A régészeti ásatások alapvetően az egykori temetők, illetve települések feltárását és dokumentálását szolgálják. A régészet iránt érdeklődő laikus számára első hallásra valószínűleg érdekesebbnek tűnhet egy régi, több száz, akár több ezer éves temető feltárása mint egy telepásatás. Képzeljünk el pl. egy gazdag honfoglalás kori magyar temetőt, melyben az ún. középréteg tagjai nyugszanak. Látjuk magunk előtt a sírokból előkerült szebbnél szebb leleteket: szablyákat, hajfonatkorongokat, tarsolylemezeket. Ha kigyönyörködtük magunkat ezekben a míves viseleti és használati tárgyakban, sétáljunk át egy képzeletbeli településfeltárásra. Holdbéli táj tárul elénk, különféle méretű és alakú gödrökkel, árkokkal és a munka dandárjában éppen cigarettaszünetet tartó emberekkel.
No, de ne rohanjunk ennyire előre. Ismeretterjesztő előadásokon gyakran felmerül a kérdés: honnan tudják a régészek, hogy hol kell ásni? A régészeti lelőhelyek felderítésének leghétköznapibb módja az ún. terepbejárás, mely során a bejárást végző emberek csatárláncban haladva tüzetesen átvizsgálnak egy-egy kiválasztott területet. A felszínen ugyanis megtalálhatjuk a letűnt korok embereinek hagyatékait, ez az esetek többségében kerámiatöredékeket jelent. A terepbejárásra legalkalmasabb az ősz-téli, illetve a kora tavaszi időszak, amikor a felnövő vetés vagy más vegetáció nem nehezíti meg a vizsgált területen való kutakodást.
A régészeti feltárásra kijelölt területen elsőként a humuszt kell eltávolítani. Ez korábban ásóval és lapáttal történt, ami kemény kubikosmunkát jelentett. Napjainkban már gépekkel végezzük ezt a munkafázist. A humuszolás során ha szerencsénk van, az altalajban különféle paraméterű foltok formájában szépen kirajzolódnak az egykori település gödrei, házai, árkai, pontosabban ami napjainkra megmaradt belőlük. Ezek a foltok vagy régészeti megnevezéssel objektumok, számokat kapnak (objektumszám) melyek segítségével a későbbi munkafázisok során is könnyedén vissza tudjuk azonosítani őket. A dokumentáció, mely folyamatosan végigkísér egy ásatást már ekkor elkezdődik: a foltokról fotó, illetve leírás is készül. A régészeti objektumokba az idők során visszatöltődött földet betöltésnek hívjuk. A bontás során tulajdonképpen ezt a betöltést ássuk ki a benne lévő leletanyaggal együtt. A betöltés fontos információval szolgálhat az adott település egykori talajtani és vízrajzi viszonyairól így az objektumokról metszetrajzok és metszetfotók készülnek melyeken jól követhetők a talajtani rétegződések. Nemegyszer az is kiderülhet belőlük, hogy lassan vagy gyorsan töltődtek vissza ezek a „lyukak”.
A telepásatásokon leggyakrabban előforduló objektumok a gödrök. Ezek általában kerek vagy amorf foltokként kerülnek elő a lehumuszolt felületen. Nagyságuk és mélységük is változó sokszor előfordul, hogy egy kisebbnek tűnő folt amit mérete alapján csak sekély gödörnek képzelnénk, alaposan megtréfálja az embert. A gödrök funkciója is többféle lehetett: szolgálhattak a termény tárolására, ebben az esetben ki is tapasztották, illetve kiégették belsejüket, hogy a gabona penészesedését megakadályozzák. Lehettek egykori agyagnyerőhelyek is, ahonnan a kerámiakészítés alapanyagát bányászták, felhagyásukkor használhatták hulladékgödörként.
Gyakori telepjelenségek az árkok is. A gödrökhöz hasonlóan szintén több célt szolgálhattak: lehettek települést határoló sáncok árkai, szolgálhattak vízelvezetésre és kapcsolódhattak az állatállományt elkerítő karámokhoz is. Olykor az egykori települések kútjait is megtalálják a régészek, ezek nem egy esetben faszerkezettel is megerősített, több méter mély gödröket jelentenek.
A településfeltárások legérdekesebb objektumai kétség kívül a házak. A feltárásokon előkerülő építmények fontos információval szolgálnak nem csak egy-egy korszak adott háztípusáról, hanem segítenek az adott időszak településszerkezeti képét is rekonstruálni. Az építmények szerkezetüket és rendeltetésüket tekintve is sokfélék lehetnek. Ismerünk a földfelszínre épített és földbe ásott épületeket is, szolgálhattak lakóhelyként, közösségi helyiségként és gazdasági építményként is akár. Alaprajzuk lehetett négyzetes, téglalap és kör alakú is, előfordulnak egyhelyiségesek és többosztatúak is, olykor csak a szabályosan elrendezett cölöplyukak utalnak a házakra. A késő újkőkor időszakából már hazánk területéről is ismerünk kétszintes építményt. Az újkőkor és bronzkor folyamán egyes népcsoportok, kultúrák ún. tell településeken éltek. A tell vagy más néven lakóhalom a közel-keleti és délkelet-európai területekről lehet ismerős. Kialakulásuk a hosszú időn át tartó egy helyben lakás eredménye, amikor az elpusztult házak romjain több alkalommal is létrejön egy új település, így különböző vastagságú rétegsorok jönnek létre az adott korszakokra jellemző leletanyaggal.
A LELETANYAGOK
A településásatások leggyakoribb leletei a kerámiatöredékek. Ezek a látszólag értéktelen cseréptöredékek nagyon fontos információkkal szolgálnak a régészek számára. Elkészítési és díszítési módjuk korszakonként más és más, segítségükkel könnyen behatárolható egy-egy település kora sőt a távoli területekre elkerült kerámiák a kereskedelemre is vetnek némi fényt.
Leggyakoribb lelet a kerámia
Az állatcsontok szintén gyakori leletek a településásatásokon. Az archeozoológusok segítségével képet alkothatunk egy település vagy egy kultúra gazdálkodásának egy szegmenséről: milyen állatokat tenyésztettek illetve vadásztak, mekkora volt a halászat szerepe, mekkora súlyt képviselt a gazdálkodásban az állattartás. Ritkábban ugyan de fémleletek is napvilágra kerülnek, ezek a tárgyak reprezentálják a településen a különféle fémek ( réz, bronz, arany, ezüst, vas) feldolgozását és használatát, illetve a más területekkel fennálló kereskedelmi kapcsolatokról is árulkodhatnak.
A régi korok emberének szakrális elképzeléseiről nemcsak a temetők nyújtanak felvilágosítást, hanem a telepeken is találkozunk erre vonatkozó információkkal, gondoljunk csak egy-egy áldozógödörre vagy kultikus helyként értelmezett helyiségre ahol pl. oltárok vagy idolok árulkodnak a régiek világképéről vagy hiedelmeiről.
Tompa György
