AVAGY BRONZKORI KALANDOZÁSOK AZ ISTEN HÁTA MÖGÖTT
Szatmári emberként és régészként is régóta foglalkoztat szűkebb pátriám múltja.
Ez irányú elhivatottságom elmélyítésében, – e nemes szakmával a tarsolyomban – immár komolyabb akadályokat csak az anyagiak és a hivatali bürokrácia jelenthetett.
No, de fel voltam vértezve mindent lebíró akarattal és a lelkemet hevítő lokálpatriotizmussal…
Szóval, nekivágtunk. A célom az volt, hogy e kevéssé kutatott régióról egy, a teljes közigazgatási határra kiterjedő régészeti topográfiát készítsek. Császló, – családom apai ágának ősi fészke – azonban igen messze van a megyeszékhelytől és a tekintetes múzeumtól, úgyhogy a munka megszervezése nem ígérkezett könnyű feladatnak.
Kerestem hát vállalkozó szellemű munkatársakat és igényeltem egy rövidebb idejű eltávozást a munkahelyemről. Szerencsére éppen dolgozott velünk akkoriban egy földim, Gábor Tamás rajzoló személyében, és Bocz Pétert is kapacitáltathattam a kirándulásra.
A létszám azonban még így is meglehetősen elmaradt az általam remélttől, így hát a családom szolgálatait vettem igénybe. Édesapámmal, édesanyámmal és az egyik másodunokaöcsémmel kiegészülve vágtunk neki a határnak.
A „vendégmarasztaló szatmári agyag” jelzős szerkezet igen találónak bizonyult, különös tekintettel arra, hogy a terepbejárásunk alatt mindössze egyetlen egy esőmentes napot sikerült kifognunk. A reggeli szívmelegítő vételezése során bizony nagyokat néztek a helyiek a nyakig sáros, szipogó társaság láttán.
Hamarosan csatlakozott hozzánk Fábián László igazgató úr is a Csengeri Múzeumtól és röpke egy hét alatt két vállra fektettük az 1019 hektárt, 43 új lelőhellyel gazdagítva a megyei katasztert. Néhány lelőhely különösen izgalmasnak ígérkezett, ezért tervbe vettem, hogy – a szükséges engedélyek beszerzése után – Bacskai Pistát is szerződtetni fogom. Ő persze örömmel fogadta az ötletet, és akciócsoportunk útnak indulhatott.
2008. március 3-án borongós, hideg, nyirkos idő fogadott a Gacsállyal határos Felső-Belke-dűlőben, ahol egy késő bronzkori, Felsőszőcs-kultúrához tartozó felszíni településnyom vallatásába fogtunk. Kis csapatunkat Pistán és rajtam kívül tovább erősítette menyasszonyom Eszter, valamint Bocz Péter és Fábián Laci, és gyengítette: Virág kutyám. Hamarosan hópelyheket kergetett a szél, és a fémkereső műszer egy-egy bronz olvadékot, cseppet jelzett a humuszban. Ez utóbbi jó jelnek ígérkezett. És láss csodát, hamarosan őrült sípolásban tört ki a Péter által kezelt ódon ketyere. Ám ezt a körülmények miatt nem is hallottuk volna meg, ha a nevezett személy izgatott integetéssel nem adta volna tudtunkra, hogy talált valamit. Az ásója ugyanis koppant valamin, és szólt, hogy nézzem meg. Óvatosan kezdtem eltávolítani a földet, míg kisvártatva egy edény feneke kandikált ki a talajból. Ekkor érkezett oda Pista is, aki a lelet felett meglóbálva a detektort majdhogynem örömujjongásban tört ki. Csak ennyit mondott: Gege! Megtaláltuk! Az idő közben elszaladt, ezért fájó szívvel visszatemettük a leletet, holnapra hagyva a felfedezés izgalmát.
Reggel rohamléptekkel érkeztünk a helyszínre és nekiláttunk. Tudtam, hogy akármilyen gazdag lelet is csak akkor ér valamit igazán, ha ismertek a megtalálás pontos körülményei. Ezt szem előtt tartva, – és az idő végességét figyelembe véve – úgy döntöttem, hogy egy kb. 2×2 m nagyságú kazettát nyitva fogunk dolgozni. A kubikosok tisztét Fábián Laci és én láttuk el, a „finomműszeres” bontást Bocz Péter végezte. Az itt-ott szórványosan mutatkozó cserepeken és paticson kívül azonban konkrét régészeti objektumot nem észleltünk. Nem változott a helyzet akkor sem, mikor a leletet „babára” bontottuk. Elszíneződés nem mutatkozott a sárga altalajban. Ám ezután jött csak el a java. A kerámiakupacot lépésenként eltávolítva, rajzolva-fotózva haladtunk a várva-várt fém(ek)ig. És egyszer csak előbukkantak…..
Először egy kartekercs spiráljának részlete, majd hamarosan egy másiké is. Az izgalom és a telhetetlenség egyre nőtt bennünk. Nemhiába. Korongos végű csákányok fokai kezdtek kirajzolódni a szépen egymásba illesztett tekercsek alól, mintha csak körben, alá lennének terítve. Így is volt. A kartekercseket kiemelve 13 db csákány hevert előttünk szabályos, kör alakú teritéken. Bár az idő a tegnapihoz volt hasonlatos, már régen nem fáztunk. Sőt, ettől egyszeriben melegünk lett!
A gondosan dokumentált leleteket felszedve megállapíthattuk, hogy a fémeknek épp csak akkora mélyedést ástak, amelybe szűkösen elfértek, majd az urnát rájuk borították. A szakszerű bontás után felvettük a GPS koordinátákat, majd visszatemettük a miniszelvényt.
Császlóba, a nagyszülői házba diadalittasan tértünk meg a nehéz nap után, és kedélyünket nagymamám főztje csak tovább javította. A gőzölgő csirkepörkölt-nokedli összeállítás sem tudta azonban megakadályozni, hogy újra-és újra kézbe vegyük és vizsgálgassuk a gyönyörű tárgyakat. No, akkor mérjük meg gyorsan! A súly láttán bizony elkerekedett a szemünk!
Még a lelet felszedésekor tettem el földmintát a későbbi természettudományos vizsgálatok céljára, hátha segít meghatározni az elrejtés okát. Az már a helyszínen is látszott, hogy a csákányokat sosem használták, mert az öntés varratokat nem dolgozták el, sőt az egyik példány eleve „rosszul sikerült”, mert ennek ellenére el volt törve…. Hogy végül is miért került a földbe ez a fegyver kollekció, talán soha nem fog kiderülni. Egy biztos: a késő bronzkori falu szélén ásták el és nyugalmát évezredeken át senki nem zavarta meg. Különösen érdekes ez azért is, mert – mint utólag megtudtam – a közelmúltban még egy telepített erdő húzódott a lelőhelyen. Kész csoda, vagy éppen a sors akarata, hogy a fák ültetőgödrei nem bolygatták meg, és a régész ásója hozhatta újra napvilágra. Szakszerű publikálása révén pedig egy poros kis szatmári falu neve Európa szerte ismertté válhat.
