1981 júniusában bejelentés érkezett a Jósa András Múzeumba, hogy Nagyhalász DNy-i részén, tereprendezési munkálatok során faragott kőből épült kőfalat találtak. Németh Péter megyei múzeumigazgató helyszíni szemléje során megállapította, hogy valószínűleg a középkori Halász templomának alapfalai kerültek elő. A dűlőben, illetve az előkerült fal környékén családi házakat kívántak építeni, ezért szükségessé vált a leletmentés.

A leletmentő feltárást 1981-82-ben Lőrinczy Gábor vezette. Az ásatás eredményeiről három rövid jelentés látott napvilágot (LŐRINCZY 1982., LŐRINCZY 1983., ISTVÁNOVITS-LŐRINCZY 1986. 165-166.), valamint a Nagyhalászi
Hírekben két részletben foglalta össze a feltárást és eredményeit a monostor feltárója (LŐRINCZY 1991A., LŐRINCZY 1991B.).¹

ADATOK A NAGYHALÁSZ ÉS KORAI TEMPLOMÁNAK TÖRTÉNETÉRŐL

A település 1280-ban tűnik fel a forrásokban, amikor a Rátót nembeli Roland bán két fia ezt a birtokukat is cserébe adják Baksa ispánnak és testvéreinek.² Egy 1283-ra hamisított oklevél szerint a Rátót nembeliek perlekedtek érte. Ennek eredményeképpen a birtokot Rorandus bán fia Mátyás kapta. A források két Halászt is emlegetnek. Egy 1323-ban kelt (KRISTÓ 2000. 91.) – korábban 1318-1322 közé keltezett (NÉMETH 1997 88-89., 96.) – oklevélben írnak először két Halászról.³ Ekkor említik a Szűz Mária tiszteletére szentelt monostort (in qua qui-dem Halaz esi mon. cons truc te in honorem V. Glorios ae cum tributo), amelyet a – hajdan az Aba nembéli Omodé-fiak tulajdonát képező – két birtokkal együtt I. Károly a Péc nembéli Gergely fia Lukács mesternek adományoz szolgálataiért, tiszai vámjával együtt. 1319-ben egy útról olvashatunk, amelyik Semjénből Napkoron át vezet ide (NÉMETH 1997. 88-89.).

A Szűz Mária tiszteletére szentelt monostor tehát 1323-ban tűnik fel oklevélben. Első ismert papját, Mikót 1328-ban említik (DOBROVITS-CSERNYÁNSZKY-ERDÉSZ 1987. 96., NÉMETH 1997. 89.). A pápai tizedjegyzékben már Mihály nevű papjáról hallunk, aki 1332-ben 16, 1333-ban 20, az 1334. évi I. részlet fejében 8, míg a II. részlet fejében 9, az 1335. évi I. részlet fejében 10 garast fizetett (NÉMETH 1997. 89).

A monostor ettől fogva közel háromszáz évre eltűnik az írott forrásokból. Legközelebb egy közvetett adat szól arról, hogy a templom a XVI. század folyamán is működött. Az 1779-es egyházlátogatási jegyzőkönyvből arról értesülünk, hogy a reformátusok tulajdonában van egy, a katolikusoktól származó harang, amelyen gótikus betűk vannak, s rajta egy 1526-os évszám (ESZTERHÁZY 1779. 146.).⁴

A középkori harang felirata

1604-ben valószínűleg romokban állt (DOBROVITS-CSERNYÁNSZKY-ERDÉSZ 1987. 96.), de a templomot hamarosan rendbe hozhatták. Erre utal ugyanis, hogy a XVII. század első feléből több olyan liturgikus tárgyat is ismerünk, amelyet évszámmal láttak el; így például a debreceni Református Kollégiumban letétbe helyezett, részben aranyozott ezüst úrvacsorapohár 1619-ből, illetve egy részben aranyozott ezüst kenyérosztó tányér 1645-ből. Egy 1645-ben készített ónkanna jelenleg is az egyházközség tulajdonában van (DOBROVITS-CSERNYÁNSZKY-ERDÉSZ 1987. 97.).⁵ Idehívták papnak Rápóti Pap Mihályt, a későbbi híres református lelkészt is, aki 1650-1655 között állt a gyülekezet élén.⁶

