Kossuth Lajos 1862 első felétől az olaszországi Torinóban (Turinban) élt és itt is halt meg 1894. március 20-án. A 32 évnyi olaszországi emigráció idején rengeteget írt és dolgozott, ahogyan 1889-ben megvallotta az őt meglátogató több száz magyar előtt: „Rideg magányomban nagyon elszoktam a beszédtől. Terhemre van. A lassan mozgó toll még igen, de a röpke szó nem felel meg gondolataimnak.” (Kossuth–Radó 1902. 235.)
Több száz már publikált politikai levele mellett magánlevele alig ismert. A most közreadott levelet fiának, Kossuth Ferencnek1 címezte. A boríték nem maradt ránk, de feltételezhetjük, hogy Nápolyba küldte Ferenc fiának, aki Lajos Tódor2 nevű öccsével ekkor mérnökként dolgozott Itáliában.
Ferenc, aki később politikai szerepet vállalt, sőt miniszteri székig jutott Magyarországon, tehetséges művész is volt, rajzolásban, festésben és szobrászkodásban jeleskedett. A levél első részében Kossuth dicséri fiát tehetségét, és sajnálatát fejezi ki, hogy nem segítette fiatalkorától művésszé válását. Ugyanakkor tudjuk, hogy fia portrét festett róla. Kossuth Ferenc festménye 1886-ban készült el. Nem ő volt az első, aki ezekben az években a már idős politikust vászonra vitte, ugyanis 1885-ben Kossuth felkérést kapott a kor egyik ünnepelt művészétől, Parlaghy Vilmától,3 hogy modellt álljon neki. A hajdúdorogi születésű Parlaghy, aki 1886-ban – 23 éves kora ellenére – már magáénak tudhatta az 1883. évi Müncheni Nemzetközi Kiállítás aranyérmét, nem véletlenül választotta Kossuthot portréja alanyának, hiszen a világszerte híres politikusról időskori, hiteles arckép addig nem készült. Kossuth először elutasította, de családja unszolására végül engedett a kérésnek. Kossuth egyik levelében így írt Zeyk Saroltának a készülő portréja körüli eseményekről: „Egy fiatal magyar festőművésznő vetődött ide atyjával, Parlaghy Vilma, ki nem több, mint húszéves s máris európai hírre tett szert bámulatos művészi zsenialitásával. Fejébe vette, hogy nem tágít Turinból, míg engem le nem fest – váltig szabadkoztam. Egész konspiráció támadt körülöttem. Fiaim (Feri is itt volt) nekem estek, hogy ne tagadjam meg tőlük azt, hogy egy jó arcképemre tehessenek szert. Csaknem pörpatvar lett belőle, végre is engednem kellett, s a művész kislány nekiállt a festésnek. Még nincs befejezve, fekete karikás dagadt szemem miatt a képmásolás felakadt, de fiaim (pedig Lajos szigorú kritikus) azt mondják, már amint van is, igazi mestermű. Ott lesz a budapesti kiállításon,4 hát megnézheted, ha nem röstelled…” (Jaulusz–Hatvany 1919. 98–99.) A festőnő végül Kossuthról három portrét készített, amelyek közül egy – amely a Kossuth család birtokában maradt – ma Torinóban látható a Palazzo Carignanoban. A másik kettőt a Ceglédi Kossuth Múzeum, illetve a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi.
