Az I. temető a községtől északra, a Fazekaszug dűlőben fekszik, egy magas homokdombon, melyet északról és keletről a – napjainkra már kiszáradt – Tökös-tó határolt. A dombon szántás közben 1913-ban három sírt forgattak ki, majd ugyanebben az évben Jósa András további 22 sírt tárt fel. A temető nyugati részén egy 14 sírból álló sírsort figyeltek meg, ettől keletre a zömmel szétszórtan elhelyezkedő sírok alapján még további öt sort tételeztek fel. Jósa ez utóbbi sorok erős hézagosságából arra következtetett, hogy még legalább 29 sír pusztulhatott el a talaj eróziója és az intenzív földművelés miatt. Erre utal az is, hogy gyermeksírokat egyáltalán nem találtak, s kevés a női temetkezések száma is. Noha az újabb ásatási megfigyelések arra utalnak, hogy a Felső-Tisza-vidék gazdag temetői korántsem egyenlő hosszúságú, szabályos sorokból állnak, hanem egymástól különböző távolságra eső kisebb-nagyobb sorokból és csoportokból, mégis éppen ezek alapján feltételezhetjük, hogy a temető hajdan legalább 80-100 síros lehetett. Kis Lajos 1915-ben – mindössze egy napos ásatása során! – a szélső sírsortól nyugatra ugyan nem talált újabb temetkezéseket, de e területen, valamint a Jósa által szabályos 3 méteres szakaszokon húzott keskeny kutatóárkok között még fel nem tárt sírok rejtőzhetnek.
Tarsolylemez korabeli rajza (JAM, Régészeti adattár)
1959-ben Dienes István végzett helyszíni szemlét a lelőhelyen, s a még élő szemtanúk, valamint Jósa vázlatrajza és leírása segítségével sikerült azonosítania az 1913-as ásatások helyét. Ennek nyomán 1990-ben Kovács László és Révész László hitelesítő ásatásokat kezdett a kérdéses dombon, amelyek azonban eredménytelenek maradtak. A kutatás ugyanis a domb gerincén, középen folyt, Jósa és Kiss egy később előkerült vázlata azonban azt bizonyítja, hogy a temető a domb északkeleti lejtőjén helyezkedett el, sőt egyes sírokat már az időlegesen vízjárta részre ástak, amely azonban a honfoglalás korának csapadékszegényebb időszakában szárazulat volt. A hitelesítő ásatás során egy idős kenézlői lakos arról számolt be, hogy 1919-20-ban a helyi földbirtokos, Szalay Géza is feltárt a temető területén legalább nyolc sírt, közülük az egyik lovas volt, a feltárásokon fiatalemberként részt vevő adatközlő szerint tarsolyt is találtak mellette. Elbeszélése alapján ezek az ásatások a Jósa által feltárt temetőrészlettől délre folytak. Mindezek alapján joggal feltételezhetjük, hogy a jelenleg ismert 25 sír a hajdani temetőnek csak egyharmad-egynegyed résznyi töredékét képezi, s ily módon részletes elemzése – legalábbis a temető szerkezetét illetően – nem alkalmas.
A 25 temetkezés közül 8 harcos sírja volt, 9 váz mellett pedig semmilyen mellékletet nem találtak. Ez utóbbiakat László Gyula kivétel nélkül bizonytalan női sírként értékeli, csakúgy, mint a néhány, nem jellegzetes tárggyal ellátott temetkezést. Biztosan női sírként mindössze három (!) temetkezés fogadható el: a 19. sírban veretes csizma és 71 darab gyöngyszem volt, a 23. sírban pedig gömbsorcsüngős fülbevalót és veretes csizmát találtak. Inkább női sírnak tarthatjuk, viszont a László Gy. által férfiként meghatározott 7. sírt, pántkarperece és gömbsorcsüngős fülbevalói alapján. A melléklet nélküli, vagy egy-két tárggyal ellátott sírok nemét ma már – antropológiai elemzés híján – nem lehet megállapítani, így az esetleges nagycsaládi rendszerre vonatkozó feltételezések is komoly bizonyíték híján állnak.