1701-ben a templom már újra állt (DOBROVITS-CSERNYÁNSZKY-ERDÉSZ 1987. 96.), de mivel bajos volt odajárni, s a fenntartása is sokba került, ebben az évben a reformátusok fatemplomot építettek a falu közepén (Kiss 1961. 270.).⁷ 1733-ban arról értesülünk, hogy az egykor ékes templom teteje hiányzik, falai romosak, s nincsen az  áldozatbemutatáshoz szükséges felszerelése sem. Ennek ellenére mintegy 2000 rajnai forintból helyreállítható (ACTA CASSAE 1969. 279.).⁸

A helyreállítás nyilván nem történt meg, mivel az 1779-es egyházlátogatási jegyzőkönyvben már az olvasható, hogy a templomot elhagyták, s nem alkalmas a használatra sem. Ennek ellenére van még néhány katolikus, aki oda kíván temetkezni (ESZTERHÁZY 1779. 146).⁹ Csuha Tamás, nagyhalászi birtokos 1783-ban a templom megújítását kérte: „azon fentálló puszta templomnak faijai sokat könny ebithetnének templomunk felépítésében, … annak falai olyan erősek, hogy abból fél téglát sem lehet kivenni a sok mész közül, és igy egyéb haszonvétel nem lehet a termésköveknél” (DOBROVITS-CSERNYÁNSZKY-ERDÉSZ 1987. 96.).

A nagyhalászi református egyház anyakönyvében 1789-ben már a következőt olvashatjuk: „falun kivül volt egy igen régi kőtemplom fal… utoljára birták a reformátusok, s minthogy bajos volt oda járni Isten tiszteletére, conservatioja is sokba került, odahagyták és ugy építették a falu közepén fából.” (DOBROVITS-CSERNYÁNSZKY-ERDÉSZ 1987. 96.) II. József végül engedélyezte a templom elbontását. Ennek anyagát is felhasználva épült fel a mai református templom 1789-ben (DOBROVITS-CSERNYÁNSZKY-ERDÉSZ 1987. 96.). A maradék felhasználható anyagot pedig a katolikusok építették be új templomukba 1804-ben (Soós 1985. 431.).¹⁰

Az elpusztult templomról 60 évvel később a következőket jegyezte fel Pesty Frigyes: „… a ‘falu alatt van egy temető mely neveztetik puszta templom helynek ezen hely a’ mai napon is; a Tekintetes Fráter Miklós birtokos Uré, hova a’család temetkezik, a’melyett a’Csehek midőn magyar országon garázdálkodtak építettek..” (PESTY 2000. 243.).¹¹ Az elpusztult templom maradványai az 1981-82. év folyamán kerültek csak újból napvilágra.¹²

A FELTÁRT ÉPÜLETMARADVÁNYOK LEÍRÁSA

Elöljáróban érdemes kiemelni, hogy a feltárt templomépületből kizárólag alapfalak, olykor az alapozás legalsó kősorai, a keleti – szentély – részen pedig csupán az alapozás alá döngölt agyagsáv maradt meg. Ez a tény erősen befolyásolja bármilyen, a templom egészére vonatkozó következtetés érvényét.¹³

A nyugati részen feltárt maradványok nyugatról; A toronyalapozás nyugatról

A rétegviszonyokról a fentiek miatt kevés információval rendelkezünk, az ásatási naplóból kiderül, hogy a területen legújabb kori szemetes feltöltés alatt humusz, majd kevert, erősen épülettörmelékes, sok embercsontot tartalmazó pusztulás-bontási réteg volt. A fotók alapján a terület egészén hasonló feltöltés volt. (Ahol ettől különböző  rétegviszonyokra derült fény, arra külön kitérünk.)

A legmagasabban álló falak az egykori épület – egyben az ásatási terület – nyugati részén őrződtek meg, a leletmentés ezen a helyen indult el. Az észak-déli, mintegy 12 méter hosszú, 1,2-1,4 m széles, erősen visszabontott, átlagosan 80 cm magasságú fal a templom nyugati homlokzatának alapozása, amely a középső szakaszán nem folyamatos, 2 és fél méter hosszan hiányzott. A hiány vonalában nyugat felől nagyméretű, H alaprajzú tömb, illetve annak alapozása rajzolódott ki, amely 160 cm-es magasságával a legépebben ránk maradt részlet (lásd a lenti képet).¹⁴ A megszakadó észak-déli falat négy helyen, szintén nyugatra kiugró alapozási szakaszok bővítették: egy az északi, egy a déli végén, valamint a fal hosszának harmadolási pontjainál. A közbeesőkre egyértelműen utólag épült rá a H alaprajzú tömb, amely építőanyagában is eltért. Míg az észak-déli fal alapozásának alját az altalajon ledöngölt agyagrétegre rakott három-négy sor, durvábban megformált kőkváder alkotta, addig a H alaprajzú tömb az altalaj felett több rétegben szétterített és ledöngölt (részben habarccsal kevert) agyagréteg felett teljes egészében lapos, hosszúkás téglákból épült. A metszetrajzokból egyértelműen kiderül, hogy a bővítés az alapfalak egy részének kitermelésével járt: az észak-déli fal közepén lévő támpillér alapozásokat ívesen visszabontották, és valószínűleg ugyanekkor keletkezett a fal folytonossági hiánya is. A tömböt kicsivel mélyebbre alapozták, mint a falat, amelyhez hozzáépült. A téglaépítmény elhelyezése kissé szabálytalan, a fal középtengelyétől enyhén északra tolódott. Egyértelműen utólagos építés, amely korábbi alapozási csonkokhoz idomult. Az elhelyezésen kívül más szabálytalanság is feltűnő: a H alaprajzú alapozás déli oldala sokkal szélesebb (2,5 m) mint az északi (1,5 m). A középső, a H betű vízszintes vonalának megfelelő részen a fal csupán 1 méter széles, és csak kicsivel magasabb 60 cm-nél, a déli és az északi oldal vaskos alapozási tömbjei között csupán vékony összekötő szakasz, amely alatt földbetöltés volt. A déli, vaskosabb szakasz nem teljes egészében épült téglából: déli oldalán egy nagyméretű, jó minőségű habarcsba rakott kőből álló öntött falmag(?) csonk maradt meg. A metszetrajz és a fotók alapján nem teljesen egyértelmű, de valószínűleg ez nem a korábbi, kősoros falhoz, hanem a későbbi téglatömbhöz tartozott. Építőanyagának eltérése azonban nem magyarázható. A magasan fennmaradt falmag-részlet nagyon masszív: a körülötte lévő falakat minden oldalon alaposan kitermelték, viszont a habarcsos-köves részt nem tudták megbontani. A nyugati részen lévő vastagabb téglafalakat láthatóan szintén kevésbé, inkább a széleken és a vékonyabb szakaszoknál termelték ki, mivel ezek is jó minőségű kőművesmunkák.

Az észak-déli fal és nyugati bővítésének eddig leírt viszonyai tehát átépítést jeleznek, az erősen visszabontott falkoronák azonban részben másfajta összefüggésre utalnak. A nyugati falnak a H alakú tömbtől északra és délre eső szakaszán a kősorok felett az alapozás téglára vált, a nyugati falsíkon ez a váltás egy vízszintes vonal mentén, 3-4 kősor után történik. Kelet – tehát az egykori templom belseje – felé, az észak déli fal harmad pontjainál a külső, visszabontott támpilléreknek megfelelően, rövid alapozási szakaszok voltak. A déli alapozás az alján teljes egészében kőből, az északi részben kőből, a ferde visszabontás felett pedig téglából állt. A nyilvánvalóan belső faltagoló elemek alapozásának tekinthető részletek ugyanazt az összefüggést mutatják, amelyet a nyugatiak: a részben elkészült alapozás visszabontását, és téglafalak alkalmazását a bontás vonala felett.

A templom északnyugati, belső sarka keletről; A feltárt maradványok délkeletről; A toronyalapozás délnyugati sarka nyugatról

Az észak-déli falhoz nyugat felől kb. 6×9,5 méteres külső méretű, kissé szabálytalan téglalap alaprajzú helyiség alapfalai kapcsolódnak. Északi fala az északi szélső támpillér-alap nyugati oldalához, déli fala a déli szélső támpillér északi oldalához, illetve a nyugati falhoz tapadt. A teljes egészében lapos, hosszúkás téglából épített alapozás folyamatos, kb. 80 cm magas, 1 méter széles, jól megépített bővítéshez tartozott, amelyet az északnyugati külső sarkán, a sarokra diagonális helyzetű szakasz bővített: egy ferde állású támpillér alapozása. A templom nyugati falához egyértelműen hozzáépült, annál későbbi. Délnyugati sarka a leletmentés során nem került feltárásra.