A festmény elkészültéről talán a helyi lap, a Gazetta Piemontese tudósíthatott először: „…a festményen a magyar hős ünnepélyesen áll, tekintete tűzzel teli, amely a hosszú évek alatt sem veszett ki belőle.”5 Ennek ellenére Kossuth sokkal nagyobbra tartotta Kossuth Ferenc egy évvel később róla készített portréját, mert abban szerinte „…nem csak vonásokat reprodukáltál, hanem a charactert is beléjök öntötted.” A Vasárnapi Ujság értesülései szerint Kossuth még fiának is csak nagy nehezen engedte meg, hogy portrét fessen róla: „Kossuth Lajos idősebb fia, Ferencz, köztudomás szerint kitünőleg kezeli az ecsetet, a mint arról mindenki meggyőződhetett, a ki a nagy hontalant turini magányában meglátogatta, hol nagy számmal vannak Kossuth Ferencztől festmények, melyek nagyobb műkiállitásokon is számot tennének. Kossuth Ferencz mindamellett minden esdeklése daczára nem birta rá venni édesatyját, hogy magát általa lefestetni engedje. Kossuth tudvalevőleg állhatatosan vonakodott magát levétetni s minden az iránti megkeresést következetesen visszautasított, s Parlagi Vilma volt az első, a kinek Kossuth megendte (sic!), amit addig nem csak idegenektől, de még tulajdon fiától is megtagadott. Most ujabban, mint Kossuth Ferencz Herman Ottóhoz intézett fölötte érdekes levelében irja, Kossuth Lajos e tekintetben fiával, Ferenczczel szemben is föladta a merev rezisztenczia álláspontját s meghallgatta évek óta számtalanszor, mindig hiába ismételt kérését, hogy neki is engedje meg őt lefesteni. Megengedte, s Kossuth Lajosnak fia, Ferencz által festett arczképe elkészült s mint az említett levél mondja, jól is sikerült.”6 Kossuth Ferenc portréja apjáról ma a Nemzeti Múzeum képtárában található.
Az idős Kossuth Lajos egészségi állapotáról is írt a Jósa András Múzeum gyűjteményébe került levelében. A már 84 éves politikus idejét leggyakrabban olvasással és írással töltötte, de ha állapota engedte, szívesen kirándult a közeli hegyekben. Orvosa a nápolyi származású doktor, filozófus és politikus Mariano Semmola7 volt, akinek sikeres gyógymódjáról a Vasárnapi Ujság is beszámolt: „Kossuth azonban, ki Nápolyban időzött, a legjobb egészségben van. Kissé gyöngélkedett a télen, de teljes erejét visszanyerte és állandó tartózkodásra ismét visszatért Turinba, hol folytatja azon gyógymódot, melyet Semolla nagyhírű nápolyi tanár tanácsolt neki.”8 Kossuth ugyanis 1886 elején felkereste Ferenc fiát Nápolyban, aki néhány hónappal korábban költözött oda, hogy az Impresa Industriale Italiana vezérigazgatói székét betöltse.
Nápoly az 1900-as évek elején
A most közreadott Kossuth-levél politikatörténeti szempontból nem lényeges, viszont személyes hangvétele hozzásegítheti a kutatókat a magánember Kossuth Lajos jellemének jobb megismeréséhez. A politikatörténészek dolgát segítheti, ha a személyes indítékokat is megismerhetik.
„Turin, május 16. 1886.
Kedves édes fiam!
Szívemből köszönöm szeretetteljes leveleidet. Az Isten áldjon meg szeretetedért.
Nem csodálkozom, hogy arcképem melyet festettél neked elégedést okoz. Szép dolog a siker felé törekvés, de elégedést csak a siker ad, hát még mikor az elért siker önérzetébe a fiúi kegyelet érzelme is bele vegyül. Bámulatos dolog az a te művészi tehetséged, Lajos is így nyilatkozik minap vett levelében műved felől. Engem nagyon bánt annak meggondolása, hogy minő hibát követtem el akkor midőn még életpályád választására befolyással lehettem volna nem voltam elég figyelemmel az útmutatásra, melyet természetes képességeid adtak. Mennyivel boldogabb lettél volna. Nem tehetek róla, de még most is felvillan agyamban a gondolat, hogy tán még most is jobb volna, ha módot találnál kibontakozni abból a szerencsétlen taposó malomból, melyben mártírként kínlódol a siker minden kilátása, mondhatni minden lehetősége nélkül, s bámulatos művészi hajlamaidnak élnél. Tudom azt mondod késő, nem lehet, reád tekergőztek a körülmények mint Laoconra a kígyók, de hát van ebben egy kis önmystificatio is. Sok kígyót agyon zúz az olyan lelki-testi erély a minő a tied, ha az ember elhatározza magát, két kézre fogni akaratának bátorságát. Bámulom én azt a kitartást mellyel küzdesz, de hát végre is küzdeni s mindig csak küzdeni, nem azért, hogy elvégre is győzzünk, hanem csak azért, hogy küzdjünk mégsem rationabilis phylosofia. A küzdést nem lehet élet czélnak venni, hanem csak eszköznek a czél felé. Előtted ott abban a taposó malomban csak az örökös küzdés áll, még pedig mindig súlyosodó viszonyok közt. Én nem hihetem, hogy az ily állapot örökre tartható legyen. Végre is elkövetkezik az „allmighty smash” a mint a yankeek mondják, de akkor a „smash” még compromis szóval is járand. Annyival inkább, mert a balviszonyok téged egy igen anomal helyzetbe sodortak. Nominaliter a vállalat nem a tied, te egy részvény társaság hivatalnoka volnál, de realiter nem az vagy, a társaság tulajdonképpen nem existál, meghalt. Te állsz az ő satujában, minden erkölcsi és anyagi felelősség a te nyakadba hárult, s ez félek végre is kifog rajtad, s a következések igen komolyak lehetnek, mert hiában ennek a positiónak, még az a baja is megvan, hogy crisis esetén nem bírhat a legalitás színével és nincs hátad mögött semmi reális corporatio amely fedezhetne.
