dr. Németh Péter

A honfoglalás kor (X. század) régészeti kutatásának története


„… nem kicsiny sereggel nekiindultak, és a Tiszát úgy úsztatták át a Iládi révnel, hogy semmiféle ellenség sem szállt szembe velük. Másnap pedig a Tisza mentén a Szamos folyó felé kezdtek lovagolni. Majd tábort ütöttek azon a helyen, ahol most Szabolcs van. Ott annak a földnek a lakói majdnem mind önként meghódoltak előttük, és lábukhoz borulva fiaikat kezesül adták, csak hogy bajuk ne legyen. Ugyanis félt tőlük szinte az egész népség, azonban előlük elfutva alig menekültek meg csak néhányan…”


Miképp a hieroglif írás megfejtéséhez három tényező egybeesésére volt szükség: Napóleon egy katonájára, aki kiásta az ún. rosetti követ, a kövön látható görög, hieroglif és régi egyiptomi hivatalos írásra, s végül a megfejtőre, a francia Jean Francois Champollionra; ugyanúgy három körülmény segítette az első hiteles honfoglalás kori sírlelet tudományos megismerését. Esetünkben a találók névtelen, nyájukat Ladánybene (Pest m.) Benepuszta nevű határrészében terelgető pásztorok, akik a szélfútta homokdombon felszínre került régiségeket összegyűjtötték. A megoldás kulcsát a kengyelpár, zabla, nyílcsúcsok, kard (valójában szablya), griff- alakos és levéldíszes aranyozott ezüst szíjvég, nagy, virág alakú rosszezüst veretek, ruha-, öv- és lószerszámveretek, ló koponyája és lábszárcsontjai, kardvágás nyomát viselő emberkoponya kormeghatározásához az a 30-40 db ezüstpénz adta, amelyeket e magányosan eltemetett férfi – átlyukasztva – díszként vagy a ruháján viselt, vagy amikkel lószerszámát ékesítette. (A fennmaradt 12 példányból 7 db I. Berengár király (888-915), 3 db I. Berengár császár (915-924) milánói veretű dénára, egy nagyobb : töredék pedig X. János pápa (914-928) és Berengár császár közös verete.) A pásztoroktól e tárgyak vérül Szentkirályi Mórichoz, Pest megye akkori főjegyzőjéhez kerültek, aki Jankovich Miklósnak, a kor neves műgyűjtőjének mutatta meg azokat. Jankovich felismerve a lelet jelentőségét, három réz- rézmetszetű táblán rajzban is közzétette a Magyar Tudós Társaság Évkönyvei II. (1832-34) kötetében a tárgyakat ilyen szép címmel: „Egy magyar hősnek, – hihetőleg Bene vitéznek – ki még a tizedik század elején, Solt fejedelemmel, I. Berengár császárnak diadalmas védelmében Olaszországban jelen volt, újdonnan felfedezett tetemeiről, s öltözetének ékességeiről”.

A felsorolt tárgyak kormeghatározását Berengár érmei adták meg, s ezzel megteremtődött annak a lehetősége, hogy a benepusztaihoz hasonló, de érem nélkül előkerülő leleteket is honfoglalás korinak minősítsenek a jövőben.

Ám erre még várni kellett a szolyvai sír feltárásáig. Az újabb „pénzes” sír, a verebi (Fejér m.) – melyet: 1853-ban útépítéskor találtak – szintén a benne francia [Kopasz Károly császár (875-877), Vastag Károly (884-888), Vilmos, auvergne-i gróf (918- 926)] és itáliai [I. Berengár király és császár, Burgundiai Rudolf (922-926)] érmek alapján már biztosan  magyarnak minősült. A trepanált (lékelt) koponyájú – a műtétet túlélt – 20-24 éves ifjúról éppen a pénzek alapján a leletek közreadója, Érdy János ezt írta: „ …azon lovag ki a verebi sírban paripástul volt eltemetve jelen volt a magyarok ezen (924. évi) hadjáratában… Harcolt Berengár érdekében Olaszországban, hol látta a felgyújtott Pávia (Padova) lángjait… Olaszországból átkelt Franciaországba az Alpeseken… mert mellén több francia érme találtatott…” Mindezt azért is idéztük részletesebben, mert már a két első honfoglalás kori sírlelet köré közreadóik történeti tablót is rajzoltak: a benepusztai vitézt Solt (Zolta) fejedelem katonájának tartva, a verebivel együtt a történeti forrásokból oly jól ismert nyugati „kalandozó” hadjáratok résztvevőinek tekintették.

Nem járhattak el így a harmadikként megismert honfoglalás kori sír halottjával. Az 1868-ban előkerült galgóci(Nyitra m. = Hlohovec, Szlovákia) sír tarsolylemeze, a fonott ezüst nyakperece, aranykarikás ezüst fülbevalópárja – tehát eddig ismeretlen tárgyak – korának felismerését az az átlyukasztott ezüst dirhem segítette elő, melyet J. Karabacek bécsi egyetemi tanár határozott meg a leletet először ismertető Rómer Flóris kérésére 1870-ben. A szamanida érem Nasr den Ahmed emír szamarkan- di verete 918/19-ből az első arab pénz, amely a Kár- pát-medencében került elő.

Negyedikként – főképp a galgóci sír tarsolylemeze alapján – már nem volt nehéz a Lehoczky Tivadar által az elsőként feltárt szolyvai sír korát meghatározni. Az 1870. június 24-én Lehoczky által kibontott sír leletei mellett a galgócival rokon tarsolylemez (Lehoczkynál még süveglemez) volt az a tárgymelléklet, amely az egykorúságot bizonyította. Lehoczky nemcsak a tárgyakat szedte fel, hanem azok sírban való helyzetét is gondosan lejegyezte, a szablyát pedig le is rajzolta. Ugyanez az év a honfoglalás kor kutatásban tudománytörténetileg is nagyon fontos. Igaz, hogy sem az ásatást vezető Rómer Flóris, sem a társaságában részt vevő Jósa András, a nyíregyházi múzeum alapítója sem akkor, sem később nem volt tisztában azzal, – mondhatnám azt is, hogy kutatásunk máig sem vett erről tudomást – hogy 1870. április 9-én Hugyaj (ma Érpatak határában, a Kolduscserén feltárták az első honfoglalás kori köznépi temetőt, sőt ennek térképét közzé is tették. A Ny-K-i tájolású, sorban fekvő „vázak” közül Rómer 22-t maga is „constatált”, a mellékletek: zöldpatinás egyszerű sodronyfüggő, ezüstcsat, rozsdás vaskard „ki mondhatja meg, hogy miféle hullákhoz, vagy rétegekhez tartozott? “ A fülbevaló és a négyszögletes veret (nem ezüstcsat!) X-XI. századi eredetét a Szabolcs megyei múzeum anyagát egy évvel később leíró és megjelentető Hampel József sem ismerte fel, ugyanúgy, mint a szórványként már szintén ugyanott őrzött balkányi, bökönyi, tiszalöki és újfehértói leleteket, ez utóbbi kivételével azok csak az 1896-os Hampel-féle nagy leletkataszterben említődnek honfoglalás koriaknak.

