthető, hogy a nyerget a koporsó keleti végére az elhunyt lába fölé helyezték, a szíjhoz erősített kengyelekkel együtt. Nem egészen világos a vastöredékek rendeltetése. A kis “patkó alakú” vaslemez funkciója mai alakjában is jól felismerhető: a két végén ellaposodó vastárgy valaha kapcsolófülként szolgált. Lehetett a tegez függesztőfüle, de mivel a nyeregmaradványok mellett került elő, nem kizárt, hogy a fanyereg tartozéka volt. 

A szurony alakúnak mondott vastárgy sarkantyú semmiképpen sem lehetett, mivel a lovat nomád módra megülő honfoglalók nem használtak sarkantyút, sírjaikból azóta sem került elő ilyesfajta eszköz. Talán azonos a múzeumba került 148/1870.14-es leltári szám alatt nyilvántartott egyenes vaspálcával, amely kétséget kizáróan tegezmerevítő volt.

Az ásató megfigyelése szerint a csontváz hossza 174 cm volt, de a nedves agyagos altalajban mind az emberi, mind a lócsontok szinte teljesen elenyésztek, így azokról rajzot sem készíthetett. A megmaradt néhyány fogból viszont arra következtetett, hogy az elhunyt fiatal férfi volt, s ugyancsak fiatal lehetett feltorozott hátaslova is. 

 

TARSOLYLEMEZ 

Az aranyozott ezüstlemez hosszanti tengelye mentén kissé félkörívűen meghajolva került elő. A lemez peremére kannelírozott ezüst szalagot erősítettek. Az öt ezüstszegecs feje háromszirmú levélmintát formáz. A lemez mintázata a galgócival mutat rokonságot: a három függőleges sort alkotó háromlevelű palmetták itt is végtelen hálót alkotnak. Más azonban a felület megmunkálása. Az előrerajzolt minta vonalait itt keskeny élű véső beütögetésével alakították ki. A lemez teljesen lapos, a mintákat domborítással nem emelték ki a háttérből. A palmetták hármas tagolású vízszintes leveleinek a belső sávját, a függőleges leveleknek pedig a keretező sávját párhuzamos ferde vonalakkal töltötték ki. A palmettalevelek visszakanyarodó levélcsúcsát és az erezet vonalait kerek, beütött ponttal zárták le. A vízszintes levelek középütt futó vonalát több esetben nem egyetlen ponttal zárták le, hanem kissé lejjebb a vonal mellett két oldalt még egy-egy poncot ütöttek bele. Ez az úgynevezett “hármas pont” az egyik közép-ázsiai, szogdiai ötvösműhely sajátsága volt, s így fontos utalás honfoglalás kori művészetünk forrásvidékeire. A “végtelen hálót” a minta kétoldali lezárása szemlélteti: az induló félpalmetták a két külső sorhoz kapcsolódnak. 

A felső sarokban szintén félpalmetta, középütt hatlevelű levélcsokor zárja a kompozíciót.

A szolyvai lemez egyedülálló díszítőeleme a felső szegélyhez erősített, bojtokat utánzó öntött veretsor. (Négy három tagból álló és egy fél ezüstöntvényt szegecseltek fel a felső peremre. Rajtuk fölül pontsorral gyöngyözött vízszintes szalag fut, innen indul a csúcsával lefelé álló háromszög alakú idom, mely alul csúcsos levélalakban, s az ennek két oldalához tapadó kerek szegecsfejekben végződik.) 

Aligha kétséges, hogy ezzel az ötvösmester a bőrtarsolyok rátétdíszeit utánozta. A honfoglalás kori tarsolyok nagy többségét ugyanis nem díszítették drága lemezzel vagy veretekkel, hanem olyan fajta rátétekkel ékesítették, amely eljárásának nyomai a magyar szűcsmesterségben egyes vidékeken szinte napjainkban is megérték. A szolyvai tarsolylemez mestere tehát a honfoglalás kori bőrdíszművesség mesterfogásait is megőrizte alkotásán, amelynek emlékei nem maradtak ránk.

A lemez felületén a hátteret dúsan aranyozták, a mintákat az ezüst fehér színében hagyták meg. Ugyancsak aranyozták a peremdíszítéseket is, bár azok az egykori használat következtében erősen lekoptak. 

A lemez hátoldalán halványan kivehetők a mintázat rajzának egyes részletei, az ezüst nittszegek elkalapált végei alatt alátétlemezek vannak, amelyek a tarsoly fedelére való biztonságosabb felerősítését szolgálták.

A tárgy hátoldalán még a múzeumba való bekerülés után is nagy felületen megmaradtak az oxidréteghez tapadt nemezmaradványok, amelyeket a Hampel által közölt rajzok még megerősítettek. Feltűnő, hogy bőrmaradványokról sem Hampel, sem pedig az ásató Lehoczky nem tesz említést. Az utóbbit talán részben ez a körülmény is abban erősítette meg, hogy a lemez a nemezsüveg dísze lehetett. Mindez arra mutat, hogy a szolyvai tarsoly – amelynek fedőlapját e díszes lemez ékesítette – nem bőrből készült, mint általában honfoglalóink tarsolyai, hanem nemezből. Így válik érthetővé a lemez mintázatának fenti értelmezése, a feleslegesnek tűnő felső szegélyminta alkalmazása. 

A tárgy felületén látható erős kopásnyomok és sérülések a hosszú használat nyomait őrzik.

A szolyvai tarsolylemez és nagyítása (Fotó: Hapák József, A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum)

A szolyvai tarsolylemez és nagyítása (Fotó: Hapák József, A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum)

A szerző, Fodor István engedélyével.

Forrás: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum