A várostól mintegy 4 km-re, a Bodrog bal partján lévő Baksahomokon (vagy Baksatanyán) a mintegy 50 m átmérőjű dombból az ötvenes évek elején útépítéshez földet hordtak el. Eközben ismeretlen számú honfoglalás kori sírt dúltak szét. A mellékletek közül egy szablyát és kengyelt szolgáltattak be a sárospataki múzeumba. 1951. április 26-27-én a Nemzeti Múzeum munkatársa, Kovrig Ilona végzett a helyszínen megfigyelést és kis kiterjedésű próbaásatást. Újabb sírokra nem akadt, csupán az égetett, hamus földrétegben talált rá egy lókoponya állkapcsára.

A dombon a továbbiakban homokkitermelést folytattak. (Már Kovrig Ilona kiszállásakor is hiányzott a domb ¾ része.) Eközben újabb sírokat semmisítettek meg. Kalicz Nándor, a miskolci múzeum akkori munkatársa, 1956 és 1957 őszén végzett újabb leletmentő ásatást, melynek során négy honfoglalás kori lovastemetkezést tárt fel. Az 1. és a 3. sírt már az ásatások előtt felbolygatták, mindkettőből zabla és kengyelpár, az elsőből ezenkívül egy lemezes, nyitott végű bronz karperec került elő. A 2. sír férfi elhunytját fejjel nyugatnak temették, lábához, a sír keleti végébe helyezték a lóbőrben hagyott koponyáját és lábcsontjait (a lókoponya a bal lábszárral párhuzamosan, orral nyugatra feküdt, a mellső lábcsontok mellett, míg a hátsó lábcsontok a jobb lábfej külső oldalánál voltak), jobb lábára tették a kilenc nyílvesszőt tartalmazó tegezt. A jobb lábfej fölött volt a csikózabla, a lábak két oldalán pedig egy-egy kengyel. A tegezből a vasalás töredékei maradtak meg, a nyílcsúcsok mellett szétporladt vékony lemezkéket figyelt meg az ásató, valószínűleg a nyílvessző végét csavarták velük körbe, így rögzítvén a nyílhegyeket. A 4. sírban is a férfiváz lábánál, a sírgödör végében voltak a lócsontok, csakhogy itt a lókoponya a jobb láb mellett volt. A boka két oldalán voltak a kengyelek, bal oldalt az oldalpálcás zabla, a ló orránál a hevedercsat. (Nyilvánvalóan mindkét esetben az elhunytak lábára tették a nyerget, méghozzá a már részben betöltött sírgödörbe, hiszen a kengyelek, a zabla és hevedercsat 20 cm-rel magasabban feküdtek, mint az elhunyt váza.) A bal váll fölött bronz hajkarikát, a jobb alkarcsonton pedig a válltól a medencéig, hegyével lefelé álló szablya feküdt.

A sírokat Kalicz Nándor Halmágyi Dániel tanyájától mintegy 45 m-re délre találta, s a temetkezések szabályos észak-déli irányú sorban helyezkedtek el.

