AZ  ÁRPÁD-KORI TEMPLOM ÉS HELYE A MAGYAR ÉPÍTÉSZETBEN

A Nagyhalászon feltárt épület maradványainak leírásából egyértelmű, hogy a templom csak korlátozott mértékben rekonstruálható. Felmenő falak hiányában az alaprajz, az építészeti szerkezetek egykori képe vázlatosan alkotható újra, az építéstörténetben pedig még több bizonytalansággal számolhatunk.

A szentély és északi oldalhelyisége, az északi és déli oldalfalak, a pilléralapozások körülépítés előtti állapota és a nyugati fal alkotja a legkorábbi, összefüggő építészeti együttest.¹⁸ Anyaguk, építési módjuk teljesen azonos: több rétegben ledöngölt agyagalapozáson elnagyoltan megmunkált kőkváderekből épített sorok felett téglafalak álltak.¹⁹ A szentély nyújtott formája feltűnő, félkörívesen záródott a négyszögű beiktatott térrész mögött. Északi oldalán a téglalap alaprajzú helyiség valószínűleg a négyzetes térből nyílt. A déli oldalon talán létezett az északinak megfelelő térrész, amelynek nyomát a későbbi, szabálytalan alaprajzú, és mélyebbre alapozott bővítmény teljesen eltüntette. A keleti részt a falpilléreken emelkedő, kb. 3 m széles diadalív kapcsolta a főhajóhoz. A hosszház középtengelye északi irányban csekély mértékben, de határozottan eltér a szentély főtengelyétől. Az alapozás szintjén mutatkozó tengelyeltérés kis mértékben a felépítményt is jellemezhette.

A hosszház rendkívül rövid volt. Két, erősen eltérő méretű pillérpár osztotta három szakaszra. A kelet felé eső pillérek gyengébb, maximum lxl m befoglaló méretű támaszok voltak, amelyek a keleti faltól 2 méter távolságban álltak, a róluk induló árkádíveket keleten falpillérek vették fel. A nyugati pillérpár a keletiektől kb. 2,5 m távolságban állhatott, befoglaló méretűk nagyobb, kb. 1,5×1,5 m volt. A keleti és a nyugati támaszok közötti árkádívek szélesebbek és talán magasabbak is lehettek, mint a kelet felőli első szakaszban lévők. Nem teljesen világos, hogy a szentély tengelyeltérése, valamint a két árkád méretkülönbsége tervezési-kivitelezési pontatlanságra vagy tervmódosításra vezethető-e vissza, minden esetre az építéstechnikában és az oldalfalak alapozásában nincs feltűnő váltás a többi részhez képest.

Visszatérve a nyugati pillérpárhoz, az alapozás tanúsága szerint azok nem csak nagyobbak, de minden bizonnyal sokkal tagoltabbak is voltak, mint a keleti támaszok. Valószínűleg nem csak kelet felé emelkedett árkádív felettük, hanem észak és dél, valamint nyugat felé is ívezeteket hordtak, amelyeket az oldalfalakon a nekik megfelelő falpillérek vettek fel. Az utóbbiak és a pillérek keleti síkja egy vonalban lehetett. A templom többi részéhez viszonyítva a nyugati, vaskosabb építészeti szerkezetek maradványai (nagyobb pillérek, vastagabb oldalfalak, külső támpillérek) egyértelműen egy tagolt, tornyos-karzatos épületrészre utalnak. Ezen belül az északi toronyalj szabálytalannak, a délinél valamivel keskenyebbnek tűnik.

A nyugati építmény kivitelezése során jelentős tervváltoztatás történt. Az alapozás egyes elkészült részleteit vissza-, illetve elbontották: így a nyugati falat tagoló középső támpillérek nyugati végét, valamint a támpillérek közötti falszakaszt, és nyugat felől egy nagyméretű, H alaprajzú, igen masszív, a korábbi részekhez képest kissé mélyebbre alapozott tömböt építettek részben rájuk, részben a már elkészült nyugati fal síkja elé. Ez az alapozás koncepció- és építéstechnikai váltásnak bizonyítéka. Az előbbi minden bizonnyal „tervredukálást” jelent: a korábbi nyugati toronypár terve helyett egyetlen középtoronnyal számolt. A teljes egészében téglából épült tömb felső részén ugyanakkor nem válik el a nyugati faltól. A tégla, amelyből építették, a templom többi részének is építőanyaga. A tervmódosítás ezért aligha jelent más korszakot, műhelyváltást, valószínűleg az építkezés korai szakaszában megtörtént.²⁰ A középtorony alapozásának sajátos formája arra utal, hogy a földszintjén nyugat felé ívvel nyitott előcsarnokféle lehetett, amelynek belsejében kaput helyeztek el. Csupán feltételezhető, de nem bizonyítható, hogy a korábban tervezett toronyaljak, valamint felettük a karzat, megépültek. Az új torony első emeletén a karzattal összefüggő teret alkothatott, nyugat felé pedig valószínűleg zárt falú volt. A középtoronnyal kapcsolatban megjegyzendő, hogy az nem a nyugati fal középtengelyében épült fel, hanem attól kissé észak felé eltérő tengellyel. A toronyalapozás déli oldala ugyanakkor lényegesen vaskosabb, mint az északi. Elképzelhető, hogy ezen a részen a fal lépcsőt foglalt magába.

Az alaprajz rekonstrukcióját az Árpád- kori építészetből vett példákkal érdemes megerősítenünk, remélve, hogy ezzel a nagyhalászi épület korára is fény derül.

A földszintjükön nyitott előcsarnokkal rendelkező, nyugati középtornyos elrendezések a XIII. század elejétől idézhetők főként a Dunántúlról, de ritkábbak, mint a nyugati, esetleg északi oldalfal síkja elé épült, zárt oldalú tornyok. A Zala megyei Bődéhez tartozó, egykori Zalaszentmihályfa XIII. század első negyedében épült plébániájának nagyméretű nyugati tornya mélyen benyúlik a hajóba (VALTER 1999., VALTER 2004 98., 104., 139., 232., 35-39. kép). A torony földszintjén mélységének felét egy széles, félköríves vakárkád tölti ki, amelyben bélletes, faragott kapu nyílik, mögötte keskeny toronyalj található. Az emeleten egyetlen, a vakárkád és a torony alj feletti négyzetes karzathelyiség van, amelyet az északi és déli oldalfal mellett elhelyezkedő rövid karzatszakaszokból lehet megközelíteni. A bödei megoldás átgondolt építészeti koncepció szabatosan megvalósított példája. Lényegesen egyszerűbb kialakításúak a Veszprém megyei Sáska XIII. század eleji(?) (KOPPÁNY 1963. 103.), valamint a szintén zalai Csesztreg XIII. század végi nyugati részei (VALTER 2004. 143., 237, 54-56. kép). A nyitott aljú tornyok esetében emelet nem kapcsolódik a hajó teréhez, mögöttük nincs karzat. Részben eltérő típust képvisel a mai Szlovénia területére eső Domokosba XIII. század második negyedében épült temploma (VALTER 2004. 144., 237. 70-74. kép) és Hegyhátszentjakab XIII. század közepi plébániája (VALTER 2004. 149., 239. 84-86. kép), amelyek nyugati homlokzata nem csak a földszinten, de az emeleti részen, egy magasra felnyúló árkádívvel nyitott, a templomhajóban mögöttük karzat is található.

A dunántúli példák egyike sem felel meg pontosan a nagyhalászinak. Az utóbbi nyugati oldalán – az alapozás alapján – csak mintegy 1,3-1,4 m mély fülke volt, amelyben kapu nyílt. E mögött szük, kb. 2 m hosszú folyosószerű szakasz vezetett a középső hajó nyugati végébe. A torony 4×4 m-es külső mérete a felsorolt templomrészekhez hasonló nagyságú, a kisebb mérettartományba számító plébániákhoz illő.

Az egyetlen középtornyos változattal szemben a nyugati toronypáros nem csak a mai, de az Árpád-kori szemlélő számára is összetettebb és komolyabb megoldást jelentett. A jegyzékek tanúsága szerint a templom középkori értékét alapvetően befolyásoló tényező a tornyok száma és elhelyezésük módja volt (FÜGEDI 1991. 50-51., MAROSI 1999. 14-16.). A kívülről zárt, alul egymásba nyitott torony-, illetve karzataljak a XII. század közepe óta a nyugati toronypáros elrendezés fejlettebb és kedveltebb hazai típusai, amelyek emeletét tagolt karzattér foglalja el.²¹

A templom rekonstruált alaprajzának a nyugati első szakasz mögötti része – a hosszház és a szentély – szorosan kapcsolódik a felsőörsi Mária Magdolna tiszteletére szentelt prépostság templomának elrendezéséhez (KOPPÁNY 1963. 93., ERDEI-TÓTH 1969., TÓTH 1980., ERDEI 1982.) (IX. tábla – b rajz.). A Balaton-felvidéki templom az Árpád-kor egyik legépebben fennmaradt épülete, viszonylag pontosan datálható, építésmenete rekonstruált. Hatalmas nyugati középtornya van, amely a folyosószerű, egyenes zárású, dongaboltozatos mellékhajók közé ékelődik, elfoglalva a főhajó teljes nyugati felét. Az előbbiekből következően a hosszházrész igen rövid, mindössze két szakasz hosszú. A kissé nyújtott szentélynégyszög patkóíves apszisban végződik, a keleti részt két oldalról téglalap alaprajzú helyiségek kísérik. Az építés menete ellentétes a nagyhalászival. Először a torony épült fel, amelynek az emeletén lévő Szent Mihály oltárát 1244 előtt szentelték fel.²² Bár a tornyot eredetileg három oldalról szabadon állónak tervezték (gondosan kivitelezett északi és déli oldalhomlokzatokkal), a XIII. század közepén az eredeti koncepciót megváltoztatva a tervezett templom méretét megnövelték, a meglévő részt körbeépítették (TÓTH 1980. 25.). Nyilvánvaló, hogy a folyo-sószerü mellékhajók – amelyek a jelek szerint csupán két-két ajtószerű nyílással kapcsolódtak a hosszházhoz – ugyanúgy a toronyhoz igazodnak, ahogyan a főhajó szélessége is. Független viszont a korábbi résztől az oldalhajók és a szentély melletti helyiségek emeletes kialakítása (ehhez a jelek szerint át kellett alakítani a már meglévő toronykarzatot), a főhajó feltűnően kicsi hossza, valamint a szentély alaprajzi elrendezése. A három felsorolt elem közül kettő biztosan a nagyhalászi templomot is részben eltérő formában – jellemezte. A legfontosabb különbség, hogy amíg Felsőörsön a hajókat csak szűk nyílások kapcsolják össze, amelyek nem támaszok között nyílnak, hanem tömör falat törnek át, addig Nagyhalászon valódi pillérpár van a megfelelő helyen. Az előbbi nyilván a karzatos megoldás következménye, az utóbbinál ilyennel valószínűleg nem számolhatunk.

Az Árpád-kori építészetben nem számít ritkaságnak, ha a fejlett nyugati – és a liturgia szempontjából kiemelt -, és az általában szintén összetett keleti épületrészeket egy erősen redukált, egyhajós, rövid tér köti össze (MAROSI 1999. 20-21.). A felsőörsi és nagyhalászi példák a háromhajós hosszházak lehető leginkább lerövidített változatai. Hasonló arányú a XII. század utolsó negyedében épült boldvai apátság temploma, amelyet két pillérpárral építettek fel.²³

A nyújtott, általában közösségi használatra szánt, tehát szerzetesi-prépostsági templomokra jellemző szentélyelrendezés, az oldalfalai mentén az apszis előtti szakaszra nyíló oldalterekkel a felsőörsi és nagyhalászi templomnál teljesen hasonló. A megoldás hazai előzményei a XII. század elejéig visszavezethetőek. Egyik legkorábbi példája a kánai apátság temploma, amelynek nagy valószínűséggel a szentély előtti harántszakaszába nyílt egy északi oldalhelyiség, amely kápolna, sekrestye esetleg mindkettő lehetett (GYÜRKY 1996. 28., 30., 83.). A már idézett boldvai épület már a teljes térkonstrukciót mutatja: az egyenesen záródó mellékhajók keleti fala és a nyújtott szentély oldalfalai közé a földszinten négyzetes oldalhelyiségek ékelődnek, amelyek ebben az esetben karzatos tornyokat hordanak (VALTER 1991. 5., TÓTH 2001. 255-257.). A boldvai megoldás vagy a felé vezető útnak tekinthető csoltmonostori²⁴ elrendezés logikus és praktikus építészeti gondolkodás következményeként jött létre, az egyenes záródású mellékhajók és a hosszú főszentélyek közötti űr,²⁵ valamint a keleti oldalhelyiségek térbeli integrációjával. Az utóbbiakat egyszerűen a mellékhajók mögé sorolták.

A halászi és felsőörsi alaprajz szerkesztési elve tehát a XIII. században régies lehetett, főként ha annak a kortárs, továbbfejlesztett példáit szemléljük, amelyek – úgy tűnik – főként premontrei templomokhoz köthetők. A bényi (MAROSI 1984. 121-122., 175., 374., MAROSI 1999. 20-21.) és a jánoshidai (KOZÁK 1974. 27.) premontrei épületekben az apszis előtti szakaszra magas árkáddal nyíló oldalterek maguk is szentélyszerű formát nyernek, kelet felé az egyhajós hosszházakat bazi-likális szentély fejhez hasonló térrésszé bővítve. Az alsórajki (SZŐKE 1996. 258-261., VALTER 2004. 64., 223.) prépostság temploma a boldvai redukált, egyhajós változatának tűnik, de mivel a feltárt rom állapota nagyon rossz, elképzelhető az is, hogy a felépítmény inkább a két előbbihez volt hasonló. A XIII. század második feléből idézhető a Felsőörs-nagyhalászi alaprajz további párhuzama. A délkelet-erdélyi Halmágy temploma jóval nagyobb, öt szakasz mély hosszházzal, erőteljes nyugati toronypárral és a már ismert, tagolt, keleti elrendezéssel épült fel (ENTZ 1994. 43., 100.). A fenti emlékek csupán vázlatos összehasonlításából is jól látható, hogy a röviden elemzett alaprajzi rendszer csupán egy olyan séma, amelyhez egészen eltérő felépítmények, térrendszerek és építészeti stílusok társultak.

A továbbiakban a nagyhalászi rekonstruált templom egykori méreteit tanulságos alaposabban összevetnünk a felsőörsi adatokkal (IX. tábla – b-c rajz.). A két épület szélessége, belső hossza és mellékhajóinak szélessége csaknem pontosan azonos.²⁶ A felsőörsi szentély ugyanakkor kicsivel nagyobb, alaprajzban kelet felé megnyújtott. Ez az oldalhelyiségek méretét is befolyásolja. Számottevő különbség csak a már meglévő torony által is befolyásolt részek méretében van, így a mellékhajók hossza, a főhajó szélessége és a templom teljes külső hossza nagyobb. ²⁷ A két épület közötti kapcsolat tehát meglehetősen szoros, a nagyhalászi korábbinak látszik. Ennek alaprajzi rendszerét Felsőörsön a korábban már megépült toronyhoz igazították hozzá, és az oldalkarzatos elrendezés statikai jellemzőihez alakították át. További részletegyezéseket a nagyhalászi emlék töredékessége miatt nem lehet kimutatni.²⁸ A vázolt szűkebb és tágabb alaprajzi kapcsolatok alapján a nagyhalászi templomot a XIII. század első felére, második negyedére datálhatjuk azzal a megkötéssel, hogy alaprajzi rendszere több szállal kötődik a XII. század második felének építészeti gyakorlatához.

Megjegyzendő, hogy a szoros összefüggésbe hozott, de földrajzilag meglehetősen távoli két helység között egykor talán történeti kapcsolat volt. Felsőörsöt valószínűleg a XIII. század első felében élt Miske ispán és felesége, Margit asszony alapította. Miskét később a Rátót nemzetség tagjának nevezik (ERDEI-TÓTH 1969. 4., TÓTH 1980. 26.). Nagyhalász első ismert birtokosai 1280 előtt a Rátót nembeli Roland bán fiai. A genealógiai adatok alapján nagy valószínűséggel ki lehet jelenteni, hogy az előbb említett Miske ispán (1227), valamint a már korábban említett Rátót nembéli Mátyás és Rátót dédnagyapja, Rátót somogyi ispán (1203) unokatestvérek voltak (ENGEL 2001. Rátót nem 1. tábla).²⁹ Nagyhalászról még az sem dönthető el, hogy magán- vagy királyi kézen volt-e a templom építésének idejében, pedig az építtető személye nyilván nem lényegtelen tényező.³⁰

A keltezést ugyan nem, de a rekonstrukciót részben pontosítják azok a kőfaragványok, amelyek az ásatás során kerültek elő, és minden bizonnyal az Árpád-kori templomhoz köthetők. A legfontosabb darab egy háromnegyed oszlopfő alsó részének töredéke, amely a beépítésre szolgáló, csatlakozó tömb formája szerint – több hasonló oszlopfővel együtt – a legvalószínűbben egy hengeres alapú, háromnegyed oszlopokkal tagolt pillérhez tartozhatott. A pillérforma a fejlett gótikus építészeti repertoár része. A hazai építészetben nem túl gyakori: úgy tűnik más -részben szintén francia eredetű pillérmegoldások és a korábbi hazai hagyományokhoz való ragaszkodás gátolták elterjedését (TAKÁCS 1996. 209-212., 224., TÓTH 1998. 64-65.). Legkorábbi példái a XIII. század első negyedéből számláznak, a kalocsai székesegyházhoz (TAKÁCS 2000. 325., 331.), a pannonhalmi apátság nagy átépítésének utolsó szakaszához (TAKÁCS 1996. 209-212., 224., 227.) és az esztergomi Szent István mártír templomához (MAROSI 1984. 192., 205., 344., TAKÁCS 2000. 322-323.) köthetők. A felsorolt emlékek a korszak meghatározó, a korai gótika hazai recepciójának első központjai. A bélapátfalvi ciszter apátság temploma esetében kezdetben hasonló támaszokat terveztek építeni, azonban egy – valószínűleg a tatárjárás miatt bekövetkező – tervváltoztatás ezeket elvetette (MMT 1969. 76., 523., 525., 533-537.). Az egri kőtárban lévő bélapátfalvi faloszlop fejezete ehhez az 1230-as évekbeli építési szakaszhoz köthető (KOZÁK-SEDLMAYR 1987. 11., 53.) (IX. tábla). A nagyhalászi töredék a modem, gótikus stílus hazai terjedésének, helyesebben szóródásának folyamatát jelzi a XIII. század második negyedében, csak közvetve kapcsolódik a nagy, hazai, kora gótikus épületekhez.

Kőfaragványok a templom területéről

A fejezet stílusáról, kivitelezésének minőségéről nem alkothatunk egyértelmű képet, mivel felülete nagyon erősen kopott és töredékes. Nyakgyűrűje szinte teljesen hiányzik, a felületét tagoló mély, függőleges barázdák értelmezése bizonytalan. Elképzelhető, hogy ajaki templom északi harmadik pillér keleti háromnegyed oszlopának fejezetéhez hasonló, galléros fejezettípust jeleznek (MAROSI 1984. 369., WINTERFELD 1999. 508.) (IX. tábla), de tekinthetjük őket primitív stílusfokon álló stilizált és elnagyoltan formált levélindításnak is, a töredéket primitív bimbós fejezetté kiegészítve. Az utóbbihoz példának a sopronhorpácsi karzatalj megfelelő részei idézhetek.³¹ Az ornamentális összefüggések és a gótikus pillérforma hasonló időrendbe illeszkednek.

A felsőörsi templom kis számú, főleg a korábban felépült toronyhoz tartozó kőfaragványa³² ettől a stílusösszefüggéstől teljesen idegen. A feljebb felsorolt emlékek jellemzően gótikus jellegéhez képest román stílusúak, konzervatív, nehézkes megjelenésűek. A halászi és a felsőörsi templom közötti összefüggés tehát kizárólag az alaprajzra korlátozódik.

IX. tábla

Visszatérve a bélapátfalvi köteges falpillérhez, annak nagyságrendje a halászi töredékhez nagyon hasonló, körülbelül 11-12 cm átmérőjű háromnegyed oszlopok tartozhattak hozzá, a szerkezet pedig 53 cm széles volt (KOZÁK-SEDLMAYR 1987. 11., 53.). Ez nagyjából megfelel a nagyhalászi rekonstruált pillérek vonatkozó méretének. A konkrét pillérforma rekonstrukciójára azonban egyetlen töredékből kiindulva nem vállalkozhatunk, a fejezettöredék valószínűleg a tagolt boltozatot, illetve hevederívet is felvevő nyugati pillérek és falpillérek valamelyikéhez tartozott. A keleti támaszok ezeknél egyszerűbbek lehettek. A pillérek különbségéből adódóan valószínű, hogy a templom hosszháza sík lefedésű vagy nyitott fedélszékes volt, boltozattal a karzataljak és talán a szentély előtti szakasz esetében lehet számolni.³³ A feltárás során előkerült többi kőfaragvány nem bővíti a pillérekre vonatkozó ismereteinket. A nagyobb átmérőjű oszloptöredék tartozhat a fejezethez (vagy elpusztult társaihoz), a kisebb oszlop bélletes kapu vagy ikernyílás részlete, egy kisebb méretű, eredetileg talán festett profilait töredék valószínűleg nyíláskeret töredéke. A részben elkallódott további kőtöredékek nem értelmezhetőek egyértelműen, de világosan utalnak arra, hogy a nagyhalászi épület jelentékeny számú faragott kőszerkezettel bírt, jelentős és színvonalas épület volt.³⁴

Összefoglalásul: a háromszakaszos, háromhajós, valószínűleg nyugati toronypárral és karzattal tervezett, tervváltoztatás után egyetlen nyugati középtoronnyal és mögötte karzattal felépült nagyhalászi templomot keleten a mellékhajók egyenes zárású vége mögé sorolt, hosszanti alaprajzú mellékterek között nyújtott arányú, félköríves apszisban végződő szentély zárta. A XIII. század második negyedében épült. Elrendezésének részben módosított változata a Balaton-felvidéki Felsőörs prépostsági temploma. A fennmaradt kőfaragványok tanúsága szerint valószínű, hogy az erősen konzervatív alaprajzi típussal jellemzett nagyhalászi templom támaszai modern, gótikus részletformákat mutattak. A legkorábbi hazai gótikus szerkezetek jellemző módon mindenhol elsősorban tagozat architektúraként tűntek fel, anélkül, hogy az eredeti francia forrásterületen azokhoz kapcsolódó építészeti gondolkodást átvették volna (MAROSI 2001. 275., 279.).

BŐVÍTÉSEK ÉS ÁTÉPÍTÉSEK A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN ÉS AZ ÚJKORBAN

A templom alaprajzának vázlatos, elvi rekonstrukciója

A tárgyalt épület történetének következő fél évezrede sokkal nehezebben rekonstruálható. Három jelentős átépítésnek, illetve bővítésnek maradt régészeti nyoma. Ezeket korhoz kötni és értelmezni nehéz, mert az átalakítások főként az Árpád-kori templom felmenő falain hagyhattak korhatározásra alkalmas nyomokat, ezek a falak azonban a XVIII. század végén végleg elpusztultak (KISS 1961. 270., DOBROVITS-CSERNYÁNSZKY-ERDÉSZ 1987. 96.), ránk csak az alapozások maradtak.

A keleti oldal képe jelentősebb mértékben talán csak a déli szakaszon változott. A nyújtott szentély mellett rekonstruált oldalhelyiséget teljes egészében elbontották, helyére valamivel nagyobb, mélyebbre alapozott új helyiséget emeltek, amelynek csak széles, alaktalan, döngölt agyagalap foltja maradt fenn, keleten az apszis ívindításához csatlakozó falmagszerű, rövid csonkkal. Az utóbbi délkeleti, külső oldalán diagonális helyzetű falszakasz található, amely talán egy támpillér alapozásmaradványa. A helyiség alaprajza nem rekonstruálható, déli falából nem maradt sok, agyagfoltja a XIII. századi hajó délkeleti külső sarkához csatlakozott, ezért gyanítható, hogy egykori külső síkja nem esett egybe a déli oldalhomlokzat síkjával. Nyugati falát a mellékhajó egyenes záródású vége, az északit a szentély déli oldala alkotta.

A hosszházban a legjelentősebb átalakítást a főhajó hosszának keleti két harmadát elfoglaló kripta beépítése jelentette, mivel ez valószínűleg a pillérpárok – és ezzel a hosszház közbülső térfalainak – átépítésével járt együtt. Mivel a kripta oldalfalai szorosan a korai keleti pillérek mellé épültek, nehezen képzelhető el, hogy azok, és az általuk hordott szerkezetek eredeti formájukban kibírták volna a nagyfokú földkitermelés következményeként fellépő alapozásgyengítést. A mindhárom támasz esetében meglévő habarcsos körbeépítés valószínűleg ekkor készült, a keletieknél ez az alapozások megerősítését és méretük jelentős megnagyobbítását célozta. Az északnyugati pillér déli oldalán ehhez kapcsolódik a kriptalejárat oldalfala. A hosszház belsejét tehát jelentős mértékben átformálták. Új pillérrendszere a korábbinál szabályosabb, a nyugati és a keleti pillérpár között eredetileg meglévő méretkülönbség valószínűleg jelentősen csökkent. A nyugati támaszok átépítésének mértékét nehéz megítélni, hiszen ezek a nyugati első szakasz felett lévő, rekonstruált karzatot is hordták, átalakításuk tehát az utóbbit is érinthette.

Nem független a karzat megszüntetésének kérdésétől a nyugati zárófal elé épített kissé szabálytalan, téglalap alaprajzú, nyugati sarkán (esetleg sarkain?) támpillérekkel erősített helyiség rekonstrukciója. Az új rész valószínűleg a szűkös belső tér bővítésére szolgált, ezért a homlokzat síkja elé csaknem három méterrel kiugró toronnyal aligha létezett együtt. A korai templom karzatát és tornyát a legvalószínűbben tehát a pillérek átépítése és a nyugati bővítés során lebontották. A két átalakítást azonban nem lehet biztosan összekapcsolni. Különböző időben, bármilyen sorrendben történhettek. Megjegyzendő, hogy az Árpád-kori templom nyugati részéhez köthető oszloptöredékek (bélletes kapu vagy ikernyílás, illetve pillére, oszlopkötegének részlete) a kripta falából kerültek elő. A feltárás során készült fotók tanúsága szerint a nyugati bővítmény téglái a toronyalapozás építőanyagához teljesen hasonlóak voltak.³⁵ Talán éppen azért maradt meg a nyugati falból a legtöbb, mert a XVIII-XIX. századi falbányászás során ez a rész már nem állt.

A három – a templom képét radikálisan átformáló – építkezés Nagyhalász történetének ismeretében két nagyobb korszakban képzelhető el. A két részre szakadt település első fénykora a XIV-XV. század. A pápai tizedjegyzékben szereplő adatok nagy közösségre utalnak, a későbbi oklevelekből virágzó falu képe bontakozik ki. A templom a XVI. század végére valószínűleg romos, de a XVII. század elején, a helyreállítás után már jómódú református gyülekezet használja. Az egykori felszereléséhez tartozó aranyozott ezüst úrvacsorapohár 1619-es, egy ezüst kenyérosztó tányérja pedig 1645-ös. Az épületet a XVIII. század elejétől fokozatosan hagyták el.³⁶

A délkeleti sarok mellett feltárt építmény talán gótikus kápolna volt,³⁷ a VIII. tábla 2. képen látható rekonstrukció legalábbis ennek az elképzelésnek felel meg, de létezését sem kőfarag-vánnyal, sem bármilyen régészeti megfigyeléssel (felmenő falrészlet, rétegviszonyok) nem lehet igazolni. A reformátusok idején talán kevésbé képzelhető el az épületrész újjáépítése, bár a jelek szerint a XVII. században még épen álló északkeleti oldalhelyiséget temetkezésre használták.³⁸ A kripta a kora újkorra jellemző temetkezési szokásokhoz köthető, a pillérek átépítése ezzel a XVII. századra, a reformátusok idejére tehető, ahogyan a nyugati bővítés is ekkor történhetett.

A datálási és értelmezési bizonytalanságok ellenére világos, hogy a XVIII. század végén uralkodói engedéllyel lebontott nagyhalászi templom már csak részben volt azonos az Árpád-kori épülettel. Oldalfalai, szentélye és északkeleti oldalhelyisége lehetett még XIII. századi, délkeleti oldalához talán egy XIV-XV. századi gótikus kápolna csatlakozott, összképét azonban a XVII. századi átalakítás uralta, amely puritán megjelenésű, de színvonalasan kivitelezett kőművesmunka volt.

Jakab Attila – Jankovics Norbert

18 Lőrinczy Gábor az ásatási dokumentációhoz tartozó rekonstrukciós rajzokon először korábbi templom létezésével is számolt. A templom szentélyét önálló, korábbi, egy hajós plébániatemplomként próbálta értelmezni. Mivel erre vonatkozó régészeti adat nincsen, a későbbi közlésekben ez a periódus már nem szerepel (LŐRINCZY 1981.).

19 Talán a pillérek a felső részeken is kőből épültek, mindenesetre az északnyugatin kívül egyik sem maradt meg abban a magasságban, ahol a falazatnak téglára kellene váltania. A falpillér alapok ugyanakkor 3-4 kősor felett mindenhol téglában folytatódtak.

20 Az, hogy pontosan mikor változtattak a terven, tehát a templom egyes részei milyen magasságban álltak, természetesen nem állapítható meg csak az alapfalak ismeretében. A teljes alapozás minden bizonnyal készen volt, ezért volt szükség annak részbeni visszabontására. A szentély egyetlen részlete sem maradt meg addig a magasságig, ahol téglafalra kellett volna váltania, de az északkeleti falpillér felső részén a jelek szerint helyén volt legalább egy téglasor.

21 Mai tudásunk szerint a legkorábbi fennálló példája a nagykapornaki, amely 1150 körül épült (TÓTH 2001. 247-249., VALTER 2004. 58-60.). A nyugati toronypáros elrendezések legújabb tipologizáló, történeti kontextusba illesztett összefoglalását Szakács Béla Zsolt adta közre (SZAKÁCS 2007.).

22 Valószínűleg az alapító időközben bekövetkezett halála, illetve temetése miatt (ERDEI-TÓTH 1969. 4., TÓTH 1980. 26.).

23 Boldva esetében csak a szélességi arányok mások, és hiányzik a nyugati toronypár (VALTER 1991. 5., TÓTH 2001.
255-257.). Felsőörs, Boldva és az erdélyi Harina templomai közel azonos (21-25 méteres) hosszúságukkal a kisebb szerzetesi templomok közé tartoznak. Összehasonlításul a nagykapornaki vagy a lébényi templom valamivel több, mint 28 m hosszú, az ákosi, ajaki és a bényi jóval 30 méter felett van (KOPPÁNY 1963. 93., MAROSI 1999. 7. kép, SZAKÁCS 2007. 9-10. kép).

24 A csoltmonostori templom X I I . századi periódusához tartozó, és a X I I I . századi átépítésekor is megtartott déli oldalhelyisége talán torony volt (JUHÁSZ 2000. 287., TÓTH 2001. 243.).

25 Az egyenes záródású mellékhajók legkorábbi példája – talán még a X I . századból – a pannonhalmi. Jellemzője a hosszú, kelet felé megnyújtott főszentély, amelytől a mellékszentélyeket térben elhatárolják. Az elrendezés további példái a X I I . század első feléből a széplaki apátság temploma vagy a Kővágóörs-ecséri rom (KOPPÁNY 1963. 97., LÁSZLÓ 1996. 153., MAROSI 1996. 137., TAKÁCS 2001. 317., TÓTH 2001. 244.).

26 Külső szélesség kb. 12 m, a főhajó belső hossza a szentéllyel kb. 17-18 m, a mellékhajók szélessége 2,3 m.

27 A mellékhajók hossza a toronyaljakkal Nagyhalászon kb. 9,5 m lehetett, Felsőörsön majdnem 15 m. A főhajó az előbbinél 4 m, az utóbbinál kb. 6 m, a teljes külső hossz 21,2 m, illetve 25,4 m.

28 A felsőörsi templom leírásánál nem került szóba a templom sajátos nyílásrendszere, amelynek részei a mellékhajók oldalfalain nyíló nagyméretű ikerablakok és a keleti végükben lévő bélletes kapuk. Az utóbbiak a szentély előtt észak-déli átjárást biztosítottak. A hosszházra merőleges irányú átjáró közlekedés lehetősége a nagyobb szerzetesi közösség vagy kanonoki testület által használt templomban olykor megvolt (pl. Boldva vagy Bélapátfalva) (VALTER 1991. 5., M M T 1969. 76.).

29 Az összefüggésre Németh Péter hívta fel a figyelmünket, akinek segítségét ezúton is köszönjük!

30 A nagyhalászi templom méretében, elrendezésében mindenesetre erősen hasonlít a kortárs, magánalapítású monostortemplomokra. Ezeket általában egy-egy nemzetségi ág régebbről lakott birtokközpontjában alapították. Nagyhalász esetében azonban ilyesmiről biztosan nem lehet szó (MKZEY-SZENTESI 1999. 3-10., PARPLANT 2001. 369., lásd még továbbá a jelen tanulmány történeti részét!).

31 Különösen a karzatalj északnyugati és északkeleti falpillér fejezeteinek stílusfoka lehet hasonló (LAHU 1995. 83-86. kép).

32 A legtöbb faragvány a torony nyugati homlokzati nyílásrendszeréhez kötődik, a nyugati bélletes kapuhoz és a felette lévő emeleti ablakokhoz. A későbbi templomrészhez vállpárkányszerűen tagolt falpillér fejezetek, tagolatlan hasábos bordákkal jellemezhető keresztboltozatok, tagolatlan bélletü oldalkapuk és a főpárkány ívsorai tartoznak (ERDEI-TÓTH 1969. 4-6., DERCSÉNYI 1972. 101-106 kép, TÓTH 1980. 23-24.).

33 A boltozatok hiánya általában jellemző a X I I I . század közepe előtti magyarországi építészetre (TÓTH 1998. 57.).

34 A múzeumban ma is megvan egy kis kör alakú, íves töredék. Négy faragvány elkallódott, ezekről az ásatási naplóhoz tartozó két oldalas, rajzzal is kiegészített jegyzetből van tudomásunk. Hasonló szerkezet részlete egy erősen kopott és töredékes, mély, függőleges vájatokkal tagolt oszloptörzs (magassága 67 cm, átmérője kb. 35 cm volt), valamint egy oszloptörzs negyedének megfelelő részlet (eredeti átmérője 34 cm). Padlóburkolat lehetett egy L alakú márványlap (vastagsága 6 cm, szélessége az egyik oldalon 32, a másikon 20 cm, hossza 39 cm). Talán lábazat részlete volt egy téglalap formájú kváder, amelynek a felső síkjából egy féloszlop emelkedett ki olyan módon, hogy a féloszlop hátsó, függőleges síkja a kváder hátsó síkjával esett egybe (kváderméret 22x16x42 cm, a féloszlop talán 12 cm átmérőjű – a dokumentáció vázlatrajzához fűzött magyarázat itt nem világos – , 8 cm magas).

35 Elképzelhető, hogy a nyugati bővítmény részben a torony bontási anyagából épült.

36 Az előkerült régészeti leletanyag a történeti adatokkal megegyezően ebből a két korszakból származik (Kiss 1961. 270., DOBROVITS-CSERNYÁNSZKY-ERDÉSZ 1987. 96-97., NÉMETH 1997. 89. Részletesebben lásd a jelen tanulmány történeti részét!).

37 Hasonló elrendezésű gótikus – feltehetően temetkezési célból emelt – magánkápolna állt a budaszentlőrinci pálos vagy a sárospataki ferences kolostor templomának déli oldalán. Plébániatemplomok esetében ilyen jellegű  építményekkel a jelek szerint sokkal ritkábban lehet számolni (BENCZE-SZEKÉR 1993. 65., 80., DANKÓ-SZEKÉR 1994. 368-371.).

38 Itt találták az ún. négyes számú sírt az épen maradt fakoporsóval (5. kép).