Az a kép melyet festettél, nagyon leszállította előttem a Parlaghy Vilma művének becsét. Ez csak technikai ügyesség műve, a tied művészet, mert nem csak vonásokat reprodukáltál, hanem a charactert is beléjök öntötted. Ha te néhány hónapot a mesterség technicumának szabályaiban otthonosításra szánnál, világhírű művésszé lennél, az előttem bizonyos.
Egészségem olyan jó a minő évek óta nem volt. Erőm annyira gyarapodott, hogy hegynek fel, hegynek le három órát is elkóborlok a Collinákban anélkül, hogy elfáradnék. A téli betegségből csak a szellemi munka tehetetlenség(e) maradt fel, sehogy sem megyen a munka kezem alatt, nekineki ülök s írok órákig, aztán ha másnap elolvasom összetépem, érzem, hogy nem jó, újra neki ülök s megint csak az a vége, hogy ki nem elégít. Ez baj, nem csak a honorárium kereset tekintetéből, hanem azért is, mert ha még egy kis ideig élni találnék mi a menydörgős ménykövet csinálnék. Én világtól elrugaszkodott vén remete, ha nem dolgozhatnám.
No de azt hiszem ebben a múlt télben megszokott lustaságnak is van része. Nem tettem 3-4 hónapon át agyamat gyakorlatias használatba, hát megrozsdásodott, a nem használt szervek elsatnyulnak. Tán majd lecsiszolódik a rozsda ha megnyitom a gyakorlatot – az tagadhatatlan hogy Semmola talpra állított – az aztán az orvos. Tart-e soká a javulás az más kérdés, mert itt-ott mutatkoznak jelei annak, hogy aligha nem lesz tanácsos időnként egy pár hétre Semmola rendelvényeihez visszatérnem (a mint pár hét óta már természetesen abban hagytam) ilyen jelecskék, hogy étvágyam fogy, és az étel utáni „malaise” mely évek óta annyira kínzott újra mutatkozni kezd – no de ezen vagy segít majd egy kis hegyközi levegő, vagy ha nem hát segít Semmola regiméje, most még tény, hogy évek óta nem voltam testileg oly jól mint most vagyok – ugyancsak furcsa volna ha még tán pár évig sem kopogtatna be ajtómon a kaszás csontváz – igazán abszurdumig furcsa volna.
Pár hétig Zsulavszky Laci9 özvegye volt vendégem. Művelt amerikai nő, nekem persze nehezemre esett az angol társalgás, mert a nyelvet nem felejtettem ugyan el de kiszóltam a beszédből minden nyelven.
