Csajághy György

RÉSZLETEK CSAJÁGHY GYÖRGY BESZÁMOLÓJÁBÓL

A Nyíregyháza–Oros határában tervezett Mega üzleti park területen 2010. április 22. és december 1. között az építkezést megelőző régészeti ásatások folytak 26 hektáron. A terület keleti részén kiterjedt avar telepre bukkantak. A Jósa András Múzeum régésze, Istvánovits Eszter által irányított munkálatok nyomán Toldi Zoltán ásatásán egy érdekes hangszerlelet került felszínre. A lelet egy hajdani ház 380×387 cm, 50 cmre mélyített, függőleges oldalú és egyenes aljú gödréből (5185. objektum) került elő. A ház délkeleti sarkában erősen omladékos kemence maradványaira bukkantak. A csontból k.szült 5 lyukú hangszert az objektum délnyugati sarkában találták, sajnos a közepén kettétörve.  Formája részben hasábos, részben szabálytalan alakú csöves csont, mely a két vége felé szélesedik. A felső, keskenyebb (befúvó) vég felé  ellaposodik, az átellenes vége felé a cső erősebben tágul, a végén ovális átmetszésű. Összeillesztett állapotában 215 mm hosszú. A sípszár  játszófelületének és hátoldalának szélessége változó, a befúvási végnél 10 mm, az átellenes csővégnél 12,7 mm. A szűkebb (befúvási) csővég belső átmérője 8 mm körül van, az átellenes vég belső átmérője nagyjából 9 mm. Az oldalak szélessége a kidolgozatlanság miatt a csont természetes állapotának megfelelően változik, de 10 mm alatt marad, a szélső értékek: kb. 6 mm és 9,5 mm. A hangszer lyukainak egymástól mért távolságai (a befúvási végtől lefelé): 18,2 mm, 18,5 mm, 19,5 mm, 20,1 mm. A befúvási vég és az első lyuk közti távolság 51,6 mm, a legalsó nyílás és a csővég távolsága 64 mm. A lyukak hosszanti átmérői (a befúvási végtől lefelé) 4 mm, 4 mm, 5 mm, 5 mm, 4 mm. A csont falvastagsága változó, nagyjából 1 mm, néhol 1-2 mm közt. A szélső értékek a megmunkálatlan csővégeknél: 0,5 és 2,8 mm. Az objektumban talált további leletanyag: korong nélkül készített, valamint vonal- és hullámköteg díszes korongolt kerámia, állatcsont, kő, 2 darab csontbogozó.

 

A legfontosabb lelet kétségkívül egy újabb, nyelvsíppal megszólaló avar kori hangszer, mellyel együtt az eddig talált hasonló típusú zeneszerszámok, illetve ezek töredékeinek száma immáron 13-ra bővült. Természetesen egyéb különböző (ajaksípos, fuvola-furulya) típusú jelző stb. sípok is ismeretesek (köztük a közelmúltban Daruszentmiklós határában talált hangszer). Továbbá létezik egy, az átlagostól különböző, ám lehetségesen avar kori, de formájában és anyagában a fentiektől eltérő jellegű nyelvsípos hangszer is (komáromi síp). A sípokról, húros – elsősorban vélhetően pengetős – instrumentumokról, a hajdani sámándobról és az énekes (vokális) zenéről írásos források szólnak, leletek (és  ezek alapján készült publikációk) vallanak .

 

 A nyíregyházi síp anyagát eleddig még szakember nem vizsgálta. Tekintettel arra, hogy számos hasonló lelet volt a kezemben, jól ismerem az anyagukat, s így vélhetően nem tévedek abban, hogy ez is a szürkedaru (Grus grus) lábszárcsontjából (tibia) készült. Előzetes megbeszélés szerint Gasparik Mihály archeozoológus fogja szakszerűen megállapítani, hogy mely madár csontjairól van szó. Feltétlen említenem kell, hogy az azonos vagy igen hasonló típushoz tartozó avar sípok közül eddig csak az elsőként előkerült jánoshidai zeneszerszámnak az anyaga tért el egészen kis mértékben. Ezt ugyanis a daru szárnycsontjából, annak ulna részéből alkotta a hajdani „hangszerkészítő”. Ebből adódóan a sípszárak hengeresek, míg a többi (tipikus) példányé a lábszárcsont alakjának megfelelően szögletes. A hangszer lyukrendszere még inkább eltérő, mert a sípszárakon megszokott és általános 5-5 hangnyílás helyett a (játékos szemszögéből nézett) bal száron csak 2 lyuk található.

Ezt a jelenséget egyébként Bartha Dénes a többszólamú dudajáték velejáró megnyilvánulásának vélte, noha egyáltalán nem biztos, hogy így van (Bartha 1934. 97–100.). Annál is inkább, mert a sípnak az általa megállapított, kromatikus lépéseket is felmutató hangsorához (lásd alább) nem tudni, hogy miféle bordunkíséretet képzelt el. Bartha azonban – érthetően – bizonytalan, s végül egyébként igen kiváló összehasonlító munkáját is akként összegzi, hogy tanulmánya „relatív értékű anyaggyűjtésnek” tekintendő, melyből „…az avarok zenéjére semminemű konkrét következtetést vonni nem lehet….” (Bartha 1934. 106.) Úgy tűnik, hogy Bartha – az általa vizsgált egyetlen hangszer nyomán – azt gondolta: valamennyi hajdani avar kettős síp olyan lehetett, mint a jánoshidai. Megállapítását cáfolja az a tény, hogy e sípok többsége mindkét sípszáron párhuzamosan elhelyezkedő 5-5 hanglyukat mutat. Amelyek ezektől eltérőek, azok egyszerűen többé-kevésbé elrontott példányok. Közülük a jánoshidai síp részben használható volt, míg a felgyői 6-6 lyukú sípot bizonyosan lehetett használni. A 3:2 lyukarányú bijelo-brdoi síp vélhetően hevenyészetten, talán „temetési kellékként” készült hangszerutánzat lehet (Csajághy 1998a. 86–91.).

Fettich is többszólamú bordunjátékot tételezett fel, s az eltérő lyukszámú sípokról azt gondolta, hogy azok különböző, eltérő igényű (változó bordunkíséretű?) zenei produkciók előadását szolgálták. Szerinte a „nagyjából egyféle zenei rendszerbe tartozó zeneváltozatok mindegyike számára külön hangszert készítettek.” (Fettich 1958. 370.) Fettichnek e felfogása alighanem teljesen téves, miként az is, hogy szerinte az alattyáni 285. sírból származó síp jobb szára 6 lyukú volt.

Egy későbbi könyvében – vélhetően Bartha és Fettich nyomdokain – Sárosi Bálint (Sárosi 1998. 115.) is szentel néhány szót az avar sípoknak (noha korábbi munkáiban – Sárosi 1978., Sárosi 1996. – nem tesz említést e hangszerekről). Sárosi szerint az 5-5 hangnyílású kettős sípokon egyszólamú zenét játszottak, míg a sípszárakon eltérő lyukszámú avar hangszerekről „primitív többszólamúságot” tételez fel. De vajon milyet? Erre sajnos nem kapunk választ. Sárosi az egyik (alattyáni) sípot – nyilván Fettich nyomán tévesen – 6:5 lyukarányúnak írja le (mint említettem ez bizonyosan tévedés, mert a hangszer kétségkívül 5-5 lyukú volt). Ebből adódóan Sárosi talán a kíséret, illetve a bordunjáték tekintetében is egyetért Fettich Nándorral. Sárosi láthatóan nem foglalkozott mélyrehatóan az avar sípok témájával, hiszen fel sem vetődik nála, hogy a jánoshidai hangszer esetében az 5-2, a felgyőinél pedig a 6-6 arányú lyukszám esetleg abból adódik, hogy a sípokat elrontották. A bijelo-brdoi töredéket pedig semmi szín alatt nem a bordunáló játék lehetőségének igényével készítették. Ezt – mint nyelvsípokkal működő hangszereket jól ismerő fúvós szakember – bizton állíthatom. A tény viszont továbbra is tény marad: az avar kettős sípok meghatározóan(!) 5-5 lyukúak, sőt a hasonló típusú egyszárúak is ugyanennyi hangnyílással rendelkeznek, eltekintve a „hisztriai” 4 lyukú sípszárról (töredékől?), melyről alig tudunk valamit.