A női és férfi viselet nemesfémekben viszonylag szegény volt. A nyitott hajkarikákon kívül mindössze néhány gömbsorcsüngős fülbevaló, dudoros üvegpaszta gyöngyök, köves gyűrű, kiszélesedő végű pántkarperec, és veretes csizma került elő. A ruhára varrt díszítmények szinte teljesen hiányoznak. Kivételt képeznek az ezüstlemezből kivágott szalagok, karpántok, melyeket viszonylag gyakran alkalmaztak. Részint a ruházatra, részint pedig a lószerszám szíjazatára varrták a 11. és a 14. sírokból előkerült nyugat-európai denárokat és arab dirhemeket.
A 14. számú lovas sír rajza (JAM, Régészeti adattár)
Jóval nagyobb számban találtak viszont a férfisírokban fegyvereket és méltóságjelvényeket. Nyilak majdnem mindegyikük sírjában voltak, de több alkalommal rábukkantak a nyíltartó tegez vas- vagy bronzszerelékeire is. Íjcsontokat ugyan csak két sírban figyeltek meg, de minden bizonnyal a többiben is lehettek csontborítás nélküli, a földben teljesen elpusztult íjak. Egy alkalommal az íjtartó tegez csontborítása is napvilágra került. A közelharc fegyverei közül feltűnően nagy számban bukkantak elő a szablyák (4 alkalommal), két férfi pedig harci baltáját is magával vitte a túlvilágra. A közösség rangját jól mutatja a méltóságjelvények magas száma. Egyik vezetőjük a szántással tönkretett 3. sírban nyugodhatott, erre utalnak töredékes voltukban is gazdag mellékletei: a lovastemetkezés, a finoman megmunkált aranyozott ezüst övkészlet darabjai, a készenléti íjtegezre utaló függesztő és díszkorong, a tarsolylemez, valamint a szablya. Az íjtegez kivételével hasonló felszereléssel temették el a 14. sírban nyugvó harcost is. Mindezeken túl még további négy sírban voltak övveretek, szablyát azonban – más felső-tiszai temetőkben megfigyeltekkel is összhangban – ezek mellé már nem adtak. Magas a lovas temetkezések aránya is (8 sír), bizonytalan nemű csontvázon kívül ilyet csak férfisírok esetében figyeltek meg. A két, csak lószerszámot tartalmazó sír közül az egyiket szántással feldúlták (1. sír), a másikban nő nyugodott (7. sír). A lószerszámok eléggé egyöntetűek, a kengyelek valamennyien a körte alakú típusba sorolhatók, a zablák pedig – 3 oldalpálcás kivitelével – egyszerű csikózablák. Kerámiát a sírokban nem találtak, a használati eszközöket pedig a kések, csiholók és kovakövek képviselik.
A kenézlői I. temető feltárt sírja mind leletanyaguk mind a bennük talált pénzek (valamennyit 888 -945 között bocsátották ki) tanúsága alapján a X. század első felében kerülhettek földbe. Bennük a felső-tiszai katonai kíséret tagja és családtagjaik, valamint házi szolgáik nyugodhattak.
Az 1920-as években a kenézlői határban újabb honfoglalás kori sírokat bolygattak meg mezőgazdasági munkák során. Az ekkor előkerült, rozettás női lószerszámveretekhez tartozó két, kutyát ábrázoló kisszíjvég, egy köves gyűrű és pontosabban meg nem nevezett vastárgyak újabb gazdag leletanyagot sejtettek, ezért a földbirtokos, Szalay Géza biztatására és támogatásával Fettich Nándor újabb ásatásokat kezdett a Fazekaszugban. 1927 áprilisában 24 (a később 32.-ként számozott kettős sírt egy szám alatt közölte), az év novemberében pedig egy újabb sírt (49.) tárt fel. A sírok egyetlen hosszú sorba rendeződtek, melynek környékét tüzetesen átkutatta, s arra a meggyőződésre jutott, hogy újabb sírsorok előkerülése már nem várható. A fennmaradt dokumentációból nem derül ki, hogy akkor mi indította 1930 júniusában újabb ásatás végzésére, melynek során egy újabb sírt (50.) talált. A temetőtérképen ezt a sírt a sor északi végére rajzolta, az 1927 novemberében talált 49. sír mellé. Mivel a terepen semmiféle bemérési pont nincs – s bizonnyal az ásatások idején sem volt – már ez utóbbi temetkezésnek a temetőtérképen ábrázolt helyét is fenntartásokkal kell fogadnunk, az 50. sír esetében pedig (főként Fettich korábbi megjegyzéseinek fényében) egyenesen arra gyanakodhatunk, hogy Fettich azt csak az egyszerűség kedvéért rajzolta a sor északi végére. Az általa feltárt sírokat egyébként a Jósa által kiásott temető egy újabb sorának vélte, s így a publikációban már folytatólagosan, 26-50-ig számozva közölte azokat. László Gy. is. Az 1900-ben folytatott hitelesítő ásatás tisztázta, hogy két különálló temetőről van szó. A Fettich által feltárt sírok az 1913-as ásatástól északra 150 méterre, a Fazekaszug ÉK-i sarkában lévő homokdomb ÉNY-i lejtőjén egyetlen sort alkottak. Öt sírt a benne hagyott lócsontok (26, 28, 44, 45, 46) és egy övveret (46.) alapján sikerült beazonosítani. Nyilvánvalóvá vált ugyanakkor, hogy Fettich temetőtérképe mind a sírok egymástól való távolsága, mind a tájolása szempontjából pontatlan, csak tájékoztató jellegű. Az is nyilvánvaló, hogy nem ismerte Jósa ásatásának pontos helyét, így kutatásnak az első napok sikertelenségéről tett megjegyzései fényében még az sem tartható kétségtelenül bizonyítottnak, hogy a szórvány leletek (így a rozettás lószerszámveretek is!) melyik temető területéről valók.
A 26 síros kenézlői II. temetőben 12 férfi, 9 nő és 2 gyermek nyugodott, 3 váz nemét nem tudták meghatározni. A viselet – az I. temetőhöz hasonlóan – kevés nemesfém ékszert és ruhadíszt tartalmazott. Kiemelendő a kerek átmetszetű, kihegyesedő végű huzalkarperecek viszonylag nagy száma, és a három női sírban (34, 43, 49.) talált veretes lábbeli. Íjászfelszerelés a legtöbb férfi sírjában volt, leggyakrabban nyílcsúcsokat találtak (8 sírban), melyeket 6 harcos vasmerevítős tegezben hordott. Csontborítású íj azonban csak kettejük sírjában (46, 50.) került. A közelharc fegyvereit egyedül a 29. sír szablyája képviseli. A méltóságjelvények alapján a közösség vezetői a 28. és a 29. sírban nyugodhattak; előbbi rangjára tarsolylemeze, utóbbiéra aranyozott ezüst övveretei és szablyája utalnak. Egyikük sem sorolható azonban a korszak kiemelkedő gazdagságú férfi sírjai közé. Ezen felül még további öt sírból kerültek elő övkészlet darabjai.
A használati eszközöket ez esetben is kések, csiholók, fenőkövek képviselik, de említésre méltó a korszak ritka leletei közé tartozó csont botvég a 30. sírból. Jelentős eltérés azonban az I. temető leletanyagától az a tény, hogy hat sírban ételmellékletet rejtő agyagedényre bukkantak.
A másik eltérés a lovas és a lószerszámos temetkezések igen magas aránya: 5 nő, 9 férfi és egy gyermek sírjában lócsontokat, egy férfi és egy nő sírjában pedig lószerszámot találtak. Utóbbiak között a korszak egyik ritka leletének számító láncos szájvasú zabla is előkerült.
A temetőben két pénz került elő: a 37. sírban Burgundi Rudolf (922-926) páviai verete, a 45. sírban pedig Ahmed ben Iszmail 907/8-911/12 között vert dirheme. Mind az érmék, mind a többi lelet alapján megállapíthatjuk, hogy a temetőt közvetlenül a honfoglalás (895) után nyitották, és az utolsó sírok is a földbe kerültek a 950-es években. A leletek tanúsága szerint tehát mindkét kenézlői temetőt azonos időszakban használhatták, s ugyanazon társadalmi réteg tagjai temetkeztek bennük: a felső-tiszai katonai kíséret tagjai, családtagjaik és háziszolgáik. A rangos férfi sírok megoszlása is egyenletes (I. temető: 2 tarsolylemez, 6 övgarnitúra, 4 szablya; II. temető: 1 tarsolylemez, 6 veretes öv, 1 szablya). A társadalmi különbségek azonban az I. temetőt használó közösségen belül jóval nagyobbak lehettek, erre utal a 9 melléklet nélküli és 5 szerény mellékletekkel ellátott temetkezés, szemben a II. temető 5 szegényebb sírjával.
TARSOLYLEMEZ (I. TEMETŐ, 3. SÍR)
Előlapja ezüst-, hátlapja bronzlemez, a kettőt az előlapból induló, félgömbfejű ezüst szegecsekkel fogták össze. Az egymástól 2 cm-re elhelyezkedő szegecsek egyúttal szegélydíszként is szolgálnak. A tarsoly közepét egy öntött, háromszög alakú, felül két domború fejű szegeccsel is ékesítették. Erősen töredékes, az alsó negyede hiányzik.
A 3. sírból feltárt tarsolylemez és nagyításai (Fotó: Hapák József, A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum)
TARSOLYLEMEZ (14. SÍR)
Előlapja ezüstlemez, hátlapja vörösréz, a kettőt az előlap szegélyét sűrűn egymás mellett kísérő félgömbfejű szegecsek rögzítik egymáshoz. A hossztengely két végénél és a lemez felső, egyenes oldalának két sarkánál egy-egy kerek, öntött, csillag alakú mintával ékesített rozetta látható. A tarsolylemez díszítetlen. Szinte pontos mása a kenézlői II. temető 28. sírjából látott napvilágot.
A 14. sírból előkerült tarsolylemez és nagyításai (Fotó: Hapák József, A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum)
TARSOLYLEMEZ (II. TEMETŐ, 28. SÍR)
Az ezüst előlapot felül a két szélén és középen, valamint alul középen 1,3 cm átmérőjű rozetták, szélein körben pedig félgömbfejű ezüstszegecsek rögzítették a réz hátlaphoz. Az előlap karcot díszű, a lemez felső felében középpontból kétfelé ágazó, majd ívelten felemelkedő inda van, amely két levélre bomlik szét. Közöttük felmagasodó, alul teltebb, majd összeszűkülő és azután ismét széttáruló, tetején ívvel lezárt díszítőtag helyezkedik el. A lemez alsó felén hasonló minta ismétlődhetett, de az erősen töredékes tárgyon ennek már csak nyomai ismerhetők fel. A bekarcolt motívumokat nem ötvösmester készítette, azokat utólag karcolta be egy gyakorlatlan kezű ember, talán a tarsoly tulajdonosa. A sírból előkerültek a tarsoly bőrmaradványai is, a függesztő-és a zárószíj darabjaival együtt. A tarsolylemez legközelebbi párhuzama a kenézlői I. temető 14. sírjából ismert, valószínűleg ugyanaz a mester készítette mindkét méltóságjelvényt.
A szerző, Révész László engedélyével.
Forrás: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum