A fémművesség munkafolyamatai alapvetően azonosnak tekinthetők a maiakkal, hagyományai ősi idők óta generációkon át öröklődtek a társadalomban fontos helyet foglalva el.

A ma élő természeti népek, a kovácsaik „a tűz mesterei” a sámánokkal egyenértékűnek, sőt olykor felettük állónak is tekintik őket. Indonéziában Jáva szigetén például a kovácsok családfája a hercegekéhez hasonlóan egészen az istenekig vezetett vissza.

Magyarország területén a késő vaskori kelták idejétől kezdve szinte minden korszak településein előfordulhatnak kovácsműhely maradványai, szórványosan kovácsszerszámok, vas nyersanyagdarabok, vasbucák, kovácsolt vastárgyak, és gyakran a kovácsolás nyomait mutató vassalakok. A fémek hasznosítását és felhasználást ásványaik természetes előfordulásainak sajátosságai nagymértékben befolyásolták. Így jelentősebb fémipar ott alakult ki, ahol a nyersanyag lelőhelyek elérhetők voltak, illetve a fémbányászat a gazdasági tevékenységek sorában szerepet kapott. A kereskedelmi kapcsolatok kiterjedésének függvényében az ipari központok idővel már nem szükségszerűen korlátozódtak az érclelőhelyek és a kohászat helyszíneire. Ez a szarmata Barbaricum esetében is megfigyelhető, hiszen az Alföld igen szegényes érclelőhelyekben, ennek ellenére már a korai időkben ismerték és gyakorolták a kovácsmesterséget.

 

A NYERSANYAG: A VASÉRCTŐL A BUCÁIG

A korai vasipar három ágazatra bontható: a vasércbányászatra, a vaskohászatra és a kovácsolásra. Bár az utóbbi kettő nem válik el egyértelműen, hiszen a korai időkben a kovácsmester a kohászathoz is érthetett, mozzanatait rendszerint ő maga végezte, ahogyan a ma élő természeti népeknél is megfigyelhető.

A korai vaskohászat ércei a földben lévő neogén ércelőfordulások és a felszíni vagy felszín közeli gyepvasércek voltak, melyek előfordulásuk szerint tóérc, babérc (borsóérc) és mocsárérc lehetnek. Az üledékes eredetű gyep- és mocsárvasércek a talajvízben migráló Fe³+ ionok szervesanyagban gazdag redukáló közegben történő kicsapódása révén képződtek. E folyamat során vaskarbonátos (sziderit), vaskloritos (chamozit) és vasban gazdag foszfátos (vivianit és egyéb Fe-foszfátok) dúsulások jöttek létre, melyek oxidációval vas-oxidos és hidroxidos ásványokká (hematit, limonit, geothit, lepidokrokit) alakulnak át. 

Az összegyűjtött sáros, agyagos érceket valószínűleg a fejtés helyén vagy annak közelében megmosták, majd nedvességtartalmának eltávolítása céljából a felaprított gyepvasércet egy kifejezetten erre a célra épített ércpörkölő gödörben hőkezeléssel előkészítették. Ezzel a művelettel a nyersanyag a nem vasas anyagok jelentős részétől is megszabadult. A kohótelepek régészeti feltárásai során napvilágra került ércpörkölő gödrök kb. 1,5x3m-es, sekély, ovális gödrök voltak.

Az előkészített ércet egy körülbelül 70-80 cm magas, 30-40 cm közötti átmérőjű, előzőleg felmelegített, izzó faszénnel teli kohóba helyezték, annak torkán keresztül. A gyepvasérc réteget mindig faszénréteg követi, amelynek intenzív fújtatás melletti égése biztosítja az érc meddő tartalmából keletkező salak megfolyásához szükséges 1100-1200°C-os hőmérsékletet, illetve a szénmonoxidban gazdag reduktív kohóatmoszférát, amely a gyepvasérc vasoxidjainak redukciójához elengedhetetlen. A befújt levegőn kívül a bucakemence egyik fontos eleme a faszén.

Az eddig vizsgált korabeli faszén darabok jelentős része kocsányos vagy kocsánytalan tölgyből származik. A lazább szerkezetű fából égetett faszenek alkalmasabbak a vasolvasztásra, mert nagyobb a gázátvezető képességük és kémiailag aktív felületűek.

A középkortól kezdve a mai napig tartó gyakorlat szerint főként a cser, tölgy, bükk lepárlása adja a legmegfelelőbb faszenet. A vasérc faszenes redukciója révén egy szivacsos szerkezetű, erősen salakos vasbuca keletkezik, de közvetlenül belőle nem készíthető el tárgy vagy eszköz.

Többszöri újraizzítással és átkovácsolással tömörítik az anyagot. Ennek során újraizzító tűzhelyben felmelegítik, majd a kovácsolás során a még benne lévő alacsony olvadáspontú (1000-1100 °C) salak kifröccsen, fémtiszta felületet hagyva. A szivacsos vasbucából egy jól megmunkálható (karburizált) tömör féltermék, előgyártmány jön létre. A félkész áruk különböző formára alakítva kerültek piacra, ezek további munkálását már a kovácsok végezték el.

 

EGY KOVÁCSMŰHELY FELSZERELÉSE ÉS SZERSZÁMKÉSZLETE

A kovácsműhelyek korabeli felszereltsége és a szerszámkészlet alapvető darabjai azonosak a ma vagy a közelmúltban használtakkal. Lényegében a tűzhely, a fújtató, az üllő, az üllőbetétek, a kalapácsok, a fogók, a reszelők, a fúrók, a hidegvágók, a lyukasztók, valamint a tűz igazítására szolgáló szerszámok ősidők óta alig változtak.

Az ipari műhelyek fokozott tűzveszélyessége miatt, illetve a faszén előállításához szükséges boksák helyigénye miatt többnyire a falu szélén, a lakóházaktól és gazdasági épületektől messze épültek. Európa-szerte megfigyelhető jelenség, hogy a vízfolyáshoz közel találhatók az ipari műhelyek. A víz jelenléte igen fontos lehetett, egyrészt gyártástechnológiai szempontból, másrészt a mindennapi élethez való nélkülözhetetlensége miatt.

Maga a műhely épülete a népvándorlás korában leegyszerűsítve három főbb típusba sorolható: lehetett földbe mélyített épület, felszíni épület vagy szabálytalan alakú gödörműhely.

A kovácsműhely újraizzító tűzhelytípusait természeti és gazdasági adottságok határozták meg. A szarmata korban a vas hevítésére kialakított egyszerű tűzhelyek kerek vagy ovális alaprajzú, 40-50 cm átmérőjű, kissé lemélyített gödrök voltak. A kovács tűzhelyét rendszerint az épület sötétebb vagy egyenletesen megvilágított részén építették, így az izzított fém színskálájának különböző árnyalatait nyomon lehet követni.

A legkorábbi fújtatók egyik alaptípusa földbe beásott agyagedény volt, melynek száját állatbőrrel fedték le. A bőrfedél fel-le mozgatásával egy jól használható egyszerű fújtató jött létre. A csak bőrből készült egyszerű (zsákszerű) fújtatók is használatban lehettek, amelyek számos nyugat-európai kísérlet alapján hatékonynak bizonyultak. A ma élő természeti népeknél is használatban vannak, ezek vége fából készült. Hogy a népvándorlás korban a cső (gége) vasból készült-e, nem lehet egyelőre megmondani.

A kovács munkaasztala: az üllő

Az üllő helyét a műhelyben az évszázados gyakorlat szabta meg, rendszerint a tűz közelében található, hogy az izzított vasat könnyen odavihessék.

Magát az üllőt éppúgy, mint a többi szerszámot, rendszerint maga a kovács készíti el, nagyobb acélszerű vasbucák összeolvasztása révén. Elkészítése magas szintű tudást igényelt, és több ember együttes munkájával tudták csak előállítani. Az értékük miatt, ha tehették, a műhelyek felhagyásakor magukkal vitték.

Formájuk és méretük tekintetében kortól és vidéktől függően meglehetősen változatos képet mutatnak. A korai időkben a csonkagúla alakú üllő volt használatban, számos példány alsó részét csúcsosan képezték ki, hogy a lábazati részhez megfelelően lehessen rögzíteni. A munkafelület négyszög, illetve négyzet alakú volt. Az üllő szerepét akár egy kő is betölthette, vagy az üllő tüskéjét egy kőbe fúrt lyukba is állíthatták.

Általános jelenség, hogy a vas megmunkálása során az üllő körül szétszóródva vasszilánkok hevernek, melyeket széthordanak és beletaposnak a műhely padlójába.

 

Kéziszerszámok: „a kalapács és családja”

Az izzó vasat a kovács a fogóval tartotta, és a kalapáccsal alakította, így e tárgyak a tűzi megmunkálás legfontosabb szerszámai közé tartoznak.

Különböző hosszúságú és szájkiképzésű fogókat használtak. Legalább kettő-három biztosan volt a műhelyben. A fogó szárainak végére fogókapcsot húztak, hogy a kovácsnak a tűzben tartáskor és kovácsoláskor ne keljen erősen szorítania azokat. A fogókapcsokat a tűzhely közelében tartották, hogy kéznél legyenek.

A kalapács alakja ősidők óta nem változott, éppen ugyanúgy használták, mint manapság. Méretük és alakjuk változatos, köztük elkülönítünk kézi, szegecselő, erező, vállazó, nyújtó, simító és domborító kalapácstípust. E szerszámokat is maguk készítették, így minden kovácsmesternek saját alkatára és segédeire jellemző méretű és alakú szerszámai voltak. 

Nélkülözhetetlen szerszámok a különféle lyukasztók és vágók, illetve lemezvágó ollók, melyek a lemeztárgyak elkészítésére szolgáltak. Az előbbiekben tárgyalt szerszámokon kívül a műhely tartozéka volt a kohó- vagy tűzi lapát, valamint a víztároló edény vagy vödör és a szénlocsoló pamacs, mellyel vizet fröcsköltek a szénre, így szabályozva a tűz hőmérsékletét.

 

A ROZSRÉTSZŐLŐI KOVÁCSMŰHELY

Nyíregyháza-Rozsrétszőlő 36/c lelőhely egyedülálló jelentősége abban rejlik, hogy az itt előkerült késő császárkorra keltezett településrészletről több olyan objektumot sikerült kibontani, amelyek a fémművességgel hozhatók összefüggésbe, konkrétan a vasolvasztáshoz és vasfeldolgozáshoz köthetők. Ezek közül legfontosabb a 364. számú építmény, amely feltárása során előkerült kovácstűzhely, cölöplyuk-üllő helye, kovácsolt vastárgyak és a közel 20 kg vassalak alapján következhetünk kovácsműhely jelenlétére. Ezek fényében az itt letelepedett lakosság ismerte és gyakorolta a kovácsolás technológiáját, erre a településen előkerült 30-35 darab kovácsolt vastárgy és a nagy mennyiségű vas nyersanyag jelenléte is utal, alátámasztva a hipotézist. 

A műhelyt a település ÉK-i részén található, lekerekített sarkú, téglalap alaprajzú, félig földbe mélyített építményben alakították ki. Tetőszerkezetről árulkodó cölöplyukak nem kerültek elő sem az építményen belül, sem annak környékén. A ház területéről előkerült paticsdarabok vert falazatra utaltak.

A kovácstűzhelyre utaló nyomok az épület ÉNy-i részen kerültek elő, attól D-re pedig egy kb. 30 cm átmérőjű kissé szögletes, kis mélységű cölöplyukszerű objektum került elő, amely valószínűleg a kovácsüllő földbe mélyülő rönkjének, ill. tőkéjének a helyét jelzi. A kisméretű objektum alján keményre döngölt réteg jelentkezett, ami szintén erre utal, hiszen az üllőtőke erős kalapácsütéseknek lehetett kitéve. Néprajzi és recens példák révén tudjuk, hogy az üllőt egy földbe süllyesztett erős farönkre erősítették, melyet gyakran vasabronccsal körülfogtak.

Az üllő jelenlétére utalt továbbá a körülötte előkerült sok apró vaszúzalék (reve) és vastöredék is, amelyek kovácsoláskor keletkezhettek. A szétszóródott vasszilánkokat az egész műhely területén széthordták, beletaposva az agyagos padlóba.

A tűzhely, amelyet a vas újraizzítására használtak, egy nyitott, 45-55 cm átmérőjű, kissé ívelt aljú, agyaggal tapasztott objektumként jelentkezett, melynek alja erősen faszenes volt. A tűzhely körül lerakott három őrlőkő töredéket (piroxénandezit) hőtartási célzattal helyezték oda, mintegy másodlagos funkcióval hasznosítva a törött darabokat. A petrográfiai vizsgálatok is kimutatták, hogy jelentős hőhatásnak voltak kitéve.