A tipológiailag egy körbe tartozó egyszerű avar fúvós hangszereken való többszólamú játék módfelett kétséges, míg az eltérően többszólamú, síponként változó bordunkíséret létezését – egy adott keleti, illetve alapvetően keleti gyökerű zenekultúrán belül – elfogadhatatlannak tartom. Kelet zenéjének egy része ugyanis nem véletlenül egyszólamú (unisono), különös tekintettel a „félhang” nélküli (anhemiton) pentatóniára, melynek egyik, a lovasnépekre jellemző specifikus változata feltehetően az avar zene gerincét képezhette. Ez a fajta ötfokúság lényegében nem is tűri a „valódi” többszólamúságot. Ázsia hangszeres zenéjének egy másik (nem pentaton) elágazó vonulata sem „nyugatiasan” többszólamú, legfeljebb a homofónia felé hajló. A pentaton mellett ez is érvényes a hajdani nagy lovasnépek leszármazottainak muzsikájára, ahol a hangszeres zene jobbára a kvint és kvart hangközök összecsengését használja kíséretként, illetve egy adott dallamnak a különböző díszítésű, rögtönzött (improvizatív) variánsainak egyidejűleg történő megszólaltatását mutatja fel. Ez utóbbi díszített, egymás mellett megszólaló, variált, a hangrendszertől független előadásmód részben a belső-ázsiai népek (anhemiton) pentatóniájára is vonatkozik. Az orientális zene rendkívül bonyolult, szerteágazó hangzásvilágot takar, melynek részletei e helyütt szintén nem fejthetőek ki. Az azonban bizonyos, hogy Kelet zenéjét nagyrészt az ázsiai embereknek a különféle eszmekörökből táplálkozó, de általában véve mellérendelő, horizontális gondolkodásmódja, és az európaitól eltérő, jellegzetes mentalitása alakította ki, mely szemben áll a nyugati kultúrák vertikálisan építkező, polifóniára hajlamos többszólamúságával.

Visszatérve a szűkebb témához: a fent említett, korábban vizsgált és nyelvsíppal megszólaltatott, lehetségesen avar kori ún. komáromi síp már eltér a tipikustól mind méreteit, alakját, anyagát (fakókeselyű / Gyps fulvus ulna), mind pedig növekvő méretű lyukrendszerét tekintve. E különlegesnek mondható hangszerrel – néhány adaton túl – itt nem foglalkozom, de ehhez kapcsolódóan említem Herman Ottó egy adatát, melyre Bartha hivatkozott (Herman 1899. 94., Bartha 1934. 55., Csajághy 1998a. 37.). E szerint a magyar pásztorok „tilinkót”(?) készítettek a pelikán szárnycsontjából.