Sok magyar fordult meg nálam az utóbbi hetekben. Többek közt egy Schwartz nevű zsidó volt honvéd, aki küzdött annak a hazának szabadságáért, melyben ő akkor még nem volt a szabadságnak osztályosa. Csatában vesztette el egyik karját. Ennek az embernek a fia – emlékszem – nálam volt most esztendeje útközben Franciaország felé, hová mint iparos (nyomdász volt) tapasztalás végett szándékozott. Ez a fiatal ember hogy – hogy nem Grosscavallonak vette útját, onnan át akart menni a meredek havason át Cerasoléba s onnan Savoyába vagy Svájcba. Nem hallgatott a grosscavallói emberek intésére, neki indult egyedül vezető nélkül a veszélyes útnak, reá jött az éj, lebukott egy meredélyen s agyon ütötte magát. Hetek múlva egy kecskepásztor fiú ráakadt a holttestre. Hírt adott a hatóságnak, az constatálta a tényt de megtiltotta hozzányúlni a holttesthez, még az illetékes commissio meg nem vizsgálja accidens vagy gyilkosság esete forog-e fenn. Esős, hóolvadékos idő következett, a commisiónak nem volt kedve vagy háromezernyi méter magasra mászni a holttesthez, hat hétig késtek, az alatt a keselyűk táplálkoztak a halott szemén, arczán, s a test a ruha alatt is annyira szétrohadt, hogy nem volt mit tenni, mint ott helyben egy lyukat ásni a földben számára, s a helyet egy reá gördített sziklával jelölni meg. A zsebében talált elmosódott útlevél kibetűzése nyomán (órájának, óralánczának, pénzének természetesen gazdája akadt) hosszas hivatalos correspondentia lett a dologból, míg családjára reá akadtak, s most apja és anyja (vagyonos pesti polgárok) eljöttek, hogy vagy haza szállítsák a holttestet vagy ha ez nem lehetne többé, sírját emlékkel jelöljék meg. Persze olaszul vagy franciául nem is hallottak, csak magyarul, németül tudtak, hozzám fordultak segítségért. Frughery kísérte el őket Grosscavallóba, persze csak egy márványtáblának a sziklába illesztése volt lehetséges – hazavinni nem volt mit – felmászni a magasba a kövér anya s az öreg atya (hozzá még félkezű is) nem bírtak. Igazán megindító szomorú eset.10
Helfyt 11 e napokra vártam, de az országgyűlési viták miatt (a 20 millió forint túlköltekezés s az Osztrák Magyar vám kiegyezés miatt) útját május végére volt kénytelen halasztani, akkor itt mulat vagy egy hetet. Kiviszem valahová a hegyekbe.
Éppen most veszem Lajos levelét, melyben tudatja, hogy holnap (hétfőn) itt lesz.
Az Isten oltalma, áldása legyen veled kedves édes jó fiam. Csókollak hő atyai szeretettel.
K.”
1, Kossuth Ferenc Lajos Ákos (1841. november 16. – 1914. május 25.), Kossuth Lajos elsőszülött fia, politikus, országgyűlési képviselő.
2, Ifj. Kossuth Lajos Tódor Károly (1844–1918), Kossuth Lajos másodszülött fia.
3, Lwoff-Parlaghy Vilma (született Brachfeld Vilma Erzsébet, 1863. április 15. – 1923. augusztus 28.), korának ismert portréfestője.
4, A tervek szerint Parlaghy Vilma festménye szerepelt volna az 1885-ben Budapesten megrendezett kiállításon. A zsűri által azonnal elfogadott festmény végül csak később kerülhetett a nagyközönség elé, mert a tárlatot Ferenc József nyitotta meg, akivel a kiállítás szervezői nem mertek konfrontálódni.
5, Gazetta Piemontese XIX. évf. 1885. április 10. 3.
6, Vasárnapi Ujság XXXIII: 16. 1886. április 18. 256.
7, Mariano Semmola (1831. január 29. – 1896. április 5.) orvos, filozófus és politikus.
8, Vasárnapi Ujság XXXIII: 12. 1886. márczius 21. 192.
9, Zsulavszky László (? – ?) Kossuth Lajos testvérének, Emíliának (1817–1860) és Zsulavszky Zsigmondnak (? – ?) a fia, ezredesként szolgált az amerikai polgárháborúban az északiak oldalán a 82. gyalogezredben.
10, A rendelkezésre álló korabeli magyar és olasz lapokban nem találtunk semmilyen érdemi információt az esettel kapcsolatban.
11, Helfy Ignác (1830–1897) magyar politikus, országgyűlési képviselő.
IRODALOM
Jaulusz–Hatvany 1919. Agg Kossuth levelei egy fiatal leányhoz. Szerk. Jaulusz Ilona – Hatvany Lajos. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., Budapest 1919.
Kossuth–Radó 1902. Kossuth Lajos válogatott munkái. Szerk. Kossuth Ferencz – Radó Antal. Remekírók képes könyvtára 10. Lampel Róbert Rt. Könyvkiadóvállalat (Wodiáner F. és Fiai), Budapest 1902.