Gyüjteményem Trójai agyagedényei

Gyüjteményem Trójai agyagedényei

„Az 1911. év telén – két izben- hosszab időt töltöttem nagy beteg fiammal Abbáziában. Gyógyszerekért magam mentem el a Voloskában lévő gyógyszertárba naponként többször is. Volt a gyógyszertártól jobbra közvetlenül és balra kissé távolabb egy-egy régiségkereskedés. Ez utóbbinak egy gyenge, sovány és veszekedő természetű öreg ember volt a tulajdonosa s már a cinterem felé állt a rudja s volt egy szelid természetü, jólelkü felesége, de már róla is elmondhatták, hogy cinterem virág veri a fejét. Mindennap megfordultam az üzletjükben, kivált midőn egy nap 16 drb ősrégi keramikai kincsre bukkantam. E 16 drb agyag vázát nem akarta semmi áron eladni, sem egyenként, sem együttesen. Kijelentette előttem, hogy ő már három izben volt a nápolyi nemzeti muzeumban s ő csak oda szállit, mert ott jól megfizetik. E régiségkereskedő különben otthonos volt az europai muzeumokban is. A sok kérés s könyörgésnek az lett a vége, hogy eldugta előlem az ő áltata „grádói leletnek” nevezett kincset. De én csakhamar felfedeztem a boltban az eldugott tárgyakat, melyek más régiségek mellé egyenként lettek eldugva. Erre egy merészet gondoltam. Tudakozódtam másoktól mikor jár el hazulról az öreg. S olyankor állitottam be ezentul, amikor az asszony egyedül volt az üzletben. Tőle vásároltam össze darabonként – jó olcsón –  a vázákat. Még hátra maradt a két legszebb váza, de ennek az árát már nem tudta meghatározni az asszony a férje nélkül. Végre is kisült az én turpisságom s nem tudtam az öreget sem szóval, sem jó szivarokkal és cigarettákkal kiengesztelni. Hiába állitottam több napon át, hogy már holnap elutazom, ő hajthatatlan maradt, nem adta a vázát. Már le is mondtam róluk. Elutazásom napján azonban nagy vihar dult a tengeren, nem mertem hajóra szállni, hanem egy landaueren – nagy üveges batáron – vittem át nagy betegemet Fiuméba. Voloskán kellett áthajtatnunk s én kiszállottam bucsuzás végett az én régiség kereskedőm üzlete előtt. Mostmár látva a hatalmas ládákkal megpakolt batárt, elhitte, hogy elutazom. Lehet, hogy ezért, de meglehet hogy azért, mert érzékeny szavakkal elmondtam, hogy nem tudok anélkül elmenni, hogy még egyszer tőle és áldott jólelkü feleségétől el ne bucsuzzam; meghatódott a kis öreg – ugy mint ilyenkor minden jó öreg – s potom árért ideadta a féltve őrzött két utolsó vázát is. Ha azóta netalán a cinterembe költözött a kis öreg; ugy legyen siri álma csendes s tőlem is zavartalan. Így került tulajdonomba a muzeális értékü, -állitólagos -, „grádói lelet”.

 

Saáry Sándor