NEMES NEMZETSÉGBŐL

Nagy Sándor serege győzelmet győzelemre halmozva feltartóztathatatlanul haladt kelet felé. Meghódította Egyiptomot, Föníciát, Perzsiát, Szogdianát, Baktriát. Kr.e. 307-ben betört Indiába. Úgy tűnt, nincs olyan erő, amely megállíthatná a dicső hadvezér félelmetes seregét. A görög katonák között azonban váratlanul súlyos gyomor- és bélmegbetegedések törtek ki. A fáradt és legyengült katonák fellázadtak és követelték, hogy hazatérhessenek. Az uralkodónak, akarva-akaratlanul, engedelmeskednie kellett.

Elgondolkodtató azonban, hogy a görög hadsereg tisztjei jóval ritkábban betegedtek meg, mint a közkatonák, annak ellenére, hogy megosztották a katonákkal a tábori élet valamennyi nehézségét és viszontagságát.

Több mint 2000 év kellett a tudósoknak ahhoz, hogy rájöjjenek a titokzatos jelenség okára: ez abban rejlett, hogy a görög közkatonák akkoriban ónkelyhekből ittak, a tisztikar pedig ezüstkelyhekből. Kiderült, hogy az ezüstnek van egy különleges tulajdonsága. Vízben oldva elpusztítja a betegségkeltő baktériumokat, a víz fertőtlenítéséhez literenként csupán néhány milliárdod grammnyi ezüstre van szükség. Hérodotosz, az antik világ történésze meséli, hogy már az időszámításunk előtti V. században Kürosz perzsa király hadjáratai során az ivóvizet „szent” ezüstedényekben tartotta. Indiai vallásos könyvek is megemlékeznek arról, hogy a vizet felhevített ezüsttel fertőtlenítették. Több országban az új kutakat ezüstpénzek bedobásával szentelték fel.

Az ezüst víztisztító képességét e fém ősrégi „foglalkozásának” számíthatjuk. Igaz, hogy néhány hatalmasság kedvtelése miatt időnként oktalan ügyekbe is belekeveredett. Így Néró, a pazarló voltáról ismert római császár nem talált magának jobb foglalatosságot, mint hogy ezer öszvérét ezüsttel patkoltassa meg. De ez csak egy epizód volt az ezüst életrajzában. Második legősibb foglalkozása, amire a fém egész életét szentelte, hogy értékmérőként, pénzként szolgáljon.

Az ókori görögök Kr.e. 279-től kezdtek ezüstérméket verni, fél századdal hamarabb, mint aranyérméket.

A Felső-Tisza-vidék legkorábbi pénzeit is ezüstből verték. Ezek a keltákhoz és dákokhoz köthetők. Jóval nagyobb mennyiségben őriz a Jósa András Múzeum római – elsősorban császárkori – ezüstvereteket. Máig tudományos viták kereszttüzében áll az a kérdés, hogy a vidékünket ekkoriban lakó barbárok (elsősorban a szarmaták) mit adhattak cserébe a száz-, sőt ezerszám hozzájuk kerülő denarokért. Alighanem gabonát árusíthattak a szomszédos rómaiaknak. További kérdés, hogy vajon maguk a barbárok pénzként használták-e az ezüstöket: használták-e vásárlásra egymás között. Régóta felmerült az a lehetőség, hogy valójában csupán a nemesfém érdekelte őket, s ékszereket készítettek belőle vagy csupán a súlyt vették figyelembe a kereskedelemben. Annyi bizonyos, hogy tisztában voltak a különböző császárok által vert pénzek nemesfém tartalmával: preferálták a Kr.u. II. század végének jó minőségű vereteit.

A római kori pénzverés sajátos vonása, hogy betöltötte az újság szerepét. Míg a pénzérme előlapjára a császár portréját és rangjának pontos megnevezését verték, melyből megtudhatta a Birodalom minden lakosa, hogy mikori az újsághír, addig a hátlapi ábrázolás és felirat az aktuális eseményeket hirdette. Olyasmiket, hogy legyőztek egy népet, hogy az alávetett ellenség élére uralkodót neveztek ki és így tovább.

A Római Birodalom hanyatlásával vidékünkről fokozatosan eltűnnek az ezüstpénzek. Egy ideig helyüket inkább a bronz veszi át, majd megjelennek az aranyak. Nagyobb tömegű ezüstverettel majd Árpád-házi uralkodóink idejétől számolhatunk.