A helyben történt vasmegmunkálásra vonatkozó feltételezést erősíti a kovácsműhely területéről előkerült nagy mennyiségű vasnyersanyag és vaseszköz. A vastárgyak közül némelyik másodlagos égetés miatt, vagy adott esetben a talajtani viszontagságok során erősen korrodálódott állapotban maradtak meg, nehezítve feladatunkat. Az előkerült tárgyak között csak néhány ép darab akadt, ezért különösen problémásnak bizonyult egyértelműen szétválasztani a kovácsműhely szerszámait a kovácsmester által készített tárgyaktól, illetve a másodlagos feldolgozásra váró törött daraboktól. Úgy tűnik, a kovácsmester a műhely felhagyása előtt az értékes szerszámkészletét összeszedte, és magával vitte, ugyanez vonatkozik az üllőre is. Ennek ellenére a roszrétszőlői műhelyből előkerülő vaseszközök kiemelkedő fontosságúak, hiszen az ilyen tárgyak régészeti észlelésére kevés esély van. Összesen 4 db vágóeszköz került elő a műhely területéről, emellett néhány pengetöredék, melyeknek eredeti funkciója kérdéses. A kések a leghétköznapibb használati eszközök csoportját alkotják, alakjuk és készítésük módja nem sokban változott a későbbi századok során. Ezekhez hasonló késeket általában temetkezésekből ismerünk, ahol mindkét nemnél a leggyakrabban előkerülő sírmellékletek között szerepelnek a mindennapi munka eszközeként. A vaskések mellet a másik gyakori hétköznapi tárgyak, amelyek nagyobb számban képviseltetik magukat, a különböző méretű szegek. Ezek formája és mérete eltérő, fejük hiányzik, teljesen elhasznált, elhajlított vagy törött állapotban kerültek elő. A szegek formáját a célszerűség határozza meg, ami napjainkig megmaradt. A szegek elkészítéséhez a kovácsnak szüksége volt szegfejezőre, amelynek több fajtája is ismeretes. A szögfejezőt napjainkig a kovácsmester egyik alapszerszámának tekintjük, mely formáját mindvégig megtartotta.

A lyukasztók, a poncolóvasak és az árak meghatározása különösen nehéz feladatnak bizonyult, főleg, hogy csak kis töredékek álltak rendelkezésemre. Az árak és a lyukasztók kategóriájába soroltam azokat a hosszabb-rövidebb, igen töredékes, hasábos és hengeres „vasrudacskákat”, melyekről csak valószínűsíteni lehet, hogy fúrásra vagy lyukasztásra szolgálhattak. A több ízben előkerült, rombusz keresztmetszetű, egyenletesen elvékonyodó végű, töredékes „vasrudacskákat” lyukasztásra használhatták, esetleg gravírozásra is alkalmasak lehettek.

Felszínre került egy megközelítőleg téglalap alakú bronzveret, melynek érdekessége, hogy mindkét oldalán sűrűn vésett vonalkák sorakoznak, melyek semmiféle rendszert nem mutatnak: mintha gyakoroltak volna a tárgy felületén, vagy próbadarabként alkalmazták volna. Ráadásul világosan látszik, hogy az eredeti díszítésre is rávéstek.

Az ismertetett lelőhelyrészlet esetében érdemes figyelembe vennünk, hogy a Nyírség területén nagymennyiségű gyepvasérc fordult elő, ami a helyi igényeket fedezhette, másrészt a szomszédos barbár területek nyersanyagát is igénybe vehették. Első körben az itt előkerült vassalakokat kell vizsgálat alá vennünk, hogy eldönthetővé váljon, hogy a kohászathoz vagy kovácsoláshoz köthetők-e. Mindennek azért lesz kiemelkedő jelentősége, mert jelenlegi vizsgálataimból nem derülhetett ki, hogy a nyersanyagot helyben állítják-e elő vagy más területekről szállítják-e. A kérdés eldöntéséhez segítséget jelenthet a lelőhely környezetének geológiai feltérképezése, továbbá a környező szarmata telepek vassalak leleteinek és a fémművességre utaló jelenségeinek felmérése is.

Minden esetre a rozsrétszőlői műhely példáján keresztül egyértelműen igazolható, hogy a Barbaricum területén letelepedett lakosság ismerte és gyakorolta a kovácsolás technológiáját, illetve e korban általánosan használt félig földbemélyített épületek vasmegmunkálás helyszínei is lehettek. 

Lönhardt M. Denisa