Az észak-déli fal két vége kelet felől csatlakozó, az előbbivel együtt felépült kelet-nyugati falakkal – a templom egykori északi és déli oldalfalainak alapozásaival – folytatódott. A hosszház, amelyet körbevesznek, közel négyzetes, 12×12 méteres külső és közel 9×9 méteres belső mérettel rendelkezett. Belsejét két pillérpár osztotta három szakaszra és három hajóra. Az oldalfalak állapota a nyugati részhez képest sokkal rosszabb. Az északi fal nyugati szakasza 80 cm magasságban, de csupán 5-6 méter hosszan állt, keleti, mintegy 4 és fél méteres részét az ásatás megkezdését megelőző földmunkák során kitermelték. A déli fal néhány kősor magasságban maradt fenn, egyes szakaszait nyugaton és keleten azonban a döngölt agyagalapozás aljáig kibányászták. Az oldalfalak építésmódja hasonló, mint a nyugatié, agyagalapozáson emelkedő 3-4 sor habarcsba rakott kő, felette jó minőségű téglafal. A mellékhajók belül egyenesen záródtak.

Metszetek

A hosszházat hajókra tagoló pillérek alapozása egyenként és nem összefüggő sávalappal történt. Páronként jelentősen eltérnek egymástól. A keletiek szabálytalanabbak és kisebbek (1,2×1 m), a nyugatiak négyzetesek, szabályosabbak (1,8×1,5 m). Az északnyugati pillér déli párjának csak az alapozás alá döngölt agyagfoltja maradt meg, amelynek mérete és mélysége az északnyugati megfelelő részleteihez teljesen hasonló alapozásra – és nyilván felépítményre – utal. A fotók és metszetrajzok tanúsága szerint további különbségek is leírhatók: a keletiek alapozása kb. 20 cm-rel sekélyebb, mint a nyugatiaké. Több rétegben ledöngölt agyagon három kősor alkotja az északkeletit, a déliből az agyag felett egyetlen kvádersor maradt. Az építőkövek mérete kisebb az eddigieknél, az építés módja azonban teljesen hasonló az oldalfalakéhoz. A nyugatiakból – illetve az északnyugatiból – sokkal több maradt, agyagalapozása vastagabb, mint az előbbieké, 1 méteres magasságig az oldalfalak alsó részében felhasznált kváderekhez hasonló méretű kövekből állt, e felett jóval kisebb, a keleti pilléreknél is látható kőméretre váltott. Mindhárom pillér alapozását a bolygatatlan altalajba, és feljebb egy laza, fekete feltöltésbe ásták bele. A laza fekete feltöltés egyébként a nyugati részen is megvolt: a H alakú téglatömböt részben szintén ebbe ásták. A réteg mesterséges képződmény, őskori (neolit) leleteket tartalmazott.

A pilléralapozások abban is hasonlítanak, hogy a későbbiekben mindegyiket körbeépítették egy épülettörmelékes, habarcsos, tehát az eredetinél rosszabb minőségű „koszorúval”. A keletieket L alakban, az északit északról és nyugatról, a délit délről és nyugatról keretezte egy, a fekete laza rétegbe és az altalajba ásott 20-50 cm széles keret. A bővítés azért csak keretezi az egyértelműen korábbi és jobban megépített alapfalakat, mert azokhoz nem csatlakozik, közöttük kb. 5-10 cm-es hézag található. A melléépítések mélysége a négyzetes alaptömbbel közel azonos. Az északnyugati pilléralapot teljes egészében körbeveszi a keletieknél leírt koszorú. A kivitel nagyon hasonló, a törmelékes, habarcsos keret nem tapad a korábbi pillérhez, 4-6 cm-es hézag van a két rész között. A habarcsos újabb rész ugyanakkor nem olyan mély, mint a korábbi pilléralapozás, felső részének harmadáig-feléig mélyed a fekete, laza rétegbe.

A habarcsos, törmelékes körülépítés minden bizonnyal utólagos és a pillérek közötti részt, az egykori főhajó keleti felét, kétharmadát teljes egészében kitöltő kriptával hozható összefüggésbe. A kripta belső mérete 2×4 m, szabálytalan téglalap alaprajzú, hossztengelye a hosszház középtengelyétől észak felé kissé eltér. 40 cm széles oldalfalai lapos, szabálytalanul megmunkált kövekből épültek, padlója téglából készült. Eredetileg nyomott ívű dongaboltozat fedte, amelynek vállai mindössze 1 méter magasságba emelkedtek, a záradéka 1,6 m magasan volt. Az oldalfalakon helyenként meszelés foltjai mutatkoztak. A pinceszerű kamra nyugati oldalán nyílt a majdnem 3 méter hosszú, alig 1 méter széles, szűk lejárat, amely részben kőből, részben téglából épült. A főként délről hiányos, 6 fokból álló lépcső szorosan hozzáépült az északnyugati pilléralapozást keretező habarcsos, törmelékes bővítéshez, a templom egykori járószintjét valószínűleg a pillér alapozásának nyugati síkjával egy vonalban érte el. A kripta oldalfalai a keleti oldalon sem a korábbi pillérekhez, sem a habarcsos körbeépítéshez nem kapcsolódtak, azokat részben a bolygatatlan altalajba, részben a laza, fekete rétegbe ásták.

Visszatérve a pillérekhez, illetve a hosszház belső tagolásához, az alaprajzon jól látható, hogy a nyugati, nagyobb méretű támaszokat minden oldalfaltól közel azonos távolságban, kb. 1,5 m-re alapozták. A nyugati fal belső oldalán a már leírt falpillér alapozások feleltek meg nekik, a déli fal mellett hasonló falpillér magasan álló maradványa, északon ennek kis csonkja maradt meg. A keleti pillérpár a nyugatitól 2,5 m, az oldalfalaktól és a keleti zárófaltól kb. 2 m távolságban található. Elhelyezésük tehát kissé szabálytalan. A hosszház középső szakasza ennek következtében szélesebb lehetett, mint a két szélső. A keleti falon a kisebb pillérpárnak – a már nyugaton megismert módon – agyag-kő alapozású, tégla felépítményű falpillérek feleltek meg. Bár az északi oldalfal északkeleti pillérrel szemközti szakasza földmunkák során elpusztult, a déli oldal megmaradt, és itt nem volt falpillér alap a délkeleti pillér megfelelőjeként. Valószínűnek tűnik, hogy a mellékhajók falait csak a nyugati részen tagolta a pilléreknek megfelelő faltámasz.¹⁵ A nyugati pillérek alapozásának keleti síkja a nekik megfelelő oldalsó falpillérek keleti síkjával volt egy vonalban.

A feltárt maradványok délről, a hosszház a kriptával és a pilléralapozásokkal; A feltárt maradványok délről; A szentély északi falának maradványai

A hosszháztól keletre eső maradványok állapota volt a legrosszabb, főként csak az alapozás alá döngölt agyag volt megfigyelhető, a kitermelés során nagyobbrészt szétdúlt néhány kősorával. A terület egyébként a feltárás széle, az északi és a déli oldalon jelentkező részletek csak részben kerültek kiásásra. A szentély alapozása a mellékhajó és a főhajó 1:2:1 szélességi arányához igazodva készült, külső szélessége kb. 5,6 m, külső hossza 7,5 m, belső mérete kb. 4×6 m volt. Keleten félkörívesen záródott, terét nyugaton falpillérek közötti nyílás kapcsolta a főhajóhoz. Falait a bolygatatlan altalajba és – a fotók tanúsága szerint – helyenként egy laza, fekete rétegbe ásták, amely valószínűleg azonos a pillérek kapcsán említettel.¹⁶ A hosszház középtengelye a keleti részek hossztengelyétől észak felé kissé eltért. Az apszis két oldalán észak és dél felé egy-egy helyiség csekély falmaradványai kerültek elő. A helyiségek a szentély oldalfalai és a mellékhajók egyenes keleti zárófala közé ékelődtek, keleten az apszis ívindításának vonalában záródtak. Az északi oldalon lévő helyiség téglalap alaprajzú, kb. 2,3×4 méteres belső méretű volt. Alapozásának nyugati része az agyagalapra rakott néhány kősor formájában maradt fenn. Keleti fele teljesen elpusztult, csak az agyagréteg kis részlete került elő. Az utóbbi egyszerre készült a szentély agyagalapjával.¹⁷ A déli oldalon lévő helyiség értelmezése bonyolultabb. Alapozásának alja agyagból készült, de foltja az északinál szélesebb, formája szabálytalan, a szentélyhez, valamint az északi oldalfal északkeleti sarkához utólag építették hozzá. Azoknál mélyebbre alapozott. Keleti oldalán részben elbányászott falcsonkja alaktalan, falmagszerű, egy rövid északkelet- délnyugat irányú szakaszból és ahhoz diagonálisan csatlakozó részletből áll. Meszes habarcsból és téglából épült.

A szentély déli oldalhelyiség alapozásának csatlakozása a szentély agyagalapjához nyugatról; A feltárt maradványok keletről (LŐRINCZY 1981. nyomán)

Jakab Attila – Jankovics Norbert

1 Köszönjük az ásatónak a közlés lehetőségét! Az ásatáson a rajzokat Béres Mária, Istvánovits Eszter és Jónás László készítette.

2 A település első említését korábban többen is 1245-re tették, amikor is egy oklevélből arról értesülünk, hogy IV. Béla, az egykor a szabolcsi várhoz tartozó, lakói által elhagyott földet István bánnak adományozza. Németh Péter az említett települést a Szabolcs község határába olvadt Halász-szeggel azonosította (NÉMETH 1997. 88.).

3 Ezek 1339-ben Monostoroshalász (Monusturushalaz), illetve Belhalász (Belhalaz) néven tűnnek fel (NÉMETH 1997. 89.).

4 Soós Imre munkájában ellenben 1562-es évszámot olvashatunk (Soós 1985. 431.), de ez valószínűleg elírás lehet.  Egyébként egy 1723 körül készült összeírás szerint egészen a Thököly-féle felkelés idejéig működött itt a katolikus plébánia. Ekkoriban került a plébániaház, a papföld, valamint az egyházi halastó a reformátusok birtokába (Soós 1985. 431.). Ezt az adatot azonban nehéz egyeztetni azokkal a meglévő liturgikus tárgyakkal, melyeket a főszövegben mutatunk be. Ennek ellentmond Kiss Lajos adata is, amely szerint 1531-ben Perényi Pétert követve tértek volna át a lakosok a református hitre (Kiss 1961. 242.).

5 A református egyház tulajdonában még a XIX. század elején is voltak olyan tárgyak, amelyek a XVII. században, illetve még korábban készültek (TABELLA 1809.1.I.S.5.). Az 1809-ben felvett református összeírásokban két harangról tesznek említést. A fiatalabb Georgius Vierd munkája, mely Patay Pál szerint 1628-1657 között készülhetett. Ezen a következő felirat volt olvasható: ,„d honorem Deifudit me Georgius Vierd in Eperjes” (PATAY 1989. 64.). Vierd klagenfurti születésű eperjesi harangöntö volt, a század egyik legtermékenyebb mestere. Munkáival szinte az egész királyi Magyarország keleti felét ellátta. Harangjait nemcsak Nagyhalászon, hanem a környező településeken is megtaláljuk; így Ibrányban (1645), Paszabon (1642), Tiszabercelen (1638), Beszterecen (1652) (PATAY 1989. 101-106.). A másik, minden bizonnyal régebbi harang szintén feliratos. Szövegének olvasata Patay Pál szerint: „Jei Devse ill jo plv v vepsvs repelő”, szerinte a szöveg megfejthetetlen (PATAY 1989. 69., 73.). A feliratot elküldtük F. Romhányi Beatrixnak is, aki a következőképpen vélekedett róla (F. Romhányi Beatrix 2008. június 24-én kelt levele. Segítségét ezúton is köszönjük!): „A leírt betűkből értelmes szöveg nem hozható össze. Tekintve, hogy eleink tudtak rendszerint latinul, hajlok arra, hogy az eredeti harangon volt a szöveg értelmetlen.” Mindössze két szövegtöredék értelmezhető. Az egyik a Deus, a másik a versus repel[I]lo vagyis valószínűleg visszaűzöm. Ez a harang talán azonos azzal, amelyről Eszterházy azt írta, hogy egykor a katolikusok tulajdonában volt. Ezt azonban nem lehet teljes bizonyossággal állítani, hiszen míg Eszterházynál gótikus betűs, évszámos harangról olvashatunk, addig az 1809-es összeírásban évszámot nem írnak, illetve nem tesznek említést róla.

