A kemencék kronológiája

A kemencék kronológiája

A kemencék korának meghatározása nehéz feladat. Legtöbb esetben csak közvetett módon tudjuk meghatározni, mivel pontosabb korhatározó lelet a legritkább esetben kerül elő Ilyen kivételnek tekinthető az érmekkel datált dombóvári. Itt említhetjük meg a Gyulán feltárt kemencéket is, erről azonban nagyon kevés információval rendelkezünk, ezért óvatosan kell velük bánnunk.

Legtöbbször az előkerülő kerámiaanyag segítségével határozható meg az objektumok kora. Ez a helyzet az őriszentpéteri, zentai vagy a pókaszepetki kemencék esetében. A cserepek azonban gyakran igen tág időhatárokat adnak meg (Békéscsaba, Bajna). Néha még ez a szerény datáló anyag is hiányzik, ilyenkor közvetett úton lehet csak az égető korát meghatározni (Tiszalök). Ez a „becslés” néha száz-kétszáz évet is felölelhet (Doboz). Az újkorban szerencsés esetben írásos forrással rendelkezhetünk (Szegvár).

A természettudományos vizsgálatok megkönnyítik a kormeghatározást. Ez alapján keltezték a csongrádi egyik kemencét a XIII. század második felétől – a XIV. század első feléig terjedő időszakra. Ez elég tág meghatározásnak tűnik, azonban még mindig sokatmondóbb, mintha nem lenne semmiféle kiindulópontunk. Ez az eredmény szolgált alapul a már korábban előkerült kemencék datálásához.

Ilyen vizsgálatra került sor a Zsigmond téri feltárások esetében is, s derült ki, hogy a gyártás a XVII. század második fele és a XVIII. század közé tehető.26

A kérdésben nem segítenek eligazodni a külföldi példák sem. Ennek több oka van. Egyrészt a már említett különbségek a hazai és a külföldi anyag között, másrészt a nyugat-európai kemencék között igen kevés valódi téglaégetőt találunk. Többségük padlótégla és/vagy tetőcserép égetésre specializálódott, s ezekből mennyiségileg kevesebb kellett. A kemencék felépítése is igen sematikus: két vagy háromcsatornás kemencék, ahol a csatornák a hosszanti oldallal párhuzamosan futnak. Ez egyben azt is jelenti, hogy a jól bevált alaptípusok kialakítása után a kemencék felépítésében hosszú ideig nem történt szinte semmi változás.

Tanulmányában Lőrinczy Gábor is foglalkozott a kemencék korával. A témával kapcsolatos véleményét itt idézem: „Legkorábbinak tartható a Doboz–Faluhelyen megfigyelt téglaégető hely. Feltehetően a 11. században épített templomhoz szükséges téglát égették itt. Korai időszakra, a 11–12. századra keltezhetőek a Gyula–szeregyházi kemencék. Időben ezeket követi a dömösi és a hetényi kemencék használata a 12–13.  században. A 13. századra datálható a pókaszepetki és a csongrádi, valamint feltételesen a tiszalöki kemencék működése. A 13–14. század tájára keltezhető a zentai kemence, míg a két legkésőbbi és egyben a legnagyobb alapterületű kemence az őriszentpéteri és a békéscsabai. Ez utóbbiak működése a 15–16. század fordulójára tehető.” (Lőrinczy 1989/90. 117.)

Az idézett véleménnyel csak részben tudok egyetérteni: nézetem szerint a fenti kormeghatározások nem egészen pontosak. A dobozi kemencét Kovalovszki Júlia a templom építésével hozta összefüggésbe. Bizonytalannak mutatkozott azonban a templom korának meghatározásánál, mivel feltárásakor semmilyen kormeghatározó anyag nem került elő. Ezért az alaprajzból próbált kiindulni. Ez azonban elég tág időhatárt eredményezett: a XI–XIII. század közötti időszakot vette számításba. A téglaméretek alapján a korai keltezésre hajlott (Kovalovszki 1986. 112.). Ez azonban a középkori téglák feldolgozatlanságát ismerve, meglehetősen szubjektív.27

A dömösi kemencéket feltárójuk a XIV. századra – esetleg kissé korábbra – helyezte. „The trefoil roofing tiles found here suggest the 14th century; it is, however that the kilns started working earlier than that…” (Gerevich 1983. 408.).

A békéscsabai kemence a XIV–XVI. századra keltezhető (Lőrinczy 1989/90. 170.), ami pedig jóval tágabb kormeghatározás, mint az idézett „15–16. század fordulója”.28

Összegzésképpen megállapítható, hogy a kemencék időrendi besorolása korhatározó leletek hiányában meglehetősen bizonytalan. Egy-két szerencsés objektum esetében jelentősen szűkíteni lehet a használat idejét.29 Véleményem szerint pusztán tipológiai alapon a kemencéket jelenleg nem lehet a középkoron belül pontosabb időszakra keltezni. Ez a helyzet persze további kemencék előkerülésével esetleg változhat. Datáló leletek hiányában egyelőre azonban csak a természettudományos vizsgálatok adhatnak segítséget a kormeghatározásban.

 

A KEMENCÉK MÉRETE

A kemencék méretével kapcsolatban felmerült az a lehetőség, hogy kapcsolatba hozható azok korával. A fent idézett kronológiai  megállapítására alapozva Lőrinczy Gábor azt a következtetést vonta le, hogy „…úgy tűnik, idővel folyamatosan növekedett a kemencék égetőterének nagysága.” (Lőrinczy 1989/90. 178.) Megállapítása az újabb feltárások fényében legfeljebb tendenciaként fogadható el. A kronológiai problémákra már utaltam. A hipotézis ellen szól e mellett a hajdúszoboszlói kemence: a XIII–XIV. századra keltezett objektum ugyanis a maga 70 m2-vel kétszer akkora, mint a későbbi datálású őriszentpéteri vagy békéscsabai. A fejlődési sorrend tehát semmiképpen nem lineáris.30

Lőrinczy Gábornak a kemencék méretére vonatkozó további megállapításaival egyetértek. Tanulmányában három, viszonylag markánsan elkülönülő kemenceméretet határozott meg:
1. 6,6–8,7 m2: a tiszalöki és csongrádi kemencék.
2. 16 m2 körüli: a zentai és a pókaszepetki kemencék, s ide kell sorolnunk a dombóvárit is.
3. 29–33 m2: az őriszentpéteri és békéscsabai égetőkemencék; ennek a kategóriának a felső határán mozog még a paksi.
4. Lőrinczy Gábor felosztását ki kell egészítenünk a tanulmánya után előkerült, egyedülálló hajdúszoboszlói kemencével, mely a szájnyílásokkal együtt közel 70 m2, de nem sokkal kisebb a Debrecenben feltárt kemence a maga 55 m2-ével.

A kemencék alapterülete tehát nagy változatosságot mutat. Ez azonban nincs feltétlenül összefüggésben az előállított téglamennyiséggel. A lelőhelyek egy részén ugyanis több kemencét találtak, s valószínűleg így lehetett ez a legtöbb lelőhelyen, még ha kemencék nem is kerültek elő. Valószínűnek tartom, hogy a kemenceméret inkább a munkaszervezéssel, a felépítendő épület méreteivel lehetett kapcsolatban, ez határozhatta meg a kemencék valamiféle „ideális” méretét,31 ami azonban koronként és regionálisan is változhatott.

 

A KEMENCÉK ELHELYEZKEDÉSE

A kemencék elhelyezkedésével kapcsolatban teljes mértékben elfogadom Lőrinczy Gábor véleményét. A kemencék vízparton kerülnek elő. Közelükben természetesen ma már nem minden esetben találjuk meg az élő vizet – ennek oka részben a vízhálózat változása –, azonban nyomait az esetek többségében meg lehet figyelni. A helykiválasztás egyik oka a kész termékek szállításának megoldása, a másik a felhasználás során szükséges vízmennyiség biztosítása volt (Lőrinczy 1989/90. 179.). Ezt a megfigyelést az újabban előkerült kemencéknél is bizonyítani lehet: így például az óbudaiak a Duna közelében kerültek elő. Ennek fontosságára a néprajzi anyag kapcsán már utaltam. Nem zárhatjuk ki a lehetőséget, hogy víztől távol kerüljenek elő kemencék, ebben az esetben azonban kutakra feltétlenül számítanunk kell.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a fenti követelményeken kívül a tégla felhasználása is befolyásolta a kemence helyét. Elegendő csupán a dobozi, a gyulai, a paksi32 vagy éppen a dombóvári példára utalnom. Az előbbieknél a templom közelében találták meg a kemencéket, míg az utóbbinál a lakótorony mellett. Ez nyilván a szállítási költségek csökkentését szolgálta. A templom melletti kemencék rávilágítanak arra, hogy a téglatemplomok közelében kemencék előkerülésével kell számolnunk. Mivel azonban ezek a templom épületétől kissé távolabb helyezkednek el, csak a legritkább esetben kerülnek elő.

A kemencéket azonban nem feltétlenül az épületek mellett építették. Egy másik csoportjuk a településektől távol került elő, s úgy tűnik, hogy a környékükön nem is laktak – ezek csak „munkahelyek” voltak. Ebben az esetben van jelentősége a folyóvíznek, amely a szállítást könnyítette meg. Ide tartozik például a csongrádi vagy a zentai kemence.33

Végül utalok arra, hogy a kemencék általában nem magányosan, hanem „bokrokban” kerülnek elő, ami arra figyelmeztet, hogy a megtalált kemencék környékét – amennyiben mód (és pénz) van rá – érdemes nagyobb területen átkutatni, mert így rábukkanhatunk a többi objektumra.

 

TOVÁBBI FELADATOK ÉS CÉLOK

A jelen és a korábban megjelent téglaégető kemencékkel kapcsolatos cikkeimben részletesen foglalkoztam a tégla készítésével, égetésével, a téglaégető kemencék megjelenésével az írott forrásokban. Nem foglalkoztam viszont a téglaégetés végtermékével, magával a téglával, pontosabban annak felhasználásával. Fontos kérdés a kemencék megjelenésével, illetve azok keltezésével kapcsolatban, hogy mikor jelennek meg az első téglaépületek. Ehhez szorosan kapcsolódik az a kérdés, hogy lehet-e ezeket keltezni, illetve mennyire megbízható a datálásuk. E kérdés megválaszolására, annak összetettsége miatt nem vállalkozhattam; ez még további kutatásokat igényel. Ezzel kapcsolatban mindössze utalok arra az általánosan elterjedt nézetre, amelyet Lővei Pál a következőképpen fogalmazott meg: „A tartósabb anyagból – kőből, a  síkságokon téglából – emelt épületek I. László uralkodása után váltak gyakoribbá.” (Lővei 1998. 21.)

A „gyakoribbá válás” azonban relatív: a téglaépületek építése nem lehetett olcsó még a középkor végén sem. Legalábbis erre lehet következtetni Werbőczy művéből, ahol a következőket olvashatjuk az örökség megosztásával kapcsolatban: „Midőn pedig az atyai lakóház kőből, téglából (lapidea aut latericia) vagy más költséges módon van építve, és oly nagy értékű, hogyha jószág közönséges jövedelméből hasonló házakat emelni nem lehet, s alig lehetne olyat még csak egyet is építni: ily esetben az atyai házat kőfaragó, kőműves és ácsmesterek közbejöttével a bírónak egy lelkiismeretesen ítélő embere által meg kell becsültetni, s a becsű összegét annyi részre kell osztani ahányan a fitestvérek vannak, s a legifjabb fiú vagy testvér a ráeső részt ingyen fogja megkapni.” (Werbőczy I. rész 41. cím 133–134.)

További kutatási feladat a két időpont közötti téglaépítés történetének felvázolása, amelynek segítségével tisztázni lehetne a téglának, mint építőanyagnak a jelentőségét a középkori Magyarországon. Az első lépések a téma vizsgálatával kapcsolatban már megtörténtek. Valter Ilona legutóbbi könyvében a nyugat-dunántúli téglatemplomokat vizsgálta komplex módon (Valt er 2005.). Ezzel párhuzamosan az újabb kemencék feltárását és feldolgozását sem szabad elhanyagolnunk, hiszen minden egyes kemence közlése előrébb viszi a kutatást.

Az újabb gyűjtés során a Lőrinczy Gábor által összegyűjtött kemencékkel együtt 16 lelőhelyről 25 kemencét tudtam bemutatni, vagy legalább minimális információt szerezni róluk.34 Ezeknek sajnos csak egy része értékelhető a kis felületű feltárás, esetleg a dokumentálatlanság miatt. Ez meglehetősen kevés. Ennek több oka lehet. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a kemencék egy része a településektől távol feküdt, s így csak véletlenszerűen kerülnek elő egy-egy feltáráson. Amennyiben a kemencék az épületek közelében voltak, akkor sem minden esetben találják meg, hiszen a feltárások elsősorban a konkrét objektumokra összpontosulnak, s így a tágabb környezet feltáratlan marad. Egy másik lehetséges ok pedig az lehet, hogy a kemencék egy része nem mélyedt a földbe, hanem a felszínen állt. Az ilyen kemencék pedig nyom nélkül elpusztultak, a típus nyomát régészetileg csak nagyon szerencsés esetben lehet megfigyelni.

Ezen a helyzeten talán segítenek a nagyberuházásokat megelőző feltárások, ahol nagy felületen történik a feltárás, és szerencsés esetben kemencék is előkerülhetnek (pl. Hajdúszoboszló, Paks, Debrecen), sőt esetleg a körülötte lévő munkaterületet is sikerül megtalálnunk.35

Autópálya építését megelőző ásatásoknak köszönhető az eddigi legnagyobb kemencének, a hajdúszoboszlóinak az előkerülése is. Csak  reménykedni lehet, hogy az újabb feltárások jelentősebb számban fogják gyarapítani a téglaégető kemencék kis számát.

 

 

Jakab Attila

 


26 Az eredménnyel kapcsolatos kételyeimet a fentiekben már megfogalmaztam.

27 A téglák méretének esetleges időbeli (talán helyi variációk is) változásait még nem is vettem figyelembe.

28 A kemence korára vonatkozólag ld. még Szatmári 1998. 173.!

29 Itt az esetleges datáló leletek mellett gondolok például arra, hogy amennyiben egy adott épületet (elsősorban templomot) és a közelében előkerült kemencét biztosan tudjuk egymáshoz kötni, valamint (legalábbis relatíve) pontosan tudjuk keltezni az épületet, akkor valóban lehet szűkebb időhatárokat megjelölni a kemence építését és használatát illetően.

30 Nem lehet persze kizárni, hogy egyedi kemencéről van szó, s ez esetben a kivételt erősítő szabályról. A kérdés azonban megnyugtatóan csak további kemencefeltárásokkal válaszolható meg.

31 Kérdés az is, hogy a kemencék – elsősorban a korai időszakban – „alkalmiak” voltak (azaz konkrétan egy, a közelükben lévő épület felépítéséhez szolgáltattak nyersanyagot), vagy pedig már ekkor is léteztek műhelykörzetek, ahonnan a környéket látták el téglával.

32 Más lelőhelyek esetében is felmerült a kemence és a közelben lévő templomok közötti kapcsolat: így Pókaszepetken (Vándor 1981. 75.), Zentán (Szekeres 1985. 33.) és feltételesen Békéscsaba–Mezőmegyeren is (Szatmári 1998. 177.).

33 Nem zárhatjuk ki teljesen a szekérrel szállítást sem, ennek azonban semmiképpen sem lehetett akkorra jelentősége, mint
a folyóvíznek.

34 Ebbe nincsenek beleszámolva a fentebb említett bátaszéki, gyürei és szegvári kemencék, de magába foglalja az Óbudán feltártakat, noha ezek későbbiek. Összehasonlításképpen: Svájcban mintegy 50 középkori téglakészítő helyről tudnak a különböző források alapján (Tonezzer 2002. 110.).

35 Így például Pakson a kemencétől nem messze előkerült a téglavetéshez használt agyagnyerő gödör (Oláh–Kele–Ács 2010. 201.).

 


IRODALOM

Čurný–Romsauer 2009. Marián Čurný – Peter Romsauer: Stredoveká tehelňa v Chotíne. [Eine mittelalterliche Ziegelei in Chotín.] Archaeologia Historica 34: 9. 2009. 523–540.
Csall ány 1959. Csallány Dezső: Adatok Attila székhelyének kérdéséhez. NyJAMÉ 2. 1959. (1961) 19–31.
Gerevich 1983. László Gerevich: The royal court (curia), the provest’s residence and the village at Dömös. ActaArchHung 35: 3–4. 1983. 385–409.
Hill enbrand 1981. Karl Hillenbrand: Volkskunst der Ziegelbrenner. (Stempel, Symbole und Heilszeichen in Ton.) Verlag Georg D.W.Callwey, München 1981.
Horváth –Kelemen 1975. Horváth István – H. Kelemen Márta: Bem József u. 5. RégFüz I. 28. 1975. 108.
Jakab 2005. Jakab Attila: A téglavetésről. [Über das Ziegelstreichen.] NyJAMÉ 47. 2005. 345–365.
Jakab 2007. Jakab Attila: Téglaégető kemencék az írott forrásokban. [Ziegelbrennöfen in den Schriftquellen.] NyJAMÉ 49. 2007. 325–332.

***

Jakab 2008. Jakab Attila: Égetőkemencék az európai régészeti anyagban. [Brick kilns in the archaeological material of Europe.] NyJAMÉ 50. 2008. 357–366.
Jope 1956. Edward Martyn Jope: Ceramics medieval. In: A History of Technology. Vol. II. The Mediterranean Civilization and the Middle Ages, c. 700 B.C. to A.D. 1500. Eds. Charles Singer et al. Clarendon Press, Oxford 1957. 285–310.
Károlyi 1865. Károlyi Sándor önéletírása és naplójegyzetei. Pulay Jánosnak a szathmári békességről írt munkája. Kiadta Szalay László. Heckenast, Pest 1865.
Kárpáti 2000. Kárpáti Zoltán: Budapest II. Zsigmond tér 5–7. RKM 2000. (2003) 108.
Kelemen 2001. Kelemen Éva: A téglakészítés régi mestersége. [Das alte Handwerk des Ziegens.] Tisicum XII. 2001. 221–227.
Kovalovszki 1986. Kovalovszki Júlia: Árpád-kori település Doboz határában. AJMK IV. 1981. 105–117.
Lőrincz 1981. Lőrinc Barnabás: Téglaégető kemencék Pannoniában. [Brick-kilns in Pannonia.] In: Iparrégészet I. Iparrégészeti és archaeometriai kutatások Magyarországon. [Industrial Archaeology I. Research in Industrial Archaeology and Archaeometry in Hungary.] Szerk. Gömöri János. Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának Történelmi Szakbizottsága, Veszprém 1981. 77–93.
Lőrinczy 1984. Lőrinczy Gábor: Árpád-kori téglaégető kemencék Tiszalök-Kövestelken. [Árpád-period brick kilns from Tiszalök-Kövestelek.] In: Iparrégészet II. Iparrégészeti és archaeometriai kutatások Magyarországon. [Industrial Archaeology II. Research in Industrial Archaeology and Archaeometry in Hungary.] Szerk. Gömöri János. Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának Történelmi Szakbizottsága, Veszprém 1984. 155–163.
Lőrinczy 1989/90. Lőrinczy Gábor: Középkori téglaégető kemencék Csongrádról és Békéscsabáról. [Medieval brick-firing kilns from Csongrád and Békéscsaba.] MFMÉ 1989–1990: 1. (1992) 159–180.
Lővei 1998. Lővei Pál: Romanika és gótika. In: Magyarország építészetének története. Szerk. Sisa József – DoraWiebenson. Vince kiadó, Budapest 1998.
Miklós 1999. Miklós Zsuzsa: Dombóvár, Szigeterdő középkori téglaégető. RKM 1999. (2002) 155–163.
Miklós 2000. Miklós Zsuzsa: Dombóvár–Szigeterdő. RKM 2000. (2003) 125.
Nagy 1965. B. Nagy Katalin: Csongrád–Várhát. RégFüz I. 18. 1965. 62.
Nepper 2001. M. Nepper Ibolya: Hajdúszoboszló, Árkos-halom. RKM 2001. (2003) 171.
Németh 2011. K. Németh András: A középkori Tolna megye templomai. IDRResearch Kft./Publikon Kiadó, Pécs 2011.

***

Nyerges 2010. Nyerges Éva Ágnes: Szeleste-Temető mellett. In: Évkönyv és jelentés a K.Ö.Sz. 2008. évi feltárásairól. [2008. F.S.Ch: Yearbook and Review of Archaeological Investigations.] Szerk. Kvassay Judit. Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat, Budapest 2010. 36–37.
Oláh–Kele–Ács 2010. Oláh István – Kele Sándor – Ács Zsófia: Természetes és mesterséges eredetű építőanyagok Paks-Cseresznyés (M6 autópálya TO18) régészeti lelőhelyről. [The natural and artificial building material of the site Paks-Cseresznyés (M6 Motorway, site TO18).] In: Évkönyv és jelentés a K.Ö.Sz. 2008. évi feltárásairól. [2008. F.S.Ch: Yearbook and Review of Archaeological Investigations.] Szerk. Kvassay Judit. Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat, Budapest 2010. 197–248.
Palágyi 1979. Palágyi Sylvia: Balatonfüred–Fürdő u. 15. RégFüz I. 32. 1979. 85–86.
Palágyi 1993/94. K. Palágyi Sylvia: Római kori téglaégető kemencék Veszprém megyében. [Römische Ziegelöfen im Komitat Veszprém.] VMMK 19–20. 1993–1994. (1994) 215–228.
Szatmári 1998. Szatmári Imre: Békéscsaba-Megyeri faluhely (Békéscsaba 78. lelőhely). In: Magyarország Régészeti Topográfiája IV/3. Békéscsaba és környéke. 1. kötet. Szerk. Jankovich B. Dénes. Akadémiai kiadó, Budapest 1998. 173–177.
Szekeres 1985. Szekeres László: Középkori téglaégető kemence Zenta-Mákoson. MúkuCsom 1985. 30–35.
Tari 1979. Tari László: Hol volt Attila főszálláshelye? – Adatok a csongrád-várháti lehetőséghez. In: Mozaikok Csongrád város történetéből. Szerk. Bálint B. Gyula. Csongrád 1979. 185–217.
Tonezzer 2002. Lucia Tonezzer: Mittelalterliche Ziegelbrennöfen. In: Mittelalterliche Öfen und Feuerungsanlagen. (Beiträge des 3. Kolloquiums des Arbeitskreises zur archäologischen Erforschung des mittelalterlichen Handwerks.) Zusammengestellt Ralph Röber. Materialhefte zur Archäologie in Baden-Württemberg. Heft 62. Stuttgart 2002. 101–113.
Valter 1981. Valter Ilona: Őriszentpéter–rk. templom. RégFüz I. 34. 1981. 106–107.
Valter 1983. Valter Ilona: Őriszentpéter–téglaégető. RégFüz I. 36. 1983. 111.
Valter 1987. Valter Ilona: Az őriszentpéteri középkori téglaégető kemence. [Der spätmittelalterliche Ziegelofen von Őriszentpéter.] ComArchHung 7. 1987. 139–155.
Valter 1989. Valter Ilona: Őriszentpéter. Középkori téglaégető kemence. TKMK 334. 1989. 1–16.
Valter 2005. Valter Ilona: Árpád-kori téglatemplomok a Nyugat-Dunántúlon. Kiadó: Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközössége. METEM Könyvek 43. Budapest 2005.

***

Vándor 1981. Vándor László: A pókaszepetki kemence. [The kiln in Pókaszepetk.] In: Iparrégészet I. Iparrégészeti és archaeometriai kutatások Magyarországon. [Industrial Archaeology I. Research in Industrial Archaeology and Archaeometry in Hungary.] Szerk. Gömöri János. Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának Történelmi Szakbizottsága, Veszprém 1981. 73–76.
Vörös 1991. Vörös Gabriella: Szegvár–Kastély. RégFüz I. 42. 1991. 89.
Vörös 1993/94. Vörös Gabriella: Régészeti kutatások 1988–1991 között Szegváron, a Dóczi-udvarház és a Károlyi kastély területén. MúkuCsom 1993–1994. (1997) 35–48.
Vörös 2000. Vörös Gabriella: Szegvár: Tanulmányok a település történetéből. Szerk. Farkas Gyula. Szegvár
Nagyközség Önkormányzata, Szegvár 2000. 39–50.
Werbőczy Werbőczy István: Tripartitum. A dicsőséges magyar királyság szokásjogának hármaskönyve. Latin-magyar kétnyelvű kiadás. Téka könyvkiadó, Budapest 1990.