1956-ban Bartha Antal, a Nemzeti Múzeum akkori munkatársa végzett a lelőhelyen leletmentő ásatást, s hat igen gazdag sírt bontott ki. (Ezek pontos helyzete és az előző sírokhoz való viszonya – ásatási dokumentáció hiányában – egyelőre nem ismert.) Az 1. sírban férfi nyugodott, jobb karján feküdt szablyája, tegezében öt nyílvessző volt, feltehetően a lócsontok mellől került elő a zabla és a kengyelpár. Ruhájára, vagy a lószerszámra10 db átlyukasztott ezüstdirhem volt felvarrva. Ugyancsak lovassír lehetett a 2. – szintén férfi – sír is, amelyben két bronz hajkarikát, bronz függesztőveretet, 5 nyílcsúcsot, zablát, tűzkészséget (csiholót, kovát) és 7 db átfúrt dirhemet talált az ásató. A 3. – női – sírból gömbsorcsüngős fülbevalópár, áttört, aranyozott korongpár, ezüst pántkarperec, pasztagyöngyök, edény, zabla és hevedercsavar került elő. A 4. számú férfisírban 5 nyílcsúcs, két átfúrt ezüstdirhem, zabla és kengyelpár volt. Feltehetően ez is lovastemetkezés volt. Talán az ugyancsak férfi maradványait őrző 5. sír is, ahol két ezüst hajkarikát, öt nyílcsúcsot, kengyelpárt, zablát és hevedercsatot talált az ásató. A 6. sír viszont női lovastemetkezés lehetett, ahonnan fonott bronz és ezüst lemezkarperec, kengyelpár, hevedercsat és egy agyag orsógomb került elő. A már feldúlt sírokból származó szórványleletek: gyöngyök, hajkarikák, ezüst pántkarperec, oldalpálcás és nagykarikás zabla, hevedercsat, 4 kengyel, 31 db rozettás kantárveret, 5 db szügyelőveret és nagyszíjvég. A sírokban lelt, egykor díszként használt arab dirhemeket Közép-Ázsiában (Szamarkandban, as-Sasban és Mervben) 901 és 919 között verették a szamanída emírek.

Még a századelőn a Kis- vagy Apróhomok nevű dűlőben került elő néhány honfoglalás kori lelet: egy rozettás ezüst kantárveret és két övveret.

A KORONGPÁR (3. SÍR)

A két korongot egy formából öntötték ezüstből, majd felületüket vésővel és poncolóvassal mintázták. A levelek erezetét, azok szegélyeinek vonalkázását vésővel alakították ki, az erezet vonalkáinak végét pedig kis köröcske beütésével zárták le. Ezután a felületet dúsan aranyozták.

A sárospataki korongok ábrázolása félreérthetetlenül palmettából álló, dús levelű fát jelenít meg, amely a félköríves domborulatú keretet teljesen kitölti. A középen álló levélcsokor masszív szára a fa törzse, a kétfelé ágazó, ebből induló palmetták a fa ágai, a felső csokor tetején lévő levél pedig a csúcsa. A felső csokorból két oldalt a peremig kihajló félpalmetták fölött az egykori ötvösmester a peremen is egy-egy csúcsos levélre emlékeztető sávot formált, s azt a többi levélperemhez hasonlóan sűrű vonalkákkal töltötte ki.

A sárospataki hajfonatkorong (Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum)

Az ábrázolás gondolati tartalmát nem nehéz megfejtenünk: az erős száron álló, a teret teljesen kitöltő húsos levélcsokrok az egykori magyar hitvilágban oly fontos szerepet játszó életfát jelenítik meg, melynek ágain és odvaiban lakoznak a különböző alakot öltő segítőszellemek. Honfoglalóink ötvöstárgyain az életfát csupán leveles ágak, vagy levélalakok jelképezik, míg a sárospataki korongok – néhány más ábrázoláshoz (Anarcs, Naszvad, Szakony) hasonlóan – egyértelművé teszik az ún. palmettás díszítőstílus jelentését.

E díszkorongokat – a mi példányunkhoz hasonló öntötteket, s a lemezből készülteket egyaránt – varkocsba font hajuk díszítésére használták a honfoglalók asszonyai és lányai. (A lányok egy, a férjezett nők két varkocsba fonva hordták hajukat.) A korongot textil-, vagy bőrszalagra erősítették, s ezt fonták hajukba. Úgy vélték, a korongokon megjelenített állatok, vagy esetünkben az életfa segítő szellemei társukul szegődnek, s megóvják őket a szerencsétlenségtől, a betegségek gonosz erőitől.

Nagyítás a hajfonatkorongról (Fotó: Hapák József, adatok: A honfoglaló magyarság, 1996 Magyar Nemzeti Múzeum)

A szerző, Fodor István engedélyével.

A HONFOGLALÓ MAGYARSÁG 1996.