Margócsy hagyaték

Emlékkiállítás

2013. november 29-től folyamatos nyitva tartással


A pedagógus 

A Köznevelés 1963. évi 13-14. számában hosszabb cikke jelent meg Margócsy Józsefnek Szeretek tanítani címmel. Valószínű, hogy előtte is, utána is volt ennél mélyebben szántó írása, de pedagógusi pályájának és egész emberi habitusának jellemzésére aligha találhatnánk kifejezőbb textust, mint amit ez a cím fémjelez. Valóban, a tanítás volt egész addigi életének legfőbb eleme, s nemcsak az iskolában, s nem is csak a katedrán.

A tanítás szeretetét, az állandó ismeretterjesztő hajlamot nyilván már a szülői házból hozta magával. Pedagógus családból származott, felesége is tanár volt, rokonságában is sok volt a pedagógus, gyermekei is tanárok lettek. Tehetsége és jó gyakorlati érzéke alapján sok minden más is lehetett volna, nála azonban más pályának még a gondolata sem merült fel.

Hogy milyen tanár volt, azt leghitelesebben tanítványai tudnák elmondani. A  kívülállók legfeljebb abból ítélhetnek, hogy az egykori diákjai közül milyen sokan tartják vele személyesen és levélben is a kapcsolatot évtizedek múlva is, s az érettségi találkozókon milyen sokan veszik mindig körül.

Más pályára sosem vágyott, az ötvenes évek elején azonban szívesen vállalta el a szakfelügyelői megbízatást. Ez ugyanis nem jelentett elszakadást az iskolától, sőt ellenkezőleg, kiszélesedett a kapcsolata az egész oktatási rendszerrel. A szakfelügyelet akkor közvetlenül a minisztériumhoz tartozott, így személyes kontaktust jelentett az oktatás legfőbb irányításával és a hasonló beosztású kollégákkal az egész országból. A gyakori fővárosi utazások, tanácskozások feloldották a vidéki elszigeteltséget, biztosították a közvetlen érintkezést a szerkesztőségekkel, kiadókkal és más fórumokkal. Aki ezekkel a lehetőségekkel élni tudott, az a „fősodorban” érezhette magát.

Margócsy József azonban nem csak ezekért a lehetőségekért vállalta a szakfelügyeletet. A jobb tanári munka előmozdítása volt a legfőbb célja. Ezért szervezett továbbképzéseket, tanári munkaközösségeket, ezért igyekezett minden arra érdemes kollégát cikkek, tanulmányok írására ösztönözni.

E tekintetben maga is jó példával járt elöl. Ekkor bontakozott ki igazán pedagógiai szakírói tevékenysége, főként a Köznevelésben, majd valamivel később a Bachát László szerkesztette Szabolcs-Szatmári Nevelőben. Az ötvenes évek második felében ő szerkesztette a Kelet-Magyarország Művelődés c. mellékletét, s ebben igyekezett publikációs lehetőséget biztosítani a pedagógiai és helytörténeti írások szerzőinek.

Erre az időre esett saját tankönyvírói  tevékenységének első korszaka is. Először a középiskolák I. osztálya számára írt olvasókönyvet Julow Viktor és Kosaras István társaságