Európában a téglagyártás „nagyipari” elterjedése a rómaiakhoz kötődik. Égetéshez használt kemencetípusaikat jól ismerjük, hiszen több száz került már elő. Az Alpoktól északra eső római kori kemencék egyik legutóbbi összefoglalója.
Le Ny francia kutató tollából származik. Bár eredményeit csak másodlagos közlésből ismerem, fontossága miatt eredményeit röviden közlöm. Le Ny Franciaország, Németország és Svájc területéről 187 kemence adatait gyűjtötte össze. Ezek közül 135 tartozott a leggyakoribb típusba: ezek négyszögletes alaprajzú, középen egy tüzelőcsatornával rendelkező, három boltíves kemencék. Átlagos hosszuk 3 m. Előfordul a két csatornás változat is, sőt találunk kör alaprajzú kemencéket, azonban jóval kisebb számban (Tonezzer 2002. 101. és 102. 1. ábra).
A magyarországi példákat Lőrincz Barnabás gyűjtötte össze, aki Pannonia provinciának a jelenlegi ország területére eső, már közölt példáit mutatta be. Hat lelőhelyről tizennégy kemencét gyűjtött össze. Ez alapján a leggyakoribb típus az egy, illetve a két csatornás, négy boltíves kemence (Lőrincz 1981. 77–94.).
A Veszprém megyében előkerült kemencéket közölte egyik cikkében K. Palágyi Sylvia. Négy lelőhelyről mutat be öt biztosan téglaégetőnek meghatározható építményt, míg további három lelőhelyről csak feltehető, hogy római kori kemencékre bukkantak. A két fő típus megegyezik a többi lelőhelyen bemutatottal (Palágyi 1993/94.).
A magyarországi kemencék tehát hasonlóak a Nyugat-Európában megfigyeltekhez, de az egy és két csatornás kemencék aránya kiegyenlítettebb.
A Római Birodalom bukásával a téglaégetés ugyan teljesen nem tűnt el, de emlékei jelentősen megritkultak, s a folyamat lánca nem mindig követhető. Ezzel kapcsolatban némileg eltérő álláspontokat olvashatunk. A Charles Singer által szerkesztett technikatörténeti mű szerint a Birodalom bukása után a téglaégetés bizonyíthatóan csak Itália északi részén és Bizánc területén élt tovább. Innen (és talán Spanyolországból) terjedt el újra Franciaország déli részén a XI. században, majd a XIII. században egész Európában – beleértve Angliát is – vált újra ismertté. A mozaikos és festett padlótéglák 1200 körül tűnnek fel Franciaországban, és onnan terjedtek szét (Jope 1956. 304–305.).
Ehhez kapcsolódik Valter Ilona megjegyzése, aki szerint: „…a kelet-római birodalom anyagi kultúrája DK-Európában, a Dunától délre 1500-ig, az oszmán török hódításig majdnem töretlen. A kelet-római birodalom égetési technikáját később részben a törökök is átvették. Így a Balkánon ez az ősi eljárás olyan általános tulajdonná vált, hogy szinte napjainkig fennmaradt.” (Valter 1987. 149.)
A továbbélés kérdéséről – elsősorban annak helyét illetően – másként vélekedik Lucia Tonezzer: „Dachziegel und Backsteine waren auch im Frühmittelalter bekannt. Die Tradition scheint von der spätrömiscen Zeit ungebrochen ins Frühmittelalter weitergelaufen zu sein, lässt sich aber bis anhin nicht fassen.” (Tonezzer 2002. 103.) Szerinte a továbbélés elsősorban a kolostorokhoz és környékükhöz kötődött, ahol továbbra is gyártották ezeket a termékeket. Ezzel kapcsolatban több svájci kolostort hoz fel példaként, ahol téglákat találtak (Tonezzer 2002. 103.).15 Olyan VII. századi ábrázolásra is felhívta a figyelmet, ahol tégla és cserépgyártás figyelhető meg. Több téglát és cserepet említő VIII–XI. századi forrásra hivatkozik, köztük Nagy Károly egyik kapituláréjára, melyben tetőfedésre cserepet ír elő (Tonezzer 2002. 103–104).16 Arról is van tudomásunk, hogy egy kolostornak – Altenmünster bei Lorsch – már 770 körül cserépből készítették a tetejét (Hill enbrand 1981. 13.).
Kétségtelen, hogy az eddig ismert legkorábbi középkori téglaégető kemencék Itáliában – San Vincenzo al Volturnoban – kerültek elő. Ezeket egy kolostor műhelyrészlegében találták. A jobb állapotban lévő, IX. századra keltezhető kemence két csatornás volt (Tonezzer 2002. 104. és 19. jegyzet.). Ugyanakkor a fentiek alapján kétségtelen, hogy a kemencék továbbélését nem lehet kizárólag a déli területekhez, a Birodalom szellemi örökségét továbbvivő területekhez kötni. Valószínűleg – bár elszigetelten – az egykori provinciák területén is megmaradt ez a tudás. Továbbvivői leginkább a kolostorok és apátságok voltak.
A KEMENCÉK TIPOLÓGIÁJA
Az európai anyagban általam ismert kemencék leírását és rajzait már korábban bemutattam. Ugyanitt ismertettem a Lucia Tonezzer-féle tipológiát is (Jakab 2008.). A hazai kemencéket tanulmányozva azonban több olyan sajátosságot figyeltem meg, amelyek – véleményem szerint – indokolttá teszik egy másfajta tipológia kidolgozását. Úgy gondolom, ez megkönnyíti az egyes kemencék egységes leírását, illetve besorolását. Reményeim szerint hosszabb távon a megfelelő adatbázis kialakításával esetleg regionális és/vagy időrendi felosztás is lehetővé válik. A tipológia kidolgozása során igyekeztem azokat a jellegzetességeket figyelembe venni, amelyek segítségével egyszerűen be lehet sorolni az adott objektumot a négy fő típus valamelyikébe, illetve azon belül a megfelelő alcsoportba.
A fő típusokat római számokkal jelöltem. Négy csoportot különítettem el.17
I. típus:
Földfelszínen álló kemencék (tábori vagy mezei kemencék). Meglehetősen ritkán lehet régészetileg megfigyelni, mivel eredetileg a felszínen álltak. A néprajzi anyagban négyszögletes alaprajzúak, de ha Kovalovszki Júlia megfigyelései valóban egy földfelszíni kemencére vonatkoznak, akkor nem lehet kizárni a kör vagy ahhoz közel álló formát sem.
Így esetleg altípusai is létezhetnek:
a: téglalap alaprajzú
b: kör alaprajzú.18
II. típus:
Földbe mélyített kemencék állandó rostéllyal. Azokat a földbe mélyített kemencéket soroltam ide, amelyeknek fala vagy agyagból épített
(Pókaszepetk), vagy az altalajból kialakított (Csongrád–Várhát, Zenta). Fő jellemzőjük, hogy állandó rostélyuk volt, s a tüzelőnyílásuk a rövidebbik oldalon található. Ilyen kemencékkel a külföldi anyagban nem találkoztam. Jellemzőik alapján önálló csoportot alkotnak.
A tüzelőjáratok száma szerint alcsoportokat jelölhetünk meg:
II/1. típus: egy csatornás (Csongrád–Várhát 4. kemence),19
II/2. típus: két csatornás (Pókaszepetk, Csongrád–Várhát 3. kemence, Zenta).
III. típus:
Földbe mélyített kemencék épített boltívekből kialakított rostéllyal20 A kissé bonyolult meghatározás oka, hogy ennek a típusnak nincs az előző csoporthoz hasonló rostélya, de a hevederekből álló boltívek kétségtelenül ezt a szerepet töltik be. Mindezidáig csak egy lelőhely – Tiszalök – kemencéit sorolhatjuk ide. Tulajdonképpen az előző csoport egyik variánsának tekinthetjük a típust. A csoporton belüli differenciálást ugyanúgy finomíthatjuk, mint azt az alábbi típusnál látni fogjuk.21
IV. típus:
Földbe mélyített kemencék állandó rostély nélkül. Ebbe a típusba tartozik a kemencék többsége. Jellemzőjük, hogy a négyszögletes kemencéket a földbe mélyítették, épített falazatuk általában nincs. Rostély helyett agyagpadokat alkalmaztak: az ezekre helyezett téglákból alakítottak ki boltíveket, és „álrostélyt” alkalmaztak az égetés során (pl. Őriszentpéter). A csoport felosztását tovább lehet finomítani a csatornák száma alapján (például a IV/2. típus: állandó rostély nélküli kemence két csatornával stb.). Mivel a csatornák elhelyezkedése nem mindig párhuzamos a kemence hosszanti oldalával, e szerint is megkülönböztetjük őket:
IVa. típus: a hosszanti oldallal párhuzamosan futó csatornájú kemencék,
IVb. típus: a rövid oldallal párhuzamosan futó csatornájú kemencék.
(A leírtak alapján például a dombóvári kemencét a IV/4/b. típusba sorolom, azaz földbe mélyített, állandó rostély nélküli négy csatornás kemence, ahol a csatornák a keskeny oldallal párhuzamosak.22) Ezek a legfontosabb tipológiai adatok. A további leírásban nyilvánvalóan szerepelnie kell az egyéb jellemzőknek: a megmaradt boltívek számának, alakjának stb.
A TIPOLÓGIA KIDOLGOZÁSÁNAK INDOKLÁSA
A kemencékre kidolgozott tipológia bemutatása után szükségesnek vélem részletesebben megindokolni kialakításának szükségességét, ahol ki kell térjek elsősorban a magyarországi anyag nyugat-európaitól eltérő vonásaira.
I. Az egyszeri égetésre alkalmas tábori kemencék használatát az indokolta, hogy rövid idő alatt viszonylag nagy mennyiségű téglára volt szükség. Éppen ezért nem volt érdemes huzamosabb használatra alkalmas kemencét építeni. Elhelyezkedése miatt – földfelszínre épített objektumokról van szó – éppen ezért önálló típusnak minősül, s régészetileg meglehetősen ritka.
II. Ez a csoport különül el legmarkánsabban valamennyi eddig fellelt kemencetípustól. Mindössze három lelőhelyről ismerünk hasonló kiképzésű kemencét, amelyek kisebb-nagyobb mértékben egymástól is eltérnek (Csongrád–Várhát, Zenta, Pókaszepetk).23 Ezeket a kemencéket földbe mélyítették és rostélyukat az altalajból alakították ki (Csongrád–Várhát, Zenta), vagy pedig – egyedi módon – zsaluk közé döngölték be az agyagot (Pókaszepetk). Alaprajzuk téglalap (Csongrád–Várhát, Zenta) vagy ahhoz közelálló forma (Pókaszepetk). Fő jellemzőjük a nyílásokkal áttört és hőterelő csatornákkal tagolt állandó rostély. Közülük a legnagyobb a zentai (16,25 m2), nem sokkal kisebb a pókaszepetki (15,62 m2), s ennek közel fele a csongrádi (7,2 m2).24
Amennyiben a kemencék korát összehasonlítjuk, és az ásatók kerámia alapján történő datálását és az archeomágneses vizsgálat eredményét elfogadjuk, akkor használati idejük a XIII–XIV. századra tehető. Ez természetesen nem a típus kizárólagos használati idejét jelzi, mindössze annyit jelent, hogy az eddig előkerült három példa ebből az időszakból származik. Többet – eredet, elterjedés stb. – mondani jelen pillanatban erről a meglehetősen példa nélkül álló csoportról a további leletek előkerüléséig nem lehet.
III. A középkori kemencék közül bizonyítható módon mindössze egyetlen lelőhelyen került elő boltívekből álló rostély: Tiszalökön. Itt két kemencénél egészen bizonyos, egynél valószínűsíthető ennek megléte, de vélhetőleg több más helyen is előfordult. Eltérést természetesen ezeknél is találunk. A földbe ásott kemencék oldalfalát téglával nem rakták ki, hanem azt az altalaj alkotta. Szokatlan a csatornák közötti padok szélessége: 60–70 cm. Mindhárom esetben a bejárat a hosszabbik oldalon helyezkedett el. Ennek valószínű okairól fentebb már szóltam. Az alapterületük meglehetősen kicsi, mindössze 7–9 m2 között mozgott. Ásatójuk feltételesen az Árpád-korra keltezte ezeket, majd később ezen belül – igaz óvatosan – a XIII századra. A kemencék korát természettudományos módszerekkel lehetne pontosítani, mivel a feltárás során előkerült egy negyedik kemence részlete is. Ezt a kemencét nem tárták fel, ugyanakkor a helyét ismerjük, így annak feltárása esetén az említett vizsgálatokat el lehetne végezni (Lőrinczy 1989/90. 175.).
IV. A hazai leletanyagban a legáltalánosabban elterjedt típus. Egyúttal ezeknek a kemencéknek a megoldása mutatja a legszorosabb rokonságot a nyugat-európai példákkal. Földbe mélyítettek, falukat agyaggal tapasztották ki, más módon azt nem erősítették meg.25 Ezek a jellemzők megfigyelhetők a II. és III. típusnál is. Az igazi eltérés a belső felépítésben rejlik, ahol az altalajból kialakított és/vagy agyaggal tapasztott padkákat találunk, amelyeket néha téglával raktak ki. A köztük elhelyezkedő csatornák száma változó, általában hármat találunk. A számot nyilvánvalóan a kiégetendő tégla mennyisége határozta meg, ennek ellenére feltűnő, hogy ennél kevesebb csatornaszámmal nem találkozunk. Az ok az lehetett, hogy ennél kevesebb téglamennyiségért már „nem érte meg” ilyen típusú, földbe mélyített kemencét építeni. Nagyobbat viszont kivételesen építhettek. Ilyen a Hajdúszoboszlón előkerült, amely az általam ismert legnagyobb kemence mind külföldön, mind hazai viszonylatban.
Lényegében a tábori kemencék földbe süllyesztett változatairól beszélhetünk. A csatornák felett az égetendő téglából képezték ki a boltíveket, amelyeken keresztül a fűtés történt. Mint az őriszentpéteri kemence feltárásából kiderült, ebben az esetben is használtak rostélyt – helyesebb kifejezéssel élve „álrostélyt” – a hőelosztás egyenletesebbé tételére. Ebben az esetben csak az egyik oldalán találunk fűtőjáratokat, melyek betapasztása a megfelelő fázisban itt is megtörtént. Erre szintén az őriszentpéteri feltárás adta meg a bizonyítékot. A kemencék tartós használtra készültek, amit az ásatásokon megfigyelt többszörös tapasztásnyomok bizonyítanak. A berakás módja, a köpönyegelés nem különbözhetett jelentősen a felszíni égetéskor alkalmazott módszerektől. A berakott téglákat természetesen nem csak az egykori járószintig rakták, hanem annál magasabbra, hiszen a földbe ásott falak stabilitást adtak az összerakott tégláknak.
Úgy vélem, a kemencék bemutatott eltérései indokolják a tipológia kialakításának szükségességét.
15 Igaz, a kolostorok keltezésére nem tért ki, a hivatkozott cikkek pedig számomra nem voltak elérhetőek.
16 A hivatkozott kapituláré szövegét nem láttam.
17 A II–IV. csoport fő jellemzője, hogy a földbe mélyednek, és éppen ezért logikátlannak tűnhet, hogy nem szerepel előttük valamilyen megkülönböztető jelzés, amely erre utalna. Ez azonban az altípusokra való felosztásokat is figyelembe véve, olyan bonyolult kombinációt jelentene, ami megkérdőjelezné a tipológiai felosztás használhatóságát.
18 Az altípusok használatát azonban csak akkor látom indokoltnak, ha a kerek (ovális?) alaprajzúból több is előkerül. Fel kell hívnom a figyelmet azonban arra is, hogy a Doboz–Faluhelyen feltárt objektum nincs rajzzal és fényképpel közreadva.