A honfoglalás kor emlékei azonban mindennek ellenére még nem nyernek nemzetközi elismerést. Sem a galgóci, sem a verebi lelet tárgyai nem szerepeltek az 1873. évi bécsi „világtárlaton”, de nagytekintélyű Pluszky Ferenc is az MTA 1874. január 12-i ülésén – bár jól tudta e leletek magyar eredetét – mégis „A magyarországi avar leletekről” cím alatt értekezett róluk. A budapesti régészeti világkongresszus katalógusa volt az első, amely honfoglalás kori emlékeinket részben rajzban, s francia nyelven a régészvilág elé tárta. Eléggé furcsa módon: a leleteket nem kor szerinti csoportosításban, hanem gyűjtemények szerint állították ki.

Ám ehhez a kongresszushoz kapcsolódik a Szabolcs megyei és a pilinyi leletek első fényképes közzététele is, a szintén francia nyelvű, a rangos világrendezvényre, de 1887-es évszámmal megjelent kötetben. Jelentőségét igazán az emeli ki, hogy ez egyúttal a magyarországi régészeti leleteknek is az első eredeti fényképen történő publikációja, Európában is párját ritkítva. Hampel József „vaskori tárgyak” táblacím alá valóban szkíta és kelta kori darabok közé szorította be a gibárti vandál, a székelyi gepida, a geszterédi késő szarmata sírleletek mellett a balkányi és hugyaji sírok vereteit, a kállósemjéni Kiscsere (1870) honfoglalás kori csörgőjét, nem ismerve fel azok korát. Ha tüzetesebben vizsgáljuk át a XXIII. tábla további leleteit, újabb honfoglalás kori tárgyakra bukkanunk, mégpedig egy zárt állatfejes, karikáján sodrást utánzó bronz karperecre (Hejő) Bábáról, míg egy másik darab, hullámosra hajlított huzal karperec töredéke a be nem mutatott gyöngyökkel Tokajból (Zemplén m.) származik, valamennyit a kassai Felső-Magyarországi Múzeum őrizte. Az utolsó, a XXIV. táblára a Piliny-Leshegyen 1871-ben feltárt 5 sír leletei legjavát fotózták le, ám a szövegben itt sem esik szó a leletek magyar voltáról, csak a népvándorlás utolsó időszaka említettetik, melyet Kegyes Lajos [valójában Hugo von Provence (926-931) milánói veretei] pénzei támasztanak alá. Pedig a magyar vagy nem magyar kérdés ekkorra már eldőlt. Dr. Nyáry Jenő földbirtokos, a feltáró, a Magyar Történelmi Társulat 1872. január 4-i ülésén tartott, a leleteket bemutató előadásában úgy nyilatkozott: „e csontvázak vagy avarokéi, vagy magyar őseinké az Árpádok idejéből”, másutt pedig: „a kalandos életű magyarok mellett szól a tárgyak sokfélesége”. Az előadás feletti vita során azonban „általános lőn a vélemény Ipolyi, Rómer, Szalay Ágoston s más jelenlévő jeles archeológusaink részéről, hogy br. Nyáry ezúttal egy IX-X-ik századi magyar vitéz sírját fedezé föl, ami nevezetes fontosságú tény.”

Az időközben előkerült néhány kisebb lelet – Anarcs (1870), Horgos-Pörös-puszta (1871), Százhalombatta(1872 előtt), Nagyteremia (1875), Neszmély és Gödöllő (1877) – analógiás felismerésével a honfoglalás kori magyar régiségek első összefoglalását Pulszky Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója végezte el 1878-ban eléggé vérszegény megállapításokkal. Bár felismeri, hogy a tárgyak készítéséhez ismerni kellett a fonás-szövés, a kovács és a kardcsiszár, az ötvös és az aranyozó mesterséget, mondanivalója lényegét mégis így foglalja össze: „minden vezéri lelet míveletlen vad állapotokra mutat”. Ehhez hasonló a millenniumra írott összegezése is: a honfoglaló vitéz elmaradhatatlan társának tekintett ló szerinte „mindig rajta fekszik a lovag tetemén”, „a föveg … prémmel díszített kucsma lehetett, melyhez elöl ezüstlemezt alkalmaztak” (a szolyvai tarsolylemez fekvéséből helytelenül levont következtetés), a kardtokot szerinte „néha veresre festett elefántcsont(!) lemezdarabokkal díszítették”, s még abban is bizonytalan, „vajon a sírban talált nyak- és karperecek férfi vagy a nő ékszeréhez tartoztak-e?” Úgy látszik, feledésbe merült Rómer Flórisnak a pörösi sírlelet közléséhez írott jegyzete, – ki elvégezve a lelet kormeghatározását, hogy t.i. a közöltek „anyagul fognak szolgálni őseink bejöveteléhez” -, felhívta a figyelmet a vasak, főképp a kengyelek és zabiák megmentésének a fontosságára, szinte parancsolóan írva elő: „gyűjtsük mindezen rozsdás maradványaikat”. Tanácsát csak évtizedekkel később fogadták meg.

A kiegyezés (1867) utáni gazdasági fejlődés, az út- és vasútvonalak kiépítése, a Duna- és a Tisza-szabályozás, a mezőgazdaság kapitalizálódása nyomán az előkerült és megmentett régészeti emlékek száma – köztük a honfoglalás koriaké is – ugrásszerűen megnövekedett. Nincs mód és lehetőség valamennyit számba venni, csak azokat, amelyek tudományágunk szakmai fejlődését reprezentálják. Ezek sorába tartozik a Szeged-bojárhalmi sírlelet 1889-ből, amely mindmáig a leggazdagabb női sírok egyike (272 db „lelettárgy” !). A honfoglalók társadalmának vezető rétegébe tartozó úrnő köré – 4-6 méter távolságban – mellékleteik alapján négy férfit (?) temettek el, s a leleteiket megmentő Reizner János – Szeged híres helytörténésze – a halom formáját, a sírok elhelyezkedését rajzban is megörökítette. A harmadik temetőtérkép Jósa András nevéhez fűződik, aki a nyíregyházi-csapi (ungvári) országút építésekor feltárt (tisza-) bezdédi temető 17 sírjának fekvéséről készített vázlatot. Ezután szinte kötelezővé vált a temetőtérképek felvétele [pl. Eger-Szépasszonyvölgy (1899), Kenézlő I. temető (1912)] az ásatás során, sőt bevonult az eszköztárba az új technikai csoda is: az egri sírok némelyikét 2 helyszínen még fénykép is megörökítette.

A Pulszky összegzése óta előkerült és megsokszorozódott leletanyag, no meg a honfoglalás ezredik évfordulója szinte kikövetelte egy új összefoglalás megírását, melyre Hampel Józsefet, a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségtári igazgatóját kérték fel. Munkája része lett “A magyar honfoglalás kútfői” című hatalmas vállalkozásnak, melynek kitűnő szerkesztői, Pauler Gyula és Szilágyi Sándor ezzel a régészeti emlékeket az írott forrásokkal egy szintre emelték. Hampel a X. (kisebbrészt a XI.) századi emlékeket három csoportba osztotta: az elsőbe azokat sorolta be, amelyek „kortörténetileg megállapíthatóak”, azaz érmekkel keltezettek. A másodikba azok a sírleletek kerültek, amelyek érem nélküliek, de az előbbiekkel analóg módon a honfoglaló magyarok hagyatékának tekinthetők, s a harmadik csoportba a maradékot, az ismeretlen lelőhelyű vagy igencsak szórványos emlékeket tette. Végül a bemutatott emlékanyagot a temetkezés módja, a fegyverzet, az ékszerek, illetve az ornamentika szerint is külön fejezetekben tárgyalta.

Hampel József munkája 1905-ben németül is megjelent, s ezzel lehetővé vált, hogy a magyar nyelven nem olvasók – elsősorban a közép-európai régészek – is megismerkedjenek a magyarság X. századi emlékanyagával. Ugyanő a millennium óta nagy számban előkerült és bemutatott leleteket 1907-ben egy újabb könyvben foglalta össze, nagyjából a fentebb ismertetett elvek szerint. Kivételt képeztek azok a XI. századi – zömmel magyar királyok pénzeivel keltezett „soros” temetők, melyeket ettől fogva a legismertebb szlavóniai lelőhely utánbjelobrdoi típusúnak neveznek, vagy a honfoglalás kori népesség „második csoportja” sírjainak. Annak ellenére, hogy ilyen temetők nemcsak a Kárpát-medence peremén, de annak belsejében is előkerültek (pl. Piliny-Sirmányhegy, Székesfehérvár-Demkóhegy), Hampel csak e temetőkben talált lovas sírokat tekintette magyarnak, s leszögezte: „a második csoportba foglalt emlékek zömét az országban akkor legsűrűbben lakó népnek, elsősorban a szláv törzsöknek” kell tulajdonítani. Ezzel – ma már tudjuk – jó fél évszázadra a honfoglalás kori köznép tárgyi anyagát mind a hazai, mind pedig a nemzetközi kutatás szlávnak tekintette.

Sem ez a kötet, sem pedig a korábbi Hampel-mű nem váltott ki vitát a magyar kutatók között. Szend- rei János hadtörténész szerint a leletek osztályzásában új szempontként kellene kezelni a lovas sírokat, s „a vezérek korabeli” (tehát a X. századi) leletekben kereszttel díszített tárgyak, tehát őskeresztyén emlékek előfordulását”. Úgy véli, hogy a millenniumi kiállításon bemutatott leletek elhelyezkedése „lépésről lépésre kísérik az Anonymusnál leírt utat, s így értékes bizonyítékai a Névtelen megbízhatóságának”. Végül megismétli Hampel megállapítását, hogy „a leletek fogyatékos volta … nem adják meg a lehetőséget arra, hogy akár temetkezési szokásokról, akár az életmódról, a fegyverzetről, öltözetről vagy ékességekről, teljesen kielégítő képet nyújtson.” Az „Újabb tanulmányok…” bírálóját, Supka Gézát az ornamentika kérdése izgatta. Elfogadja, hogy a tárgyak egy részét díszítő palmetta, rozetta és „néhány állatornament typus” a keletről származott díszítőmotívumok közé tartozik, ezek közül a palmettát a szaszanida művészeti körből eredeztette. Nyilvánvaló volt tehát, hogy a továbblépés első útja a leleteknek az eddiginél pontosabb helyszíni megfigyelése, kibontása, méginkább rajzos rögzítése. Ennek eredményeképp sikerült Rómer Flóris sejtése után a tuzséri 6. sír után a tarsolyt meghatároznia Jósa Andrásnak, Nagy Géza után felfedeznie a tegez (puzdra) vasalásait ugyanott az 5. sírban. Alapvető felismerése azonban az volt, hogy a kenézlői I. temetőhöz – ma már kissé komikusan ható – sokszorosított csontvázlapot készített (1912), melyekre a feltárás közben – munkatársával, későbbi utódával, Kiss Lajossal – piros tintával berajzoltatta az előkerült leleteket. Az ötletet Jósa minden bizonnyal az „Újabb tanulmányok…”-ból merítette, az ott közölt Jankó János-féle vázlatból. Ezzel megnyílott annak a lehetősége, hogy immár ne csak boglárokról, pitykékről, általánosságban vett veretekről történjék említés, de megnevezzék a ruházat, az ékszerek, a lószerszám stb. fennmaradt tárgyi emlékeit, sőt figyelemmel kísérjék az eltemetés módját is a sírgödör kiásásától a behantolásig. Ennek érdekében a legtöbbet a méltatlanul háttérbe szorított Nagy Géza tette, aki egyazon évben (1893) megjelent két dolgozatával szinte kijelölte a követendő utat. Áttekintve az addig megjelent ásatási beszámolókat, – Pulszkyval, Hampellel ellentétben – őt nem a tárgyak formája, díszítése izgatta, sokkal inkább a temető helyének kiválasztása, a sírgödör alakja, tapasztásának, kiégetésének elmaradása vagy nyoma, a koporsó megléte vagy hiánya, az emberi vagy a ló- és kutyacsontváz helyzete, tájolása. Arra keresett választ, vajon miért tettek egyes sírokba edényeket, miért volt egy-egy ezüst boglár a pilinyi csontváz szemüregében (szemfedő!), mi célt szolgáltak a halottal eltemetett amulettek. S amikor a férfi- vagy a női viseletet, a lószerszám ékítményeit, vagy a fegyverzetet tekinti át, nemcsak korábbi (szaszanida ezüsttálak) és későbbi (XIII-XIV. századi falfestmények) korok analógiáit hívja segítségül, de a természettudományt is: a szolyvai nemezsüvegről így sikerült megállapítani, hogy a csikószőrből készült. Nagy Géza volt az első régészünk, aki a tárgyak funkciójára, s mögötte a korabeli élet megismerésére kívánta a hangsúlyt helyezni. Ehhez – mint írta – „többpontos megfigyelésre volna szükségünk, … de az a baj, hogy az ősmagyar sírok nagy részénél a temetkezés részleteiről egyáltalában semmit sem tudunk, … s nagyon csekély azon sírok száma, melyeket hozzáértő emberek vizsgáltak át s minden aprólékos körülményt megfigyeltek s lelkiismeretesen számba vettek”.

S ha kortársai közül csak kevesen fogadták meg jó tanácsait (mint a vele rokonszenvező, orvosképzettségű Jósa András), mégis útmutatása a két világháború között követőkre talált. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Hampel József ornamentika-kutatásának magasabb szintű folytatója Fettich Nándor lett, míg a Nagy Géza-i gondolatok kiteljesítését László Gyula vállalta fel. Kettejük munkássága fémjelzi az 1930-44 közötti másfél évtized honfoglalás kori kutatásának máig ható érvényű megújulását.

Fettich Nándornak a honfoglalás korral foglalkozó két legfontosabb munkája a kenézlői II. temető feltárása és közzététele, valamint az addig előkerült legremekebb leletek, az ún. „tarsolylemezek köré”-nek fémműves szempontú feldolgozása volt. Mindkettőben az anyagközlés új módszereit fedezhetjük fel: a leletek igen pontos alaki leírása mellett elemző részletrajzok, kiváló minőségű, gyakran felnagyított fényképfelvételek – s nemcsak a tárgyak viseléskor is látható „szép” felületéről, hanem a hátlapjukról, sőt oldalnézetből is – segítették minél közelebb hozni az olvasóhoz a bemutatott darabot. A tárgyak egy része készítési módja megismeréséhez Fettich Nándor kitanulta az ötvösmesterséget is, bevezette a rajzos ásatási naplót, a Nemzeti Múzeum leltárkönyveiben nemcsak leírta, de le is rajzolta a leleteket. Ő volt az, aki a kenézlői ásatására a komplexitás érdekében kiváló antropológust (Bartucz Lajost) hívott meg, az embertani anyag értékelése végett. Neki köszönhető a „kettős keltezés”, a tárgy készítési és földbekerülési ideje közötti időkülönbség felfedezése, ennek alapján ismerte fel, hogy a benepusztai kb. 60 év körüli férfi sírjában lelt aranyozott ezüstveretek még a honfoglalás előtti „őshazában”, Levédiában készültek! Rámutatott, hogy bizonyos technikai eljárások, mint pl. a rozetták szívidomainak kiemelése és aranyozással díszítése (elpusztult) textil előképekre megy vissza. A hencidai 5. sír lószerszámának a sírban megfigyelt elhelyezkedése alapján elkészítette az első kantárrekonstrukciót, amit László Gyula helyesbített. Később az ő könyve függelékeként tette közzé J. Pasternak a Kárpátok keleti peremén, Galíciában feltárt első hiteles honfoglalás kori magyar sír leleteit (Krilosz, Lvov-i Múzeum).

Érdeklődése a steppe világa, sőt Belső-Ázsia iránt szükségessé tette, hogy megtanuljon oroszul, maga is három alkalommal járt a Szovjetunió múzeumaiban (1945 előtt!), s nagyértékű könyvanyaggal gazdagította a Nemzeti Múzeum könyvtárát. A kétnyelvű Archaeologia Hungarica sorozat beindításával Hampel után tovább folytatta a magyar népvándorlás kori kutatás, így a honfoglalás kori régészet nemzetközi meg- és elismertetését. Fentebb leírt módszerei mára úgy beépültek a régészgenerációk munkájába, hogy szinte számon se tartjuk, ki is volt az első alkalmazója. De azt sem felejthetjük el, hogy ennek a hatalmas energiával megáldott kutatónak számos teóriája utólag nem nyert bizonyítást. Sem az, miszerint a magyar fémművesség a virágkorát Levédiában élte volna (kezdetét 60-70 évvel a honfoglalás elé tette), s a Kárpát-medencében már e művészet hanyatlásának lehetünk csak szemtanúi. Az sem igazolódott be, hogy e feltételezett virágkor hátterében kizárólag a normannok oroszországi gazdasági tevékenysége állt volna, s méginkább nem nekik köszönhető a magyarság katonai-politikai szerveződése, „hódító néppé” válása. Eredményei feledésbe merülését, nevének homályba borulását jócskán elősegítette az a negatív szerep is, melyet a zempléni honfoglalás kori sírlelet közzététele kapcsán játszott nem sokkal halála előtt. Az ásató V. Budinsky- Kricka leletközléséhez fűzött kétszeres terjedelmű Fettich-kommentár – különösen a leleteknek Álmos fejedelem személyhez való téves kapcsolása – nem öregbítette a magyar régészet hírnevét, mint ezt a könyv kéziratának vitája, majd a kinyomtatott munka bírálata bizonyította.

A korszak másik meghatározó egyénisége László Gyula „A honfoglaló magyar nép élete” (a továbbiakban: HMNÉ) című könyvével elsőként lépett ki a szűk szakmai berkekből a műveltebb középosztály felé: ő volt az, aki a magyar értelmiséget megismertette a honfoglalás kori magyarság életével, mindennapjaival. E munka egyik igen fontos előzménye a koroncói lelet kapcsán a honfoglalás kori női nyereg és lószerszám helyreállítása, amellyel új szemléletet vezetett be: t.i. azt, hogy régiségeink eredeti rendeltetését, alakját, készítését, használatát, pusztulását közelmúltbeli, vagy élő néprajzi párhuzamokkal világította meg. Ezek segítségével idézte vissza az egykori életet, arra mintegy úgy tekintve, hogy a „régészet megkövesedett néprajz, a néprajz pedig élő régészet”.

E rendkívül fontos, a kutatásoknak és a feldolgozásoknak új irányt szabó könyvében további rekonstrukciók is helyet kaptak, így a hencidai 5. sír lószerszáma, a gyömörei a soltszentimrei nyereg, a kenézlői 11. sírtegezszája, a fémdíszes ingnyakak s a feltárást (Gallus Sándor ásatása) követő restaurálás (Méri István munkája) nyomán az első veretekkel díszített női csizmára is fény derült. Külön fejezetben foglalkozott a nyerges temetkezések változataival, valamint a jobb és bal oldal temetkezési szerepével, ez utóbbi alapján levont következtetések alkotják a HMNÉ könyvének gerincét, a nagycsalád bemutatását. Nagy Géza mellett Pósta Béla, a kolozsvári egyetem tanára volt még hatással a fiatal kutatóra, Pósta vezette be az oroszföldi régiségeket a kárpát-medencei magyar emlékek feldolgozásába, másrészt ő élt elsőként a tárgyrekonstrukció alkalmazásánál a néprajzi analógiák felhasználásával. (Egyik könyvében ilyen fejezetcímet olvashatunk: “Az ethnographiai gyűjtemény archaeologiai tanulságai”.) 

A kiváló rajzkészségű László Gyula (tehetségét kortársai Benczúr Gyuláéhoz hasonlították!) a honfoglalás kori magyar leletekből leszűrhető addigi ismereteket a legkülönfélébb társtudományok segítségével összegezte a HMNE-ben, bővítve saját releváns felismeréseivel. A könyv harmadik fejezete, amely a munkával, a varázslattal és a művészettel foglalkozik, később, az 50-es évek végétől számos egyetemi szakdolgozat, doktori disszertáció vagy monográfia kiinduló pontja lesz, hasonlóképp a halált és a másvilágot taglaló negyedik fejezet is. A legnagyobb feltűnést azonban a bezdédi, eperjeskei, kenézlői I-II, a gádorosi, a szeged-bojárhalmi, keceli és hencidai temetők „vallomásából” leszűrt magyar nagycsaládi szerkezet bemutatása váltotta ki. Mit is jelent ez? Olyan lélekszámban megnövekedett családot, amely vérségileg és munkaszervezetként közösséget alkotva, egy tekintélyes férfitag vezetésével együtt él, s környezete részéről is egységként elismert. László szerint e családon belül az életben megvalósult hierarchia tükröződik a temetkezés rendjében, a halott viseletében, a túlvilágra adott „mellékletek” (pl. fegyverek, lószerszámok stb.) mennyiségében és minőségében, vagy éppen azok elmaradásában. Azaz a feltárt temetőkből következtethetünk az írásos forrásokból nem ismert nagycsalád meglétére, mert „temető az élet vetülete, másként a temető a holtak faluja”.

Ma már tudjuk, hogy László Gyula könyve egészének akár kidolgozott, akár csak felvetett új gondolatait csak a honfoglaló magyarság vezető rétegének temetkezési szokásaiból eredeztette, az akkor szlávnak tartott magyar köznépi temetőkkel még a szláv-magyar érintkezésekről szólva sem foglalkozott. Pontról pontra haladva kimutathatnánk, hogy a mai tudásunk szerint hol tévedett a HMNÉ írója, s melyek azok a részek, amik ma is beépülnek a korszakról szóló dolgozatokba, könyvekbe. Mert a HMNÉ több mint 500 oldalas kötete ma is haszonnal forgatható. Két bírálóját idézem: „Enciklopédikus mű, amelyben mindenről olvashatunk, ami a kor emberének az életét megeleveníti. Tulajdonképpen a honfoglaló magyarság néprajza, melynek módszere a „régészeti néprajz” volt. Ezért is használja ma is a kutatók sora, és idézi, mert itt mindent megtalál.” (Mesterházy Károly).

A kemény kritikával illető szakmai ellenfele, Fettich Nándor pedig úgy vélte: „László példát szolgáltatott arra, hogy tudományos problémákat lehet a nép közé vinni, anélkül, hogy regényt adnánk … A szintézisnek ez a mikéntje típusában jó … mint típusról tudományunk nem mondhat le soha. A történettudomány számára jelentősége elsősorban ebben áll.”

Nem zárhatjuk le a korszakot anélkül, hogy meg ne emlékeznénk Cs. Sebestyén Károlyról, aki László Gyulának mintegy előfutáraként meghatározta a honfoglalók egyszerű és reflexíját (az első példányokat vértmerevítőnek vélték!), íjtartóját, tegezét, áttekintve a nyilak sokféleségét is. A Trianon utáni új államban elsősorban Szabolcs megyében [Eperjeske (1920), Geszteréd, Kenezlő II. (1927), Tiszabercel (1935)] Fettich Nándor és Kiss Lajos, a Jósa-utód múzeumigazgató, valamint Szeged környékén Móra Ferenc, Csallány Gábor szentesi múzeumigazgató és a Kolozsvárról Szegedre áttelepített egyetem régészeti tanszéke végzett említésre méltó X-XI. századi temetőfeltárásokat. Az ún. utódállamokba juttatott területeken – ahol korábban jelentős emlékanyag került napvilágra – a X. századi magyarság emlékeinek a kutatása megszűnt.

A magyar honfoglalás-kutatás első száz évének végére a feltárás és a feldolgozás módszerei kikristályosodtak, a sírbontások technikai kivitelezésétől a leletek rajzos, fényképes rögzítéséig, az anyagleírástól a tárgyrekonstrukcióig, a rokontudományok, a természettudományos vizsgálatok bevonásáig. Számos kérdés azonban megválaszolatlan maradt: milyen volt például a honfoglalás kori települési kép, a nomádok ismert aul-ja volt-e a legkisebb egység, s csak jurtaszerű sátrakban laktak-e elődeink? A leletekből nem bontakozott ki a forrásokból megismert tagolt társadalom képe. Mely sírok tekinthetők a főemberek, a fejedelmi család, a törzsfők és a nemzetségfők nyugvóhelyeinek, kik alkották a kalandozó hadjáratok közrendű vitézeit, kik voltak az otthonmaradottak, az előkelőknek dolgozó mesteremberek (kovácsok, kardcsiszárok, ötvösök), a pásztorok, a földművesek? A temetők belső időrendjét sem ismerték, pl. ha a legszebb ötvöstárgyak (tarsolylemezek, övveretek) még Levédiában készültek, akkor kik alkották a honfoglalók második vagy harmadik, még az államalapítás előtti generációját? Csupa olyan kérdés – melyek László Gyula könyvében, a HMNÉ-ben is felmerültek – amire biztos válasz azért nem születhetett, mert magyarázatukra új nézőpontra és ehhez újabb feltárásokra volt szükség.

