Rendhagyó módon született ez az interjú, hiszen nem mint újságíró, hanem mint régész kérdeztem a Jósa András Múzeum restaurátorait munkájukról. Erről a sokak szemében misztikusnak tűnő foglalkozásról beszélgettünk, betekintve kissé a kulisszák mögé, feltárva azt, amit a kiállítások néma tárgyai elhallgatnak.

Az autópálya ásatások és a nagyberuházások miatt egyre inkább reflektorfénybe kerülnek a múzeumok, és a bennük folyó munka. A sorra nyíló néprajzi és régészeti kiállítások azonban nem csak a néprajzkutatók és a régészek, hanem a restaurátorok tevékenységére is felhívják a figyelmet, hiszen a kiállított tárgyak már a ti kezetek munkáját is dícsérik. Mi a véleményetek, hogyan ítélik meg az emberek a restaurátorokat, egyáltalán tudnak e valós képet alkotni a tevékenységetekről?

Szinyéri Péterné: Úgy gondolom, hogy nem, hiszen ha a televízióban, egy-egy ismeretterjesztő csatornán be is mutatják a restaurátorok a munkáját, akkor az nem áll másból, minthogy valaki fehér köpenyben, kis ecsettel dolgozik egy festményen. Azonban a padlásról lehozott, pókhálós, koszos néprajzi tárgyakat nem igazán szokták mutogatni, és azt a több mázsa kerámiát sem, ami egy-egy ásatásról bekerül a múzeumba.

Dankóné Németh Erika: Úgy látom, hogy sokszor még az iskolázott emberek sincsenek tisztában vele, hogy mit is takar pontosan a restaurátor szakma, és gyakran kevernek össze bennünket a régészekkel. A barátok általában tudják, hogy mit csinálunk, de csak azért mert látják a kezünket.

Takácsné Varga Ágnes: Ha a fiam osztálytársának szülei megtudják, hogy restaurátor vagyok, ők is rögtön ezt a kérdést teszik fel: “Milyen képen dolgozol most?”

Szinyéri Péterné Vera: A kiállításon bemutatott tárgyakkal kapcsolatban az a tapsztalatom, hogy sokszor még a régészek sem tudják megállapítani, hogy milyen minőségben lett egy-egy tárgy restaurálva, mert ha úgy van kiegészítve a tárgy, hogy nem látszik rajta a pótlás, az még nem jelenti azt, hogy az jól is van megcsinálva. És sajnos ezt a látogatók még kevésbé érzékelik.

Éppen ezért fontosnak tartjátok-e azt, hogy a látogató ne csupán a restaurált tárgyakat szemlélje a kiállításon, hanem esetleg bepillantást nyerjen a munka a folyamatába is?

Szinyéri Péterné: Túl vagyunk több ilyen próbálkozáson, de nincsenek túl jó tapasztalataink. Sokszor azt látjuk, amikor egy-egy iskolából érkeznek bemutató foglalkozásra, hogy még a tanárok is nagyon felkészületlenek, nem beszélve a történelem szakos főiskolai hallgatókról, akiknek sokszor a régészeti, történeti korszakbesorolás is nehezen megy. Így aztán nem várhatjuk el, hogy egy-egy adott korszak restaurált tárgyai iránt érdeklődjenek, vagy a későbbiekben esetleg felismerjék, értékeljék azokat. Igazán nagy probléma azonban az ezekkel a foglalkozásokkal, hogy a rengeteg munka miatt nincs rá időnk, és egy külön emberre lenne szükség, aki csak az ismeretterjesztéssel foglalkozik. Emellett ez egy balesetveszélyes munka is, hiszen vegyszerekkel dolgozunk. Másfelől tavaly két kiállítást is csináltunk, Kisvárdán, és a sóstói múzeumfaluban is, ami konkrétan a restaurátorok tevékenységét mutatta be.

Ezeknek a kiállításoknak milyen volt a visszhangja?

Szinyéri Péterné: A visszajelzések szerint sikerük volt, különösen a kisvárdainak.

Akkor ezek szerint mégiscsak érdekli az embereket a munkátok.

Takácsné Varga Ágnes: Igen, a foglalkozások alkalmával például nagyon szerették a gyerekek cserépmosást, a csontmosást, de még a réztisztítást is olyan élvezettel csinálták!