A fémnek az emberi életet szépítő szerepe napjainkban is megmaradt, de az ezüstnek most már több és talán még komolyabb feladata van. Mióta 1839-ben Daguerre, francia művész és feltaláló kidolgozta a fényérzékeny anyagok előállításának módját, az ezüst sorsa összefonódott a fényképezéssel. A folyamatban a főszerepet a filmre vagy a fotópapírra igen vékony rétegben felvitt ezüst-bromid játssza. A filmet érő fénysugarak felbontják annak ezüst-bromid tartalmát, a bróm ekkor vegyi reakcióba lép a rétegben levő zselatinnal, az ezüst pedig szokványos mikroszkóppal láthatatlan apró kristályokká alakul. Az ezüst-bromid bomlásának mértéke a megvilágítás erősségétől függ: minél erősebb a megvilágítás, annál több ezüst válik ki.

A további feldolgozás (előhívás és fixálás) segítségével a filmen megjelenik a negatív kép, nagyításkor pedig a fotópapíron a valódi kép. Akárhogy is tökéletesedett az idők folyamán a fényképezés, ma sem képzelhető el az ezüst és vegyületei nélkül.

Érdekes és hasznos „munkát” találtak a tudósok az ezüst-jodidnak. Segítségével elég sikeresen harcolnak a trópusi ciklonok ellen. De vajon hogyan? A ciklon romboló ereje csökkenthető, ha széthúzzák, azaz átmérőjét növelik. Ebben segít az ezüst-jodid, amely képes a légköri nedvesség és az esőcseppek elnyelésére.

A kísérletek során az első „áldozat” 10 évvel ezelőtt a Bella hurrikán volt. Útjába repülőgépek 10 méter magas és 30 km hosszú ezüst-jodid függönyt húztak. Tekintélyes méretei ellenére „Bella rendbehozatalához” csak néhány mázsa ezüst-jodid kellett. A gyanútlan ciklon tölcsért formált az ezüst-jodidból, és elnyelte. Ebben a pillanatban a „szemnek” nevezett központi részét körülölelő fal esőbe ment át, és a hurrikán sebessége hirtelen lecsökkent. Igaz, azért „nem rettent meg”. Újra nekifogott a felhőfal felhúzásához, de ez már jóval nagyobb átmérőjű volt és ezért sokkal lassabb mozgásúra sikerült, mint elődje. A „beezüstözött” ciklon rombolóereje számottevően legyöngült.

A múlt század közepétől a mai napig használjuk az ezüstöt tükörkészítésre. A vékony rétegű ezüsttel bevont üveg a legjobb visszaverő képességű tükör. Nemcsak otthonunkban, hanem orvosi műszerként, teleszkóp, mikroszkóp és más optikai műszerek alkatrészeként is használjuk a tükröt.

Egyetlen fém sem fogható az ezüsthöz villamos és hővezető képesség szempontjából. Ezüstből készülnek a legfinomabb vezetékek a fizikai mérőműszerekhez, a legmegfelelőbb helyeken működő relék érintkezői, ezüstforrasszal forrasztják a rádiókészülékek fontos alkatrészeit. Valamennyi automata készülékben, űrhajóban, tengeralattjáróban, számítógépben, nukleáris berendezésben, híradástechnikai és jelzőrendszerben vannak érintkezők. Hosszú élettartamuk alatt ezek több millió ki- és bekapcsolásnak vannak kitéve. A hatalmas terhelést csak akkor bírják, ha kopásállóak és megbízható üzeműek, és egyúttal egy sor villamos követelménynek is megfelelnek. Az ilyen érintkezők ezüstből készülnek a szakemberek megelégedésére, mert a fém „jelesre” teljesíti feladatát. Különösen kitűnő minőségű a ritkaföldfémekkel ötvözött ezüst. Az ezüst ritkaföldfém-érintkezők élettartama sokkal hosszabb mint az ezüsté.

Külföldi sajtóforrások szerint bizonyos sugárhajtóművek fúvókái ezüsttel telített pórusos wolframból készülnek. Valószínűleg kevesen tudják, hogy a titokzatosan eltűnt „Trasher”, amerikai tengeralattjáró roncsaival több tonna ezüst került az óceán fenekére a hajó akkumulátoraiból.

Az ezüst annyira képlékeny, hogy 0,00003 cm vastag lemez készíthető belőle és egy 1 g-os ezüstszemcsét kb. 2 km hosszú dróttá lehet alakítani.

A tiszta ezüst szép fehér fém. Erre utal „argentum” latin elnevezése, amely a szanszkrit nyelv „argenta” (fényes) jelentésű szavából ered.