6 Mint naplójában írja, ment, „..noha igen kedvetlen, mert ifjú voltam a szent munkához.” (RÁPÓTI 1859. 168.)

7 Ennél valószínűleg korábban épült a reformátusok fatemploma. írott forrás szól ugyanis arról, hogy Telekesy István egri püspöknek, Kollonics Lipót esztergomi érsek 1700-ban egy több pontból álló kérdőívet küldött. Ennek egyik pontjában pedig szó esik a települések templomairól, ahol a következőket olvashatjuk: „Halász ligneum Calvinis” (TELEKESY 1907. 286.).

8 ,,Ubi templum nobilissime ohm ex dotatis lapidibus exstructum tecto caret et plurimis minis scatet, nec habet ullos apparatus pro sacrificio necessarios, quae omnia comparari, et templum in bonum statum reduci posset ad 2000 fi Rhen. „

9 „Extra possesionem inter lacus eminent rudera antiquae ecclesiae catholicae ex parte jam desolata, nec ullu usui deserventia, crypta ejusdem ecclesiae tam ohm defunctis, quam postremis temporibus terrestrium dominorum cadaveribus replata est et hodiedum eorsum catholicorum nonnuli sepeliri desiderant. „

10 A templom köveinek széthordásában a helyi lakosok is kivették a részüket, mint az Foltin János könyvéből kiderül: „De sőt némely magán háznál is találkozhatunk Halászon az apátsági épület rommaradványaival. így különösen Laskay István ur házánál látható két darab négyszögű, egyik oldalán csiszolt vörös márványlap, melyek szintén az emiitett romokból valók.” (FOLTIN 1883. 159.)

1 1 A területen 1946-ban temettek utoljára Fráter családtagot. Az ő sírhelye 1981-ben még látszódott, de a sírt az ásatás megkezdése előtt exhumálták (Lőrinczy Gábor ásatási naplójából).

1 2 A templomot már Kiss Lajos múzeumigazgató is meg akarta ásni 1921-ben. Ennek érdekében egy engedélyt kérő levelet írt Rácz Gyula református lelkésznek (JAM Adattár 2002.308.). Rácz Gyula azonban a levél kelte után nem sokkal meghalt, s az ásatás valószínűleg emiatt elmaradt.

13 Az ásatási napló alapján 1981-ben a templom nyugati részén, a zárófallal párhuzamos 3×10 m-es észak-déli szelvénnyel kezdték a feltárást július 20-án. Ezt a szelvényt bővítették kelet felé. Tanúfalakat nem hagytak, mivel a felső, épülettörmelékes réteg nagyon laza volt. Az ásatás augusztus l-e és 29-e között szünetelt – mivel az ásatónak Tiszalök-Kövestelken egy másik leletmentő ásatást kellett elvégeznie – , de még ebben az évben folytatódott késő őszig. A templom teljes egészét feltárták és a következő évben csak a délkeleti, valamint az északnyugati sarokban folyt kis területű kutatás (LŐRINCZY 1981., LŐRINCZY 1982., LŐRINCZY 1983.). Az ásatásról készült fotók és rajzok leltározatlanok, ezért azokra külön nem hivatkozunk.

14 A tömb egyenetlen magasságú, főleg a nyugati oldalán részben visszabontották.

15 A hosszház tárgyalásánál kell megemlítenünk azt a két, jó megtartású sírt, amelyet egymásra ásva az egykori templom belsejében, az északi fal nyugati szakasza mellett találtak. Mellékletük nem volt. A feltáró a XIV. századra datálta a temetkezéseket (LŐRINCZY 1981., LŐRINCZY 1982.).

16 Belsejében az északi és déli fal mentén is feltárásra került egy-egy sekély, habarccsal és téglával betöltött hosszúkás gödör. Mivel leletanyagot nem tartalmaztak, értelmezésük kérdéses.

17 Az északkeleti oldalhelyiségben tárták fel a 4. számú XVII-XVIII. századi temetkezést. Fakoporsója a rászegecselt mintás textil jelentős maradványaival, beszakadva került elő.