A Rakamaztól északra lévő Túróczi-parton, vagy más néven Gyepiföldön az ötvenes évek közepén homokbányát nyitottak, s a homokkitermelés alkalmával sírokra bukkantak. 1956. május 7-én Bobok Elemérné, szül. Mokos Katalin rakamazi óvónő honfoglalás kori leleteket vitt be a nyíregyházi múzeumba. A tárgyak közül különösen az addig honfoglalás kori leletanyagunkban párhuzam nélkül álló, a karmaiban madárfiókát tartó, kiterjeszett szárnyú sast ábrázoló aranyozott ezüst korongpár keltette fel a muzeológusok érdeklődését. Csallány Dezső múzeumigazgató és Kalicz Nándor régész már a következő napon ki is utazott Rakamazra, ahol megtudták, hogy a sírra Soltész János helyi lakos talált rá homokkitermelés közben, s fejtől derékig ki is bontotta azt (a korongpáron kívül ingnyakdíszítő vereteket talált), s a leleteket ő adta át Boboknénak. A szerencsés „kincsásás” híre gyorsan elterjedt a faluban, s a kíváncsi gyerekek rövid idő alatt teljesen szétdúlták a sírt. A helyszínre érkező régészeket így csak a szétdúlt sír látványa fogadta, a leletek közül azonban sikerült néhányat begyűjteniük. (A női csizma néhány veretét.)
A csak a sír helyén végzett kis kiterjedésű hitelesítő ásatásuk egyedüli eredménye a korongos sírból származó néhány újabb veret fellelése lett, újabb temetkezés nem akadt ásójuk alá. Ekkor jutott tudomásunkra, hogy a homokbányában már az előző, 1955-ös évben is előkerült egy sír, amelynek csontjait összeszedték és átadták a helybeli iskolának.
1960 májusában Csallány Dezső a folyamatosan évek óta működő homokbánya szélén egy újabb kisméretű hitelesítő ásatással kísértette meg a szerencsét, amely ezúttal is eredménytelen maradt. Röviddel az ásatás után a homokbánya falában az ott játszadozó gyerekek „tökhéjat” találtak, ami természetesen koponya volt. Az újabb sír előkerüléséről Huszár István helybeli rajztanár és festőművész értesítette Csallány Dezsőt, aki a homokbánya falából kivájta a csontváz még ott lévő részeit. E sír állítólag mintegy 3 méternyire lehetett a korongos gazdag női sírtól. Az újabb, férfi temetkezés állítólag fejjel északkeletnek feküdt, s mellette füles gombot, csiholóvasat, kovát és késtöredéket talált Csallány Dezső.
1963 júniusában találtak rá a homokbánya művelői az újabb sírra, immár a negyedikre, amely mellett bizánci bronzcsatot leltek. Ugyanezen én augusztus 23-án az ötödik sír hírére Csallány Dezső szállt ki a helyszínre. Lócsontokat és aranytárgyakat is talált a helyszínen. (A térképen B és A sírok.) – térkép scan!
Honfoglalás kori emlékanyagunk egyik legpompásabb leletének előkerülése után hét évvel végre megkezdődtek a valóban alapos leletmentő feltárások, 1963. szeptember 25-én, Dienes István vezetésével. Az október 1-jéig tartó munkálatok során három sírt tártak fel. Az elsőben az elhunyt bal oldalára helyezték feltorozott hátasának kitömött bőrét a koponyával és lábcsontokkal, a ló fejét a férfi elhunyt vázával azonos irányba, északnyugatnak tájolták. Az elhunyt koponyájától a sírvég felé elhelyezkedő lókoponya szájában volt a zabla, a bal váll mellett fekvő mellső lábcsontok és a bal lábszár közötti alsó lábcsontjai között volt a két kengyel és a hevedercsat, tehát a lóbábu hátára tették a sírban a nyerget is. Az elhunyt jobb oldalára (a jobb alkar és a jobb comb fölé) helyezték vasalt tegezét, benne négy nyílvesszővel. Egy nyilat kivettek a tegezből, s keresztben a térdeire fektették. A bal szemgödrében és a szájnál a halotti szemfedő ezüstlemezkéinek apró darabjait figyelte meg az ásató, a tegez közepénél vaskés, a jobb medencelapát felső részénél vascsat, a csigolyákon s a medencén a szemfedő lemezeihez hasonló ezüstlemezkék voltak, egykor bizonyára ezeket is a halotti lepelbe varrhatták. A medence jobb és bal oldalánál egy kisebb és egy nagyobb függesztőveret volt. Közülük az egyik bizonyára a bőrtarsoly függesztője lehetett, a másik talán a tegezé.