Amikor valaki megtudja, hogy régészként dolgozom, általában meglepődik, majd közli, hogy ez biztos egy csodálatos munka lehet, és hogy gyerekkorában ő is ez akart lenni. Ha rólatok derül ki a foglalkozásotok, általában hogyan reagálnak az emberek?

Szinyéri Péterné: Fogalmuk sincs a munka nehezebb és piszkosabb részéről. Misztikus szakmának tartják, és a szakma egy kicsit önmagát is, ehhez azért mi is teszünk hozzá. De összességében véve az egész múzeumi munka ilyen, akár régészről, akár művészettörténészről, vagy néprajzosról van szó. Mivel nagyon kevesen vagyunk – az országban mindössze 300 restaurátor dolgozik – ez mindig is különleges lesz az emberek szemében, és egy kicsit titokzatos is, hiszen kevesen látnak bele a munkánkba.

Milyen tanácsokkal indítanátok útnak egy restaurátor növendéket? Mik a szépségei és mik a buktatói ennek a szakmának, milyen megbecsülésre számítson, ha erre a pályára adja a fejét?

Szinyéri Péterné: Megbecsülésre? Ne sokra. És pénzre még kevesebbre. Emellett ráadásul ez egy nagyon egészségtelen szakma. Azok a restaurátorok, akikkel együtt kezdtem, már szinte mind halottak. Rákban haltak meg. Én is úgy kerültem ide, hogy előttem 44 évesen meghalt rákban Ilonka néni, és a tanárunkat is 50 éves korában veszítettük el. Vegyszerekkel dolgozunk, nem beszélve arról, hogy a bekerült tárgyak, akár a vendégtárgyak is hordozhatnak magukban olyan baktériumokat, amelyek károsak lehetnek az egészségre.

Dankóné Németh Erika: Fontosnak tartom még azt is, egy kezdőnél főként, hogy alázattal legyen a tárgyak iránt, ne legyen mindegy, hogy hogyan nyúl hozzájuk. Elsődlegesen talán ezt kellene megtanulni minden restaurátornak.

Szinyéri Péterné: Mára versenyhelyzet alkult ki a munkahelyeken, természetesen itt is. Tíz, tizenkét éve még nem voltak ilyen problémáink, terveztük, hogy újabb embereket veszünk fel, éreztük, hogy szükség van ránk. Most pedig csak azt halljuk, hogy leépítés van, hogy ki fognak rúgni, és megy a harc, hogy ki maradjon. Lehet, hogy nem a legjobb, a legrátermetebb marad, hanem az, akinek a legjobb protekciója van. És előbb-utóbb már nem mutatjuk meg egymásnak, hogy mit tudunk. Ha egy régész kerülne melléd, nem biztos, hogy te is megmutatnád neki, amit tudsz. Nem fogod tanítgatni, mert az a tudás, amit megszereztél, az egyetlen ütőkártyád. És ezt az ütőkártyát nem adja ki az ember a kezéből.

A jövő generációnak nehéz lesz, mert a közalkalmazottakat ki akarják tenni a múzeumokból, így a restaurátorokat is, és csak egy-egy adott munkára fogják szerződtetni.

Mégis áruljátok el, hogy akkor miért csináljátok? A munka szépségéről még nem beszéltetek.

Szinyéri Péterné: Mi a szépsége? A fizetés (nevetnek). Nem is tudjuk megfogalmazni. Azt hiszem munkamániások vagyunk.

Dankóné Németh Erika: Hát meg a vége! Az anyira szép tud lenni!

Takácsné Varga Ágnes: Amikor a “minek nevezzelek tárgyakat” a kezünkbe vesszük, és a végére lesz belőle valmi. Persze az is lehet, hogy még a végére is “minek nevezzelek” marad.

Rámutatnak egy elkészült, restaurált tárgyra, ami valóban össze sem hasonlítható azzal a valamivel, amit mi behoztunk az ásatásról.

Szinyéri Péterné: Hát ez a szépsége!

Ha az ember maszekolásra adja a fejét, az sem jobb, mert az szinte csak törött porcelánt jelent, amiről elvárnák az emberek, hogy a végére ugyanúgy nézzen ki, mint új korában, ami persze a fizika törvényei szerint is lehetetlen.

Az interjút L. Nagy Márta készítette