A II. világháború utáni rendszerváltással együtt bekövetkezett történetfilozófiai szemléletváltozás a honfoglalás kori régészet új kutatási irányait is meghatározta. Az agrárnépesség („a dolgozó nép”) emlékeire súlyozó feltárások – ezek akkor egyúttal a politikának is kedvezve a szláv népességre irányuló ásatásokat jelentettek – nyomán (Fiad-Kérpusz- ta, Somogy m.; Halimba-Cseres, Veszprém m;) napvilágot látott szegény soros temetőkről Szőke Béla állapította meg, hogy azok a magyar köznéphez tartoznak. Bár Fiad-Kérpuszta közlésekor még ő is a szlávokra gondolt, a leletanyag mélyebb analízise során – áttekintve az ún. bjelobrdoi típusú leletanyagot – jutott el annak felismeréséig, hogy azok a magyar köznép, s részben pl. Halimba esetében az áttelepített délszláv őslakosság tárgyi hagyatékát képezik. Míg az addig magyarnak tekintett régészeti anyag (a tarsolylemezek, az ún. rozettás lószerszámok köre és temetőik) a magyarság vezető és középrétegéhez tartoznak. Ez utóbbit részletesebben a halála után 1962-ben megjelent monográfiájában (A honfoglaló és kora Árpád-kori magyarság régészeti emlékei) fejtette ki sok szempontból máig ható érvénnyel.

A másik korszakhatárt jelentő felfedezés Méri István nevéhez fűződik, aki a tiszalöki vízierőmű építésénél a tatárjáráskor (1241) elpusztult Rázom falu földbeásott veremházainak feltárásával nemcsak elindította az Árpád-kori falukutatást, de megteremtette annak a lehetőségét, hogy hasonló háztípusok meglétére gondoljunk a X. században is. Azóta több régészeti feltárás (Visegrád-Sibrik-domb, Borsod-Földvár) bizonyította, hogy a X. századi köznép használta ezt a földbemélyített, egyhelyiséges, belső kemencés háztípust, ami egyúttal a letelepült életmódnak is bizonyítéka (s egyúttal a nomád-félnomád vita elindítója!). Ezt erősítette meg a vasfeldolgozással kapcsolatos iparrégészeti kutatások során feltárt vasércfeldolgozó telepek és vasolvasztó kohók sokasága Sopron megyében, ill. a Bükkben. A X. század második felében-végén épült földvárak (Szabolcs, Gyöngyöspata, Abaújvár, Borsod, Sopron, Moson) feltárását az 1968-ban megfogalmazott „Nemzetségfői és ispáni központok régészeti kutatása” című, Györffy György által motivált program indította el.

A 60-as évektől számos nagyértékű anyagközlés és ásatás segítette a honfoglalás korának jobb megismerését. A Kárpát-medencében addig napvilágot látott leleteket kataszterbe foglalták (Fehér G.-Ery K.-Kralovánszky A., 1962), mégha sok hibával is, korrekciója az új ásatásokkal most van folyamatban (Kovács L.). A honfoglalás kori leletek leírására és rajzos kiadására tervezett honfoglalás kori leletkorpusznak csak a Baranya megyei kötete – benne az 1137 síros majsi temetővel – jelent meg (Kiss A., 1983). Székesfehérvár és az Ipolymente (Bakay K., 1968 és 1978), Szeged környéke és a Körösök vidéke (Kürti B., 1983 és 1994 és Bálint Cs., 1991), Erdély és a Partium (Bóna I., 1987), valamint Szlovákia (A. Tocik, 1968 és 1992) X-XI. századi temetői jórészt közlésre kerültek, akár régi, akár új feltárások voltak. A kisebb temetők vagy temetőrészek (Bé- kés-Povád 1958, Aldebrő-Mocsáros 1962, Kál 1968, Sarud 1973, Sárbogárd 1961, Tiszaeszlár-Bashalom 1958, Tiszaeszlár-Dióskert 1966, Orosháza 1961, Szakony 1962.) mellett nagy sírszámú temetők feltárására is sor került, így Magyarhomorogon 1961 és 1987 között (519 sír), Szabolcs Petőfi utcán 1969- 74 között (391 sír), Pusztaszentlászlón 1974-76 között (203 sír), Püspökladány-Eperjesvölgyben 1977- 82 között (640 sír), Sárrétudvari-Hízóföldön 1983- 85 között (262 sír), Hajdúdorog-Temetőhegyen 1977-89 között (584 sír) és Ibrány-Esbóhalom 1985- 90 között (269 sír). A régészeti leletanyag rekonstrukciójához a fentiek mellett kiemelkedő jelentőségű tárgyakat szolgáltatott a két karosi temető 73, ill. 19 sírja (1986-1988), míg történeti fontossággal bírt a przemysli (Lengyelország) és a subbotici (Ukrajna) magyar temetők előkerülése.

E katalógus bevezető fejezetében szélesebb kitekintéssel is szó lesz a honfoglalók temetkezési rendjéről, hitvilágáról, tárgyi emlékanyagáról, a társadalom változó képéről, a megtelepedésről, az életmódról. Éppen ezért már csak annak a felvázolása van hátra, melyek voltak az elmúlt harminc esztendőben a X. századi magyarság kutatásának eredményeit részben lezáró, másrészt a kutatást előrelendítő határpontok.