A 2. sírban szintén fegyveres férfi nyugodott, az előzővel szinte mindenben megegyező helyzetben helyezték bal oldalára lovának kitömött bábuját, kantárral, nyereggel. A tegezt itt a halott bal oldalára tették, ennek eredeti helyzetét azonban nem lehetett megfigyelni, mert a rágcsálók szinte mindent elmozdítottak a helyéről. Itt három nyílcsúcsot leltek a sírban. Itt is előkerültek a szemfedő és a halotti lepel ezüstlemezkéi, a jobb medencelapátnál csiholót, a medence közepén bronzcsatot, a tegez mellett pedig a felfüggesztésére szolgáló két küllős szíjelosztó bronzkarikár találtak.
A 3. – szintén férfi – sírban lócsontokat nem, csupán ún. jelképes lóáldozat nyomát lelték: csak a lószerszámot, vagy annak egy részét tették sírba. (Itt talán a nyerget, erre utal a jobb combcsontnál előkerült kengyelpár.) Ugyancsak a jobb combcsont mellett bontották ki az ásatók a tegezvasalás töredékeit. A jobb medencelapát mellett vaskés feküdt. A halotti arclepel ezüstlemezkéinek itt csupán a zöld rozsdafolt alakjában megőrződött nyomát figyelhették meg.
Dienes István 1964. szeptember 24.és október 1-je között fejezte be leletmentő ásatását. A 4. sírban nő nyugodott, felső testén apró fülesgombokat, bal lábfejénél vaskést találtak. Valószínűleg női temetkezés lehetett az 5. sírban is. Itt is megfigyelték a koponyán az ezüst szemfedőlemezek töredékeit, a mellkason ezüst ruhaveretek darabkái, a medence jobb oldalán és a bal lábszárcsont mellett talán vaskés darabjai kerültek elő.
Aligha kétséges, hogy Dienes István egy régóta pusztuló, gazdag X. századi temető utolsó sírsorának néhány temetkezését mentette meg. Mivel ásatása idején a kitermelt homok gödrében már nem lehetett nagyjából sem megállapítani az ötvenes évek közepén előkerült sírok helyét, nehéz még hozzávetőlegesen is megbecsülni, hány sírsora és hány sírja lehetett az elpusztulz nyugvóhelynek. A szomszédos strázsadombinál bizonyára kevésbé rangos honfoglaló közösség temetkezhetett ide. A temető keltezésével kapcsolatban alighanem joggal a X. század első felét jelölhetjük meg a legvalószínűbb időszaknak. Feltűnő azonban, hogy a szakavatottan feltárt öt sír közül négyben megfigyelhető volt az ezüstszemes halotti szemfedő használata, tehát ez az ősi halottas szokás e közösségnél még általános gyakorlat lehetett. (Mint ahogyan a Strázsadombon is, ahol az arany halotti maszk előkerült.) A sast, vagy a turult ábrázoló korongpár párhuzama a zempléni, fejedelmi vagy törzsfői gazdagságú sírban került elő. Úgy tűnik tehát, hogy a rakamazi asszony igen előkelő családból, ha nem éppen a fejedelmi nemzetségből származott. (A turul ugyanis az Árpádok mondai ősatyja, alakja pedig címerállatuk.volt.)
A KORONGPÁR
Azonos kidolgozású és azonos képi jelenetet hordozó korongpár. Vékony ezüstlemezből készült. Peremsávján belül növényi elemekkel átszőtt, szétterjesztett szárnyú ragadozómadár (sas) látható, amely karmaiban két kisebb madarat, csőrében leveles ágat tart. Az ábrázolás kidomborodik a háttérből, felületét elsőrangú ötvöstudással rendelkező mester dolgozta ki. Az állatok testének vonalait s a növényi mintákat hegyes poncolóvas beütögetésével alakította, a kisebb (fiók?) madár nyakának apró tollazatát kör alakú lyukasztó féloldalas beütögetésével érzékeltette, testük tollazatának háromszög idomait pedig vésővel dolgozta ki. A levelek széleinek, erezetének kidolgozása a legszebb tarsolylemezek és korongok levélmintáinak legjobb párja. Bár az állatok és a növényi minták technikai kivitele azonos módon történt, a kitűnő ötvösmester a különböző lényeknek az eltérő alakzatokkal egyéni jelleget ad. A felületet dúsan aranyozta.
A két korong kidolgozottsága nem egészen azonos, s nem is egyidőben és egy mester keze által készültek. A kevésbé kopott felületű és épebb darab (amelyiknek peremén a két szögfej látható) kétségkívül a másik példány valamivel gyengébben sikerült utánzata. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy az eltört, vagy elveszett egyik példányt pótolta tuljadonosa. Valószínűbbnek tűnik azonban a másik lehetséges magyarázat. Véleményesm szerint az előkelő rakamazi hölgynek korábban csak egy hajfonatkorongja volt, amelyet még férjhez menetele előtt kapott. (A lányok ugyanis egy varkocsba fonva hordták a hajukat, a férjes asszonyok pedig kettőbe.) Férjhezmenetele után kellett a korábbi mellé újat készítettnie, amelyet már nem állott módjában ugyanabban a műhelyben, ugyanattól a mestertől megrendelni.
A jelenet magyarázatára számos elgondolás született a szakirodalomban. A legkézenfekvőbb feltevés szerint a rakamazi sas nem más, mint az Árpádok ősatyjának vélt turulmadár megjelenítése. (A turul a sas török neve, amely a magyar nyelvbe is átkerült.) Más feltevés szerint az obi-ugor teremtésmonda képi ábrázolása lenne, amely ekkor még élt őseink hagyományaiban. Többen felhívták a figyelmet a rakamazi és a nagyszentmiklósi kincs 7. korsójának égberagadási jelenete közti rokonságra.
A rakamazi hajfonatkorong (Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum)
E feltevések mind valós tényeken alapulnak, a megfejtés kulcsa mégis az egykori magyar hitvilágban rejlik. Őseink bizonyosan ápolták az egész eurázsiai sztyeppén általános sastisztelet hagyományát. E népek hite szerint a sas égi madár, a leghatalmasabb a madarak között, aki egyetlen szárnycsapásával tucatot terít le az ellenséges szárnyasok közül, hatalmas kiterjeszett szárnyai és faroktollai a Napot is elárnyékolják. Azt is vélték továbbá, hogy a sas az életfa, vagy a világfa csúcsán ül, s onnét hozza le a földre az újszülöttek lelkét. A sas, vagy turul tiszteletét őseinknél beszédesen bizonyítja az Árpád-ház eredetmondája, amely szerint e nemzetség Emese és a turulmadár nászából ered. Lehetséges, hogy a rakamazi jelenetben a lelkeket fiókmadarak képében földre hozó égi madarat láthatjuk (szájában leveles ágat tart!), lehet továbbá, hogy nemzetségjel is volt egyben. Annyi bizonyos, hogy viselője az égi madár megjelenítésében magához kötni vélte annak segítő és csodatévő lelkét is. E pompás korongpár tehát nem csupán nagyszerű ötvösmunka és női ékítmény, hanem ősi hitvilágunk – igaz, nehezen megfejthető – több, mint egy évezredes emléke is.
A korongot a felül és alul a perembe beütött két lyukon át domborfejű szögecsekkel erősítették a valószínűleg bőrből készült hátlaphoz s ahhoz a bőrszalaghoz, amelyet a hajba fontak.
A rakamazi hajfonatkorong (Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum)
A szerző, Fodor István engedélyével.
A HONFOGLALÓ MAGYARSÁG 1996.