A legújabban előkerült nyíregyházi zeneszerszám viszont – a lyukrendszerét, anyagát stb. tekintve – tipikusnak mondható avar síp, ám bizonyos értelemben mégis egyedülálló lelet: a hasonló hangszerek közt feltűnik kiugró (215 mm!) hosszúságával, mely részben a csontvégek megmunkálatlanságából adódik. Ezt figyelembe véve, a tökéletes állapotot feltételezve kb. 195–200 mm közt lehetne a mérete, miközben az eddig előkerült valamennyi síp hossza 190 mm alatt marad. Ugyancsak különös a nyíregyházi síp kidolgozási szintje. A hangszer összetett és különleges tulajdonságaiból talán következtethetünk az avar sípok elkészítésének munkamódszerére is. Pontosabban: kiegészíthetjük, részben módosíthatjuk eddigi sejtéseinket, feltételezéseinket. A késő avar kori, középen törött – egyébként viszont igen jó megtartású –, a szokásos öt hanglyukkal rendelkező hangszer különlegességét mindenekelőtt az egyszárúsága jelenti. Felvetődik a kérdés, hogy a síp valóban egyszárúnak készült-e? Ez önmagában is érdekes probléma. Az egyszárúság lehetséges, hiszen a Kállay-gyűjtemény Szőny–bélapusztai ötlyukú, nyelvsíppal megszólaló, ugyancsak darucsontból készült, tipikusan avar hangszere is minden valószínűség szerint egyszárú, bár ennek megvan a maga külön magyarázata (Csajághy–Trugly 2005. 22–23.). Ugyanakkor szinte bizonyosra vehető, hogy különösebb indok nélkül is készültek egyszárú példányok. Lehetséges tehát, hogy a nyíregyházi sípot eleve egyszárúnak szánták, noha elképzelhető más megközelítés is, mint arra alább visszatérek. Ami az alapproblémát okozza, hogy a síp anyagát adó csontot – mely a daru lábszárcsont formájából adódóan kissé szögletes – hajdani készítője elkezdte ugyan kidolgozni (hiszen a hangnyílásokat már kifúrta), ám a munka kétségkívül befejezetlen. A csont oldalainak lecsiszolásába is belekezdett, ám a további formai jellegű alakításnak már észrevehetően nem látta értelmét. A befejezetlenséget világosan mutatja, hogy a sípszárak végei kidolgozatlanok. Különösen érvényes ez a (csont sajátosságaiból adódó) befúvási végre, ahol a megszólaltatást biztosító fúvóka (nyelvsíp) kerül behelyezésre. A hangszerkészítés folyamatának megszakadására utal továbbá az is, hogy a középen elhelyezkedő, nyilván a hagyományokon alapuló lyukrendszert folytató szárvégek szokatlanul és irreálisan hosszúak. A felesleges részt valamely okból a hangszer készítője a korábban előkerült sípoknál megszokott arányoknak megfelelően nem vágta le, s ebből adódik, hogy a csontcső végek megmunkálatlanok. Emiatt a hangszer megszólaltatásánál a nyelvsíp behelyezése után, a befúvási véget plasztilinnel tömítenem kellett. A fentiek magyarázata – az ásató régész felvetésével hasonló véleményem alapján – az lehet, hogy a hangszer talán már a készítése közben középen eltörött. Ebből következtettem arra, hogy a síp készítője már feleslegesnek tartotta a további ténykedést. A csont kidolgozása ugyanis feltétlenül a hangszerkészítésben való jártasságot, szakértelmet igényelt, s nem is lehetett mindig sikeres, mint azt a többé-kevésbé elrontott példányok igazolják. Bizonyos vonatkozásban ez látható a különböző jellegű és mértékű hibákat felmutató jánoshidai és felgyői sípok esetében.

Nos, ami az avar sípok elkészítését illeti – ha a korábbi tapasztalataimra épülő újabb meglátásom, és a nyíregyházi síp vizsgálatán alapuló feltételezésem egyaránt helyes –, talán újabb adattal gazdagodhatunk. Kétségtelen ugyanis,  hogy a nyíregyházi síp testére előbb fúrták fel a hangnyílásokat, s csak azután következett volna a síp végeinek méretre vágása, melyre már – sejthetően a hangszer kettétörése miatt – nem került sor.