Az első ilyen állomásnak a szegedi régészeti konferenciák sorában az 1964. évi Dienes István-előadást kell kiemelnünk. Dienes nemcsak rövid régészeti kutatástörténeti áttekintést adott, de bemutatta a történeti irodalom X. századra vonatkozó, koronként változó elképzeléseit is. Főképp Györffy György és Vlagyimircov társadalomtörténeti felfogását igyekezett a régészeti leletekkel egységbe fogni, s ez végül is 1972-ben megjelent könyvében nyert végső megfogalmazást. Dienes I. gondolati eredetiségét bizonyította az az 1971-ben, a magyar középkor kutatóinak nagyvázsonyi találkozóján kiváltott vita, melynek lényegét éppen ő összegezte. A résztvevők többsége elutasította a mongolkori társadalomszerkezetnek a X. századi magyarságra való vetítését, ám abban már nagyrészt egyetértettek, hogy tagolt, ún. félnomád társadalommal kell számolnunk, amely leginkább a VIII-IX. századi szaltovomajaki műveltség (Kazária) népeinek életformájához volt hasonló.

Fontos hely illeti meg a kutatástörténetben a Szegedi Őstörténeti Munkaközösség megalakulását 1973-ban, s eredményeképp a négykötetes egyetemi jegyzet megjelenését 1976-1982 között. A honfoglalás korát Bálint Csanád tekintette át, megadva az előkerült leletféleségek helyzetét, leírását, rajzban a jellemző típusait, nemcsak a viselet, de a használati tárgyak, munkaeszközök, lószerszámok, a fegyverzet, a kerámia vonatkozásában is. Foglalkozik a temetkezéssel, a településsel, életformával, mesterségekkel, kereskedelemmel, az ornamentika kérdéseivel, s végül a keleti kapcsolatokkal. Kár, hogy a kéziratos munka nem kapott akkor nagyobb publicitást, nem úgy mint Fodor István könyve (1975), amelynek szintén csak egy fejezete, az utolsó tárgyalja a honfoglalást. Mégis, éppen az ehhez a fejezethez kapcsolódó kép- és rajzanyag, számos kö- zöletlen lelettel, a kötet sorozatjellege és példányszáma (Magyar Historia, két kiadás, 58 000 példány) László Gyula HMNÉ-hez hasonló „népkönyvvé” emelte e munkát. Egyébként a korszak iránt mutatkozó olvasói igényt – melyet a „nacionalizmus feléledésének a veszélye” miatt addig hivatalosan is elfojtottak – irodalmi szépségű írásával elsőként Dienes István elégítette ki, szegedi előadása egy részének mintegy átformálásával, ásatási eredményeinek bevonásával.

A X. századdal foglalkozó szakmai konferenciák (1976, Budapest; 1988, Szeged; 1992, Budapest) előadásai közül csak az első és az utolsó anyaga jelent meg teljes terjedelmében. Ez utóbbi a honfoglalás századát más tudományágak (nyelvészet, történettudomány) szemszögéből vizsgáló előadássorozat részeként. Az etelközi újabb magyar leletek (Fodor I.), a felső-Tisza-vidéki vezéri sírok (Révész L.), a Hortobágy-Berettyó melléki (Nepper I.) és a Maros-torok táján (Kürti B.) eltemetett honfoglalók mellett új összegezése is elkészült a X. századi magyarság régészeti emlékeinek Szlovákiában (Nevizánszky G.), ezek száma 1919 óta 14-ről 114-re emelkedett (!), ami egyébként a régészeti kutatások ottani intenzitásával van összefüggésben. Más előadások a fegyverek és a sírokban lelt pénzek kapcsolatával (Kovács L.) a sok szálból szövődött ősi hitvilággal (Mesterházy K.), a temetkezési szokások egy ritka válfajával, a csónakos temetkezéssel (Kovalovszki J.), a honfoglalók embertani képével (Éry K.), az állattartással (Bökönyi S.), a földműveléssel (Balassa I.), a IX-X. századi haszonnövényekkel (Gyulai F.) és ugyanezen századok vaskohászatával (Gömöri J.) foglalkozva mintegy összegzik az elmúlt negyven esztendőben sokak által felhalmozott ismeretanyagot a honfoglaló magyarság életéről.

Előrelépés történt a honfoglalás kori emlékanyag külföldi népszerűsítése terén. „A magyar művészet kincsei” című kiállítás először 1967-ben Londonban a Victoria and Albert Museum-ban, a következő évben Belgrádban és Zágrábban mutatta be a legszebb honfoglalás kori ötvösemlékeket, a magyar művészet kezdeteit. E tudománytörténeti fontosságú nyitás óta a világ számtalan pontján voltak már kiállítva a Magyar Nemzeti Múzeum és a vidéki múzeumok legszebb X. századi ötvösremekei. A tudomány valamivel később került hasonló helyzetbe: bár Hampel J. munkájához mérhető idegennyelvű leletkataszter azóta sem jelent meg, az a tény, hogy Dienes István 1972-es könyve angolul, franciául és németül is kinyomtatásra került, László Gyula (1970) és Fodor István (1982) könyve angolul és németül is napvilágot látott, megtört a korszak „elszigeteltsége”. A honfoglalás kora problematikájának külföldi megismertetésében – elsősorban az Acta Archaeologia Hungarica-ban megjelent – idegennyelvű folyóiratcikkek mellett a temetőközlések (Halimba, Török Gy; Szabolcs-Petőfi u., Kovács L.) vagy egy tárgycsoport (pénzek: Kovács L., cserépüstök: Fodor I. és Takács M.), terület (Dél- Magyarország: Bálint Cs.) feldolgozása német nyelven is sokat segítettek. Méginkább azok a dolgozatok, amelyek osztrák kiadványokban láttak napvilágot (Gömöri J., Kiss A.), vagy külföldi szerzőktől származnak (A. Tocik, J. Giesler), még akkor is, ha vitathatók egyes megállapításaik.

A magyar őstörténet és honfoglalás kérdéseivel foglalkozó orosz nyelvű kötet is megjelent (1972), s számos oroszföldi kutató vizsgálta a magyarországi X. századi emlékanyag keleti párhuzamait.