Ha már a nevekről beszélünk, hadd szóljunk egy érdekes tényről. A térkép gyakran „súgott” az újonnan fölfedezett vegyi elemek elnevezőjének. Ha a Mengyelejev-féle táblázatra tekintünk, ezt könnyedén bizonyítja a germánium és a francium, az europium és az americium, a szkandium és a kalifornium. Számos ilyen példa van, de az, hogy egy nagy folyót vagy egy egész államot egy fém nevére kereszteljenek, bizonyára ritkaságnak számít. Az ezüst volt az a fém, amely több mint 400 évvel ezelőtt belekerült a „földrajz történelmébe”.

A XVI. század elején Juan Diaz de Solis, spanyol tengerész Dél-Amerika partjai mentén hajózva, egy nagy folyó torkolatára lelt, amelyet álszerénység nélkül saját nevére keresztelt. 10 év múlva a folyón hajózott fel Sebastian Cabotte kapitány, és útja során elképesztette az a hatalmas mennyiségű ezüst, amelyet matrózai összeraboltak a part menti lakosságtól. Cabotte ezért a folyót La Platanak azaz ezüst folyónak nevezte el; spanyolul „plata” – ezüst. Innen kapta azután nevét az egész ország. A XIX. század elején véget ért a spanyolok uralma, és hogy erre a szomorú időszakra ne emlékeztessen, a nép latinosította országának nevét. Innen ered az „Argentína” név (ezüst latinul – „argentum”).

Egy másik legendában ugyancsak az ezüst szerepel „keresztapaként” egy földrajzi név születésekor. 1567-ben egy csoport hajó hagyta el az angol partokat Francis Drake újsütetű admirális parancsnoksága alatt. A magas rangot Erzsébet királynő adta a parancsnok sokéves és gyümölcsöző kalóztevékenysége jutalmául.

A királyné által jóváhagyott titkos expedíció célja a rablás volt, mégpedig a Dél- Amerika Csendes-óceáni partjai mentén levő spanyol városok kifosztása. Erzsébet, „Drake és K” részvényeseiévé vált hatalmasságok az erőszakos kincskereséssel reménykedtek meggazdagodni a „vaskezű kalóz” segítségével, akinek neve hírhedt volt valamennyi tengeren.

Drake hajói több hónapon át szántották az óceán vizét a királynő javára. A csaták során Drake négy hajót vesztett az ötből, de zászlós hajója, az Arany Dámszarvas vad és váratlan támadásaival továbbra is rettegésben tartotta a part menti városok lakóit. Egy este sötétedéskor a kalóz Calliajo mellett tűnt fel, ahol kb. 30 spanyol hajó volt kikötve. Drake egy kis bátorságért nem ment a szomszédba: az Arany Dámszarvas befutott a kikötőbe és egész éjjel az ellenséges hajók mellett állt. A rumot vedelő spanyol tengerészek jóval éjfél utánig dorbézoltak a fedélzeten és hangosan beszélgettek olyan hajókról, amelyek értékes rakománnyal nemrég hagyták el a kikötőt. Ezek egyike volt a „Cacafuego” nevű királyi gálya, amely a tengerészek szerint valósággal tele volt drágaságokkal. Amint tudomást szerzett erről Drake, felszedte a horgonyt és üldözőbe vette a hajót.

A kalóz admirális hajóját nem véletlenül hívták Arany Dámszarvasnak: kevés hajó vette fel vele a versenyt gyorsaságban. Nem csoda hát, hogy a „Cacafuego” az ekvádori partoknál hamarosan vontatókötélre került. „Másnap reggel kezdődött a hat napig tartó vizsgálat és leltár…” Drágaköveket, 30 láda ezüstérmet, 80 font aranyat, 20 hordó nyers ezüstöt találtunk a hajón. A hatodik estén elbúcsúztunk és elváltunk a hajó gazdájától, aki kissé megkönnyebbülve Panama felé vette az útját, mi pedig a nyílt tenger felé.”

Az előrelátó Drake tudta, hogy az Arany Dámszarvas előtt még nagyon hosszú út áll. Az sincs kizárva, hogy a spanyolok megkísérlik visszaszerezni a kalózok által elrabolt kincseket (amelyeket a spanyolok Dél-Amerika lakóitól raboltak el). A hajó haladása azonban lelassult. Mi a fontosabb ilyenkor, a józan ész vagy a mohóság? Drake helyesen döntött: 45 t nyers ezüstöt dobatott a tengerbe, és az ezüstkincsről, amelytől meg kellett válnia, nevezte el La-Platának a közeli kis szigetet.