 

A sípok elkészítésének (egyik?) módszere talán a következő lehetett:

1. A madár elejtése.

2. A kívánt csontrésznek az ízületek alatti/feletti levágása (fűrészelése) megtisztítása, preparálása
(kifőzése).

3. A hangnyílások felfúrása a csont(ok) hossztengelyén. A nyíregyházi síp vizsgálata nyomán úgy tűnik, hogy az első nyílást nagyjából a csont(ok) közepe tájára fúrták, nem biztos, hogy úgy, ahogy korábban gondoltam (Csajághy 1998a. 92.). Korábban ugyanis úgy véltem, hogy a méretre vágott és kellően lesimított, kidolgozott csövön (csöveken) az első lyukat a hangszernek a befúvás helyével szemközti vége felől fúrták (mint pl. a jánoshidai síp esetében?), a többit – bizonyos megszokott arányokat követve – sorjában, a befúvási vég felé haladva. Ezzel szemben – a nyíregyházi síp esetében – vélhetően a középre fúrt nyílástól lefelé és felfelé egyaránt 2-2 lyukat készítettek a tapasztalatok alapján öröklődő hagyomány és mérték szerint. Így jött létre az 5 lyukú játszófelület (menzúra), míg a kettős csövű hangszereken a párhuzamos 5-5 nyílás. Erre utal, hogy a csöves csont végeit nem dolgozata ki hajdani készítője, következésképpen nem valószínű, hogy alulról kezdte volna a hanglyukak kifúrását. Ugyanakkor elképzelhető, hogy többféle gyakorlat (szisztéma) is létezhetett. Sőt, az is lehet, hogy először csak az egyik sípszárra fúrták fel a nyílásokat, majd ennek mintájára – esetleg korrekciót alkalmazva – a másikra is felkerültek a lyukak, de itt már akár tetszőleges lehetett, hogy középen, vagy alul kezdték az első nyílás fúrását.

4. Ezek után következhetett a síp méretre vágása, a végekről a felesleges rész lefűrészelése, majd a hangszertest finom lecsiszolása, a végleges forma megadása.

5. Vélhetően a fenti műveletek végeztével került sor – ha erre szükség volt – a hangnyílások méretének kis mérvű változtatásával a finom hangolásra a hangszer megszólaltatása mellett.

6. A legutolsó fázis lehetett a síp végének kidolgozása, a csővégek jobb illeszkedése miatt azok ék alakra kiigazítása – ha tölcsértoldalékot alkalmaztak –, mint azt a jánoshidai és felgyői sípok csontszárainak kiképzésén láthatjuk. Feltehetően a legtöbb avar síp rendelkezett szarutölcsér toldalékkal, de nem mindegyik sípvéget alakították ék alakúra, mert e nélkül is illeszthetőek (balatonfűzfői, rácalmási, tatabányai stb. sípok).

 

A nyíregyházi lelet egyszárúsága a fenti okokból adódóan valószínűsíthető, de ezt nem tekinthetjük tökéletesen megnyugtatónak. Felvethető ugyanis azon aggály, miszerint nem ismerhetjük a készítő eredeti szándékát, vagyis azt, hogy a sípját valóban egyszárúnak vagy esetleg kettős sípnak akarta elkészíteni. Ha feltételezésünk igaz, és a hangszer a munkálat közben törött el, akkor a kérdés teljes bizonyossággal nem dönthető el. Tény, hogy másik sípszár nem került elő. Viszont ugyanezen a hajdani avar településen, de távolabb, a telep egy másik – 5250. – objektumában, szintén Toldi Zoltán feltárási területén találtak egy 105 mm hosszú, ugyancsak darulábszár csonttöredéket, ám ezen nincsenek hangnyílások.

Ez a darab egy ház 318×332 cm-es, 32 cm mélyre süllyesztett függőleges oldalú, egyenes aljú gödréből került elő. A ház nyugati oldalának középső harmadában és az északkeleti sarkában egy-egy cölöplyukat figyeltek meg. Padlót és kemencét nem találtak. A több helyen megrepedt csontcső egyik vége megmunkált, de ugyancsak hasadt, a másik vége pedig szilánkosan törött. Formája a csont alakjának megfelelően némiképp hasábra emlékeztető, de enyhén ovális átmetszésű, az épebb vége felé keskenyedik. Oldalainak laposabb részein a szélessége (V:) 6,5-7 mm. Nem dönthető el, hogy milyen tárgy alkatrésze volt, illetve mit (sípot?, tűtartót?, valamely apró eszközhöz való tokot? stb.) kívántak volna alkotni belőle. Az objektum további leletanyaga: kő, korong nélkül készített, illetve vonalköteg díszes korongolt kerámia, állatcsont és csontbogozó.