E dolgozat szűkre szabott keretei közt nem térhetünk ki részletesen a társtudományok (néprajz, embertan, történeti állattan, történeti földrajz és éghajlattan, történeti növénytan, nyelvtörténet, forráskritika) eredményeinek ismertetésére, amelyek pedig rendkívül fontos adatokat és kutatási szempontokat szolgáltattak a korszak régészeti kutatása számára. Csak utalhatunk itt Bartucz Lajos, Lipták Pál, K. Éry Kinga összegző embertani munkáira, Matolcsi János, Bökönyi Sándor és Vörös István archeozoológiai kutatási eredményeire, Györffy György alapvető nagy művére az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzáról, ugyanő és Zólyomi Bálinttanulmányára a honfoglalás időszakának klimatikus viszonyairól, Diószegi Vilmos nagyszerű műveire az ősi sámán- vagy táltoshitnek a magyar néphitben megkövült emlékeiről. Ugyancsak nélkülözhetetlenek a régészeti vizsgálódás számára Györffy György és mások forráskritikai elemzései (latin források, magyar krónikák), főkéntCzeglédy Károly és Ligeti Lajos dolgozatai a keleti források értékelésével, Németh Gyula, Pais Dezső és Bárczi Géza nyelvtörténeti munkássága. Sajnálattal meg kell azt is jegyeznem, hogy jórészt nélkülözni vagyunk kénytelenek a honfoglalás korára és az ősmagyarságra vonatkozó források magyar fordításával kísért, modern kiadását. (Ezt a fontos munkát a szomszédos országok kutatása már elvégezte.)

Külön kell szólnom a honfoglalás kori sírokban előkerült arab, bizánci és nyugati pénzek feldolgozásáról. A pénzleletek – bár őseink nem forgalmi értékként, hanem díszítményként használták – jelentős szerepet játszanak a velük együtt előkerült tárgyak keltezésében. Előbb Huszár Lajos (1955) gyűjtötte össze e pénzeket, később Gedai István szentelt több dolgozatot értékelésüknek (1972, 1972a, 1985, 1988), majd legutóbb Kovács Lászlótekintette át könyvében (1989) a teljes leletanyagot.

Mindezek alapján bátran leszögezhetjük: Tudományágunk a régészet, kutatási és feldolgozási módszereinek fejlődésével összhangban, a magyar honfoglalás kor, a X. század megismerésében is nagy utat lett meg a benepusztai sírlelet előkerülésétől a nevezetes karosi temetők feltárásáig. Talán azt is kimondhatjuk, hogy átlagosnál is jobban ismerjük e századot, köszönhetően nemcsak elkötelezett kutatóinak, de méginkább annak, hogy nemzetünk, a magyar nép legkorábbi évszázadával szembesülünk a munkánk során.

 

Forrás:  A HONFOGLALÓ MAGYARSÁG c. katalógus, 1996, BP., MNM

A szerkesztő és a szerző engedélyével.

 


 IRODALOM

A benepusztai leletről Dienes István írt (1968, 136-145), a pénzekről (Vereb, Galgóc, Piliny stb. is Kovács László: 1989. – Vereb első közlése Érdy János: 1858, Galgócról az első közlemény Rómer Flóris: 1870., Szolyváról Lehoczky Tivadar: 1870, 1877. – A hugyaji (érpataki) temetőtérkép közlése Rómer Flóris: 1870, 173-180., a többi szabolcs megyei leletet ld. Hampel József: 1871. 15., 13-18. ábrák. – Az 1876-os budapesti régészeti világkongresszus katalógusában Hampel 1876., 33., 19-24. ábra és 148-151., 167-178. ábra leírt és részben rajzban is közölt leletek eredeti fényképfelvételei: Hampel 1877. XXII-XXIV. t. – A pilinyi \leletekről Nyáry Jenő: 1873. – Pulszky Ferenc összefoglalásai: 1878,1897, II. – A Rómer

Flóris idézet: ArchÉrt. 5 (1872) 43.

***

Az elmondottakról összefoglalóan: Hampel 1900, 1905, 1907. Szendrei János Századok 1905. 666-671., Supka Géza az ArchÉrt. 1908. 278-82. oldalain írt kritikát a két fontos könyvről. – A tegezről Jósa András: 1900. 214-24., a csontvázlapokról uő: 1914, 303-40. – Nagy Géza dolgozatait ld.: 1893, 1893a.

Fettich Nándor említett munkái: 1931., 1937. – A zempléni sír publikációja: Budinsky-Kricha-Fettich: 1973. – László Gyula megnevezett könyvei: 1944, 1943. – Pósta Béla említett könyve: 1905. -Fettich kritikáját ld. 1947. Vö. – Mesterházy 1992, ld. még László 1972. szép megemlékezését. – Az íjakra, nyilakra: Cs. Sebestyén: 1933. A tegezekről: Zichy 1917, László 1940. László Gyula új szemléletű munkamódszeréről ld. Fodor 1982 d.

Az elmúlt ötven év kutatástörténetét Mesterházy Károly foglalta össze: 1992., ami felmentene az addigi szakirodalom felsorolásától, ha az kissé bővebb lenne. Ezt pótlandó hívom fel az olvasó figyelmét a szlovákiai leletek esetében Anton Tocik két munkájára: 1968, 1992. – Az időközben megjelent magyar publikációk: Kovács 1994, Rejholcová 1995, Nepper 1991, Kürti 1994. – Dienes István szegedi előadása németül és magyarul: 1964-1965, 1965b. Uő: 1973a. A szegedi egyetemi jegyzet: BMŐKF. (Bálint Csanád összefoglalása az I. kötetben.)

– Az 1992. évi konferenciakötet: Györffy-Kovács 1994.

– A honfoglalás kori leletek első külföldi kiállítása: Hungarian Art Treasures. London, 1967. 101 p. 45 tárgy leírásával, ld. még: Madarsko zlatarstvo od X do XIX veka. Beograd-Zagrab, 1968. 64. p. 26 tárgy leírásával, Dienes István összeállításában. – Az 1972. évi orosz nyelvű kötet: PADIU.

Az 1988-ban Ufában megjelent tanulmánykötet: PDU. A Kárpátokon túli magyar temetőkről és sírleletekről ld. e kötet katalógusának címszavát és az ott idézett irodalmat. Az egykori Magna Hungariában feltárt magyar temetőről: Halikova-Halikov 1981. – A társtudományok eredményeiről ld. embertan: Lipták 1957, 1980,316-319.; K. Éry 1978; történeti állattan: Matolcsi 1982, Bökönyi cikke a Györffy-Kovács 1994 kötetben; történeti földrajz és éghajlattan: Györffy 1987, ugyanő közös tanulmánya Zólyomi Bálinttal a Györffy-Kovács 1994 kötetben; néprajz: Diószegi 1958, Balassa 1974 (Dienes István, László Gyula, Fodor István és Bálint Csanád hozzászólásával); forráskritika: Czeglédy 1985, Györffy 1993; nyelvtörténet: Ligeti 1986, Németh 1930 (1991), Pais 1975, Bárczi 1958.