Ez az eset azonban egyáltalán nem egyedülálló, amikor arany, ezüst és más kincsek kerültek a tengerfenékre. A tengerhajózás sok évszázados története alatt ezer és ezer hajó szenvedett hajótörést, és süllyedt el, gyakran mérhetetlenül nagy kincsekkel. Az elsüllyedt hajók régóta izgatják a kincskeresőket.

Az óceán nem szívesen adja át zsákmányát az embereknek, akik újra és újra kísérletet tesznek a tengerfenéken nyugvó kincsek megkaparintására. A tenger alatti kincskeresés története számos érdekes tényről és eseményről tanúskodik. Hallgassanak meg most néhányat az ezüsttel kapcsolatos ilyen történetekből.

1939-ben Florida partjainál a Pidgeon-Cage szigettől délkeletre egy öreg halász a sekély tengerfenékről néhány hosszúkás követ emelt ki. Egy ideig nehezékként használta ezeket, majd visszadobta a tengerbe. Csak véletlenül maradt meg egy kő, amelyet az öreg „üllőként” szögegyenesítésre használt. Két év után a sok ütéstől a kő valahogy meglágyult és fényleni kezdett. A halász csak ekkor döbbent rá, hogy az „üllő” nem más, mint nyers ezüsttömb. Ahelyett azonban, hogy megörült volna, majdnem sírva fakadt az önsajnálattól. Mily bolond is volt, hogy saját kezével kidobta az Isten által küldött ajándékot. Ó Istenem, ó Istenem!…

De még nincs minden veszve. Gyorsan vissza oda, arra a helyre, ahol — amint az öreg saját szemével látta — ugyanolyan értékes kövek vannak. A halász keresztbe-hosszába bejárta valamennyi öblöt, de az idő könyörtelenül kitörölte emlékezetéből a jellegtelen zátonyvonulatot, ahol megtalálta a nehezék „köveket”, a valamikor a közelben elsüllyedt gályáról származó ezüsttömböket.

Nagyobb szerencsével járt Mac-Key, amerikai könnyűbúvár. 1949 májusában víz alatti felvételeket készített Florida partjai mentén, nem messzire a Key-Largo zátonytól. Egy alkalommal 20 m-es mélységben valamilyen hajótöredékekre lelt. Mac-Key gondosan átnézte a hajót, talált néhány ágyút, egy horgonyt és 3 súlyos, hosszúkás tömböt. A felszínre hozta ezeket, és jutalma nem maradt el, mert a kis tömbök színezüstnek bizonyultak. A tömbök ,,NATA” bélyegéről később a washingtoni múzeum megállapította, hogy a bélyeg egy régi panamai ezüstbánya jele, a könnyűbúvár által felfedezett hajó pedig azon 14 spanyol gálya egyike, amelyek egy szörnyű hurrikán idején 1715 tavaszán elsüllyedtek.

A floridai halász és Mac-Key véletlenül váltak kincskeresőkké. Gyakoribb eset, hogy az elsüllyedt kincseket előre megfontolt tervek alapján kutatják. A különlegesen felszerelt, tenger alatti kutatóexpedíciók is gyakorta üres kézzel térnek vissza. A siker azonban sokszor olyankor jelentkezik, amikor már úgy tűnik, hogy minden remény hiábavaló. így mosolygott rá Fortuna bizonyos William Phipps-re, aki a XVII. század végén II. Jakab angol király parancsára megkísérelte a Bahama szigetek körzetében elsüllyedt spanyol gálya kincseinek kiemelését.

Teltek-múltak a hetek és a hónapok, de az expedíció nem tudta felfedezni a szerencsétlenül járt hajó maradványait. Egy év múltával végül Phipps feladta a harcot. Fő segítőtársait gyűlésre hívta, bejelentette, hogy abbahagyják a keresést, eközben lábával nagyot toppantott az asztal alatt. Az asztal alól a toppantásra korall-képződményhez hasonló tárgy gurult ki, amelynek alakja gyanúsan szabályos volt. Phipps fejszeütésekkel széttörte és a képződmény belsejében keményfa ládácskát talált. Még egy ütés, és a padlóra arany- és ezüstérmék hullottak.

Ezt a „korallképződményt” egy indián búvár emelte ki a tengerből és dobta be az asztal alá. A lelet helyén azonnal leszállt még néhány búvár, akik még vagy 10 ilyen tárgyat hoztak föl.

A munka beindult. Phipps maga is többször alászállt búvárharangjában. Három hónap alatt az expedíció 30 t ezüstöt, nem kevés aranyat és sok pénzesládát hozott a felszínre. A kincsek összértéke 30 000 fontra rúgott (ami a jelenlegi árfolyam szerint több mint 1 millió font).

A közelmúltban a tengerfenékről felhozott ezüst majdnem nemzetközi botrányt okozott. A dolog úgy kezdődött, hogy Robert Marx amerikai régész, a ,,Seafinders” tengerfenék kincskutatásával foglalkozó társaság tagja 1972 nyarán egy – a Bahama szigetektől 45 mérfölddel északra elsüllyedt – spanyol gályát talált. A rakomány kiemelését célzó munka néhány nap múlva teljes lendülettel beindult. Hamarosan megállapították, hogy a hajó 1656-ban süllyedt el az áttanulmányozott dokumentumok tanúsága szerint, fedélzetén komoly szállítmány, ezüsttel és drágakővel, mintegy 2 millió rubel értékben.

Mivel a víz alatti királyság lakóit teljesen hidegen hagyja, nem volt nehéz rájönni, hogy az ezüst sértetlenül nyugszik a gálya szekrényében vagy kajütjeiben. Így aztán 2-3 hét múlva felszínre kerültek az első kincsleletek. A Társaság tagjai már nem alaptalanul (természetesen nem élvezet nélkül) dörzsölgették kezüket a jó zsákmány reményében, amikor váratlan bonyodalmak merültek fel: a Bahama szigetek kormánya tudomást szerezvén a kincsről, bejelentette igényét az ezüstre, ill. az egész leletre. A munkát abba kellett hagyni, és a konfliktus olyan méretet öltött, hogy eljutott az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériumáig. Ennek képviselője bejelentette, hogy az elsüllyedt hajó nem a Bahama szigetek területi vizein, hanem nemzetközi vizeken található, ezért a szigetek kormánya nem formálhat jogot a hajó „tartalmára”. A vita elhúzódott, és hogy mivel végződik, egyelőre nehéz megjósolni.

Annak ellenére, hogy hasonló sikerek igen ritkán kecsegtetnek, a „szerencsevadászok” száma állandóan nő. Természetesen a mai könnyűbúvárnak nagyobb esélye van a sikerre, mint pl. Phipps búvárnak, aki csak saját tüdejére számíthatott, az óceán azonban nehezen válik meg a fenekén nyugvó kincsektől.

A szárazföldön is kutatnak ezüstkincsek után. Nemrég 1000 arab ezüstpénzből álló kincset találtak Gotland svéd szigeten, eléggé szokatlan körülmények között. Egy nyúl találta meg, egyszerű nyúl, amely egy kisváros körzetében vacoképítésre szánta el magát. „Építkezés” közben egyszer csak kerek fémdarabok zúdultak a fejére, amelyeket a szerencsétlen állat csak hősies erőfeszítéssel tudott a vacoktól elrugdalni. Az érméket hamarosan észrevették a szigeteken ásatásokat végző régészek. Így került a stockholmi Történelmi Múzeumba.

Valamikor régen Gotland volt az egyik leggazdagabb európai kereskedelmi központ, ahová sok országból sereglettek össze a kereskedők. Az ezüstérmék százával és ezrével cseréltek gazdát, de idővel a legszerencsésebb kereskedőknél halmozódtak föl. E kincsek néha a szigetre támadó vikingek kezébe kerültek. A hiedelem szerint a nyúl által talált kincset valamikor réges-régen a vikingek egyik vezére, Sztaver ásta el. És ami az egészben igen érdekes, hogy másfél évszázaddal azelőtt egy részeg gotlandi paraszt álmában megjelent az ördög, egy marék ezüstérmével ajándékozta meg Sztaver kincséből, és hét¬pecsétes titokként elmondta, hogy az emberek öt nemzedék múlva megtalálják az egész kincset, amit a nagy viking vezér „a szűkös napokra félretett”. Volt-e alapja a legendának vagy sem, nehéz megítélni. De akárhogy is volt, éppen öt nemzedék múlva és pont a megjelölt helyen került elő a kincs. Most már csak az nem világos, az ördög miért mellőzte azt a fontos körülményt, hogy a kincs meglelésében a nyúlé lesz a főszerep.

 

Forrás: Sz. I. Veneckij: Barangolás a fémek birodalmában. Műszaki könyvkiadó, Budapest, 1986