Amikor leírtam a címet, óvatosan a fejem fölött függő könyvespolc felé sandítottam. Vajon nem fog-e rám szakadni? Nem neheztel-e meg Gárdonyi Géza azért, hogy örökbecsű műve, az Egri Csillagok, első fejezetének címét némi átalakítás után kölcsönvettem. Talán a nagy mesemondó nem fog a síri világból plágium perrel fenyegetni. A hallgatólagos beleegyezésért cserébe felteszek neki egy kérdést. Egy-egy pohár bor mellett, a szivarkák kékes füstjében lesz ideje a többi porhüvelyét vesztett aranytollú íróval – Jókaival, Mikszáthtal, Krúdyval, Mórával – összedugni a fejüket és eltűnődni azon, hogy mi köze van a Merops apiasternek a honfoglalókhoz? Eme flancos nevű madarat mi csak gyurgyalagként tiszteljük. Talán az Ural hegység közelében találkoztak? Bizonyára már ott is rácsodálkoztak őseink a színpompás tollazatú madárkára. Bár a méhészkedéssel foglalkozók inkább a pokol fenekére kívánták ezt a kis méhecske pusztító tollas betyárt. Hála az Öregistennek, őseinknek és a gyurgyalagoknak van egy közös tulajdonságuk. Mind a ketten szeretik a homokot. A gyurgyalag a homokdombok leszakadt partfalaiba 1,5-2 méter mélységbe befúrva fészkét ad életet a jövő nemzedék kis bogárevőinek, míg őseink inkább a haláluk után kívántak a dombok mélyére rejtőzni. Onnan hallgatták a megújuló természet megannyi hangját és rosszallóan vonták össze rég elporladt szemöldöküket a homokbányászok kackiás káromkodását meghallván, amikor emberi csontokat fordít ki az ásó alkalmatosság. Legfeljebb annyi örömük lehet, hogy a magyar nyelv és virtus még így ezer év után is él a tájon.
Történetünk idején már túl vagyunk a sokadik nagy tiszai árvízen. Úgy látszik a vén folyóban is él a magyar virtus, nem szereti ha korlátok közé szorítják. Lassan, megfontoltan máskor „zúgva-bőgve” kanyarog álmos alföldi tájainkon. Nem szereti, ha gátolják abban, hogy kedvére valóra formálja az egyhangúnak tűnő tájat. Ha ki-kitör, azt bizonyára azért teszi, hogy levágott testrészeibe így juttasson újra egy kis életet. Egy ilyen próbálkozása során a táj új gazdáinak hirtelen zsákba való homok után kellett néznie. Homok a zsákba, zsák a gátra. A megfeszített munka során egy nagy gépszörny szépen, takarosan elfogyasztotta egy kies homokdomb nagyobbik felét. Megette volna az egészet, ha a Tisza nem unta volna meg az ezeréves játékot, és nem bújik vissza itt-ott szűkre szabott medrébe. Ami jó az egyiknek, az káros a másiknak. A gyurgyalagok boldog csiviteléssel vették birtokba a jó 4-5 méter magas homokfalat. Nem úgy a honfoglaló őseink, akik bosszúsan csóválták meg a fejüket, mielőtt el nem vitte őket a törzsükkel együtt a fenemód nagyétkű acélfogú szörnyeteg. A néhány megmaradt lábszárcsont szégyenlősen visszabújt volna a homokfalba, ha tehette volna.
A madárkák vígan élték újonnan teremtett otthonukban mindennapjaikat. Csivitelő sürgésük magára vonta egy érdeklődő természetvédő ornitológus figyelmét. A megcsúfított domb erősen hasonlított azokra a homokhátakra, ahol néhai őseink kívántak nyugodni, ezért egy régész is csatlakozott a kíváncsiskodóhoz. Ennek a régésznőnek nagy álma, hogy egy olyan helyre bukkanjon, ahol egy homokdomb oldalából egyszer csak kibukkannak a fehérlő csontok, és segélykérően nyújtják csontos kezeiket, oltalom után esdekelve, hogy meggyalázott sírhelyüket felcseréljék egy múzeumi papírdobozra, és megmentésükért cserébe felkínálják apró ékszereiket.
A régésznő a gyurgyalagok csodálata közben egy apró rombusz alakú ingnyakveretre lett figyelmes. Ettől a perctől fogva tőle a gyurgyalagtársadalom akár a legszebb műrepülését is bemutathatta volna, a szeme előtt csak a zöldes színű kicsiny ékszer lebegett. Gyorsan körbenézett és a homokfalon három pár elnyesett lábszárcsontot fedezett fel. A kis veret környezetében szétszórt csontok tanúskodtak arról, hogy itt nagy gyalázat történt. Ezt bizony orvosolni kell. A nyíregyházi Jósa András múzeum szakemberei érkeztek a helyszínre, akik úgy gondolták, hogy a szétdúlt sírokból szétszóródott fémleletek összegyűjtéséhez szükség lesz egy olyan készülékre, amely a homok alól is képes kimutatni a különböző ércekből készült tárgyakat. Itt kapcsolódtam be az ornitológus és a régészek után műszeres leletfelderítőként a történetbe. A munkám abból áll, hogy a régészeti feltárások előtt és a munkálatok közben a fémkereső készülékkel átvizsgálom a leleteket eltakaró földet. Jelzem a szakembereknek, hogy hol várható fémlelet. Nagy felületű feltárások alkalmával, például homokbányák leművelése esetén, autópályák nyomvonalának kutatásakor, ipari parkokba tervezett beruházások során, ha szükséges, ki is ásom a leleteket. Természetesen a későbbi dokumentáció elkészítéséhez nagyon fontos annak az ismerete, hogy hol találtuk őket, ezért műholdas helymeghatározó készülékkel, röviden GPS-sel bemérem a helyüket. A terepi munka végeztével ezeket a pontokat térképre rajzoljuk. A grafikus ábrázolás segítségével pontosabb képet kapunk a leletek és a régészeti objektumok egymáshoz való viszonyáról. Nagyon hasznos információkhoz juttatom így a régészeket. Egy fémkereső készülék kezelését nagyon gyorsan el lehet sajátítani. Felelősségteljes és szakszerű, azaz a régészeti kutatás és dokumentálás igényeinek megfelelő munkát végezni vele azonban csak hosszú évek gyakorlatával lehet.
Leletek a sírból
Valaha én is azok közé tartoztam, akik úgy vélték, hogy minden fémleletnek a múzeumban van a helye. Nem tudtam, hogy azzal, ha kiások egy leletet a földből, fontos információktól fosztom meg a régészeket. Ők ezt leletkörnyezeti összefüggésnek, idegenszóval kontextusnak hívják. Nehéz elhinni, hogy ez a megfigyelés sokszor fontosabb, mint maga a tárgy. Ezért káros, ha pusztán a múlt szeretetéből adódóan fémkereső detektort vásárolunk, és a régészeti lelőhelyekről kiásunk kisebb-nagyobb fémtárgyakat. Még akkor is káros, ha az általunk fontosnak vagy szépnek ítélt darabokat bevisszük a múzeumba. Lehet, hogy olyan dolgot dobunk el, vagy hagyunk ott, ami a múlt megértéséhez fontos lehet.
A törvény szigorúan tiltja a régészeti lelőhelyek rongálását. A leletek elvitelét pedig egyenesen minősített lopásnak tekinti. Sok kincskereső azzal védekezik, hogy nem tudta, hogy régészeti lelőhelyen kutat, pedig már a felszínen heverő kerámiatöredékek is erről árulkodnak. Az a tény, hogy ezeknek a cserepeknek a jelentőségét és korát nem tudjuk meghatározni, már kellene, hogy figyelmeztessen minket, ne ártsuk bele magunkat olyan tudományágba, amelyhez nem értünk. A régészettudomány művelését is tanulni kell. Nem véletlen, hogy ezt a tudást csak egyetemi oktatás keretein belül lehet elsajátítani.
A kincskeresők másik érve amellett, hogy a tevékenységük ártalmatlan, sőt egyenesen a régészek számára hasznos, az, hogy csak a szántás és más emberi tevékenység által már bolygatott felszínről gyűjtenek leleteket. Ezt is csak a gépek hatótávolságán belüli 30 centiméteres mélységből teszik. Ezzel kárt nem okoznak. Történetünk helyszínén az élet alaposan rácáfolt minden kincskeresős teóriára. Bebizonyította, hogy izgalmas és szép lelet bárhol, bármikor és bármilyen mélységből előkerülhet.
Fülledt nyári napnak is beillő idő volt 2007 májusának idusán. Megérkezvén a terepre inkább hűsölni kívántunk volna, mint lapátot ragadni és nekilátni a munkának. Az a lehetőség, hogy honfoglaló leleteket kell keresgélnem, túlsegített ezen a problémán. Mindjárt a fémkereső első jelzésénél nagyot dobbant a szívem. Vajon mit találtam? Nagyon fegyelmezetten keresgéltem az újabb tárgyak jeleit. Nem ástam ki őket, mert bíztunk benne, hogy talán még valamiféle rendszert tudunk a leletek elhelyezkedésében megfigyelni. Emlékeznek? A kontextus. Sajnos hamar be kellett látnunk, hogy az egész sírt feldúlták és a bánya méreteiből úgy véltük, hogy a temető nagy részét már elvitték az árvízvédelmi töltésbe. Derék honfoglaló őseink új szerepkörben állnak helyt. Most nem meghódítani kell a földet, hanem megvédeni az ártól. Vajon hány Emese, Sarolt, Árpád, Zolta adta csontját a víz elleni küzdelemhez? Ilyen és hasonló gondolatok keringtek a fejemben, miközben szomorúan állapítottam meg, hogy az én munkám itt véget ért. Összeszedtem a szétdúlt sír leleteit. Sóvárogva néztem a régészeket, amint a homokfalban az egyméteres magasságban megmaradt három pár elfelezett lábszárcsont kibontásán fáradoztak. Időnként megnézegettem a detektorral a kibontott fél sírokat. Sajnos semmilyen fémet nem tudtam kimutatni.
Legnagyobb elképedésemre Bocz Péter barátom egy állatjáratból előásott egy fél bronz karperecet. Természetesen ezt alaposan az orrom alá dörgölték. Nem tudták, hogy később egy honfoglaló temetőben tévedek még nagyobbat is.
Végre a kúp alakú beásás mélyén megcsillant egy zöldes színű valami. Gyanútlanul kiemeltem és akárhogyan is nézegettem nem kívánt alakot ölteni. Gondoltam megmutatom Eszternek, hátha tud valami okosat mondani rá. Markomban szorongatva a kis lemezkét felmásztam a domb tetejére. Mutatom Eszternek, akinek a szeme elkerekedik és nagyot nyelve csak annyit kérdezett, hogy ezt hol találtam? Rámutatok az útra, rajta a csinos kiásott lyukkal.
Az elképedés sora aztán rajtam volt, amikor Eszter közölte velem, hogy alighanem egy honfoglaló hajfonatkorong palmettás díszének a töredékét vittem bemutatni. Tökéletes példa arra, hogy bárhol, bármikor, bármilyen mélységből jöhet jó lelet. Azonnal megnyesték a felszínt a kis beásásom körül. Szépen körvonalazódott egy még érintetlen sírnak a foltja. Leszámítva persze az én „közreműködésem” nyomát. Hosszú évek távlatából persze már úgy mesélem a történetet, hogy azonnal felismertem a kis lemeztöredék mivoltát. Szó sincs róla. Szerencsém volt, hogy volt régész a közelben, aki felismerte, mire is bukkantam. Annyi legalább a mentségemre írható, hogy nem dúltam szét a sírt. Egy kincskereső valószínűleg elkezdi a többi tárgyat is kiásni. Kéttucatnyi ezüst melléklete volt a sírnak. Ha beviszi is a leleteket a múzeumba, sajnos a sírt már megsemmisítette. Így legalább a viseleti helyükön maradtak meg a tárgyak a sírban. Megerősítve, vagy netalán újabb adalékokkal kiegészítve az eddigi honfoglaló kutatás eredményeit.
Nagy megnyugvás volt számomra, hogy a hajfonatkorong párja is töredezett állapotban volt, így nem gyötörhet a lelkiismeret, hogy én rongáltam meg a megtalált példányt. Felemelő érzés volt egy ilyen gazdag női sírt megtalálni. A domb megmaradt részein az általam megtalált sír környékén a múzeum szakemberei ásatást folytattak. Még egy hasonlóan gazdag női sír került elő. Kiderült az is, hogy a szarmaták is temetőnek használták a homokdombot. Az Ő sírjaik is előkerültek. A homokbányászattól a gyurgyalagokon át így vezet az út egy honfoglaló temetőig.