19 Ez azonban csak abban az esetben igaz, amennyiben ezt a kemencét valóban a földbe vájták és nem téglából építették – mint
arra bizonyos jelek utalnak –, illetve az emlékezetből készített rajz valóban helyesen ábrázolja a kemencét.
20 Némileg bizonytalan vagyok a Tiszalökön előkerült kemencék besorolásával kapcsolatban, kérdés ugyanis, hogy a téglából készült állandó boltíveket mennyire lehet rostélynak nevezni. Funkciójuk megegyezik azokkal, viszont formai szempontból jelentősen elkülönülnek. A különbség okát jelenleg még nem ismerjük. Ez indokolta, hogy önálló csoportba soroljam.
21 Idesorolható még az Óbudán előkerült 2810. számú kemence, ez azonban – amennyiben az archeomágneses felmérés eredményét elfogadjuk – nem tartozik a középkori kemencék közé.
22 Az egyes kemencék besorolását a Katalógusban közlöm.
23 Lőrinczy Gábor a zentai kemence legközelebbi párhuzamaként a tiszalöki 1. számú kemencét jelölte meg (Lőrinczy 1989/90. 172.). Ezzel azonban nem értek egyet. Véleményem szerint a típus legfontosabb jellemzője az állandó rostély, amely a tiszalökinél hiányzik. A tiszalöki kemencék publikációjában egyébként Lőrinczy Gábor is úgy vélekedett, hogy a 2. és 3. számú kemencéhez hasonlóan az 1. számú kemencének is hevederíves boltozata lehetett (Lőrinczy 1984. 156.), s ha ez igaz, akkor az általam javasolt tipológia III. csoportjába tartozik ez is. (Az 1. számú kemence működése azonban elképzelhető ennek hiánya nélkül is, a IV. típusba tartozó módon.)
24 Itt térnék ki részletesebben egy olyan problémára, amelyikre megpróbálok választ adni. Már Lőrinczy Gábor is felfigyelt rá, hogy a – kemencék többségével ellentétben – a zentai és a csongrádi kemencéknek a fűtőnyílása a hosszanti oldalra merőlegesen helyezkedik el. Ebbe a csoportba tartozik a pókaszepetki kemence is, amelyiknek az alakja a négyzet felé közelit, ennek ellenére a fűtőnyílás itt is a rövidebb oldalon található. Ezzel kapcsolatban így ír: „A különbség magyarázatát jelen pillanatban nem tudjuk megadni, feltehetően tüzeléstechnikai oka lehet.”(Lőrinczy 1989/90. 177.) Utóbbi tagmondata alapján úgy gondolom, hogy megsejtette az igazságot. Véleményem szerint a kemencék csatornáinak kialakítása arra a gyakorlati okra vezethető vissza, hogy a hamu, elszenesedett tüzelőanyagok kiszedését a tüzelőcsatornából az állandó rostéllyal – vagy boltívvel(!) (Tiszalök) – rendelkező kemencék esetében jóval könnyebb a rövidebb oldalról megoldani, mintha a hosszabbik oldalról tennék ugyanezt. Ilyen megoldással egyébként a külföldi példák között is találkozunk, például Dambach Neunhoffenben. Nem csak ilyen megoldás létezik természetesen, hiszen az Öhringen–Michelbachban feltárt állandó boltíves háromcsatornás kemencének a hosszabbik oldalán volt a nyílása (ld. ezeket Jakab 2008. 358–359., 362–363.). „Természetesen” itt is akad kivétel: a dombóvári, a paksi vagy a debreceni kemencék ugyanis állandó rostély nélküliek voltak, azonban ennek ellenére a tüzelőcsatornák a hosszanti oldalra merőlegesen helyezkedtek el. Ezeket nyilván hasonló megfontolásból alakították így ki, noha a hosszanti oldallal párhuzamos tüzelőcsatornák jóval elterjedtebbek.
25 Ez alól eddig két kivétel van: az egyik a Dömösön feltárt egyik(?) kemence, amelynek oldalát téglával rakták ki, a másik az óbudai 1. kemence, ahol fennmaradt a tört kövekből álló falazat legalsó sora. Ez az objektum azonban már nem középkori.