 

A nyíregyházi síp megszólaltatása – sérült mivoltából adódóan – eleinte kétségesnek látszott. Egy pontos rekonstrukció gyors elkészítése lehetetlen volt, mert az ehhez szükséges darucsont nem állt rendelkezésünkre. A rekonstrukció készítésének szándéka továbbra is fennáll, a későbbiek folyamán ez remélhetően megtörténik. A tört sípszárat Gardánfalviné Kovács Magdolna és Horváth Éva restaurátorok kitűnően összeillesztették, s így a hangszer a fúváspróbára alkalmassá vált. A munkát jelentősen befolyásolták a régészeti és zenei vonatkozású kívánalmak. Ezek szerint a sípot úgy kellett megszólaltathatóvá tenni, hogy az eltört végeket bármikor szét lehessen választani az „in situ” állapotnak megfelelően (esetleges további vizsgálatokat lehetővé téve). Külön nehezítő körülmény is felvetődött, mert a síp hátsó felén, a törés mentén 24 mm hosszú, szabálytalan ovális lyukat tapasztaltunk. A probléma sikeresen megoldódott: a síp két darabjának összeillesztése után a restaurátorok a hangszertest közepét vékony alumíniumlemez „sínbe” fogták, melyet fémszállal (kellő finomságú dróttal), bandázsoló technikával rögzítettek.

A nyíregyházi síp fúváspróbáját a pécsi Janus Pannonius Múzeumban végeztem el. A síp hangsora c1 és d1 közti alaphangra épülő dúr hexachord.

 

Az alaphang több tényező függvénye. Függ mindenekelőtt a hangszer és a fúvóka méreteitől és ennek következtében a fúvóka alaphangjától, a fúvás erősségétől stb. Az avar  sípokhoz készített fúvókák anyagát a jól faragható kerti dísznád (Miscanthus Sinensis) adta. Az elkészített nyelvsípok (fúvókák) hossza általában 65 mm körüli, keresztmetszetük a csontcsövek befúvó nyílásainak méretétől függően 6–8 mm. A kialakított nyelvhasíték 25–30 mm.

A nyíregyházi sípon – a megszólaló hangsor tisztázása után – a  hangterjedelemnek megfelelően egyszerű magyar gyermekdalok és bizonyos népszokásokhoz kötődő melódiák jól felismerhetően elfújhatóak voltak. Az említett alaphangokra épülően megszólaltattam – többek közt – az „Egy boszorka van…” és a „Kis kece lányom…” című közismert népdalokat (gyerekdalokat), valamint a „Kelj fel gazda…” kezdősorú regöséneket. Minderről videó- és hangfelvétel készült. A kottaképet alább közlöm azzal a megjegyzéssel, hogy a síp alkalmas bármely más hasonló dallam játszására.

 

Végezetül talán nem hiábavaló megjegyeznem, hogy a régi történeti korok zenéiben a hangok magassága és a hangközök Európában sem voltak a maihoz hasonlóan pontosan megállapítottak, különösen nem az ún. „népi” hangszerek esetében, noha akkor még ilyen („népi”) kitétel nyilvánvalóan nem létezett. Sőt, a közelebbi múlt történeti korszakaiban a nép- és műzene még nagyon sokáig nem vált el egymástól. Kelet népeinél mindezek az ismérvek máig fokozottan érvényesülnek, s számos olyan hangsor, hangköz és zenei rendszer ismeretes Ázsiában, melyek jelentősen eltérnek az európai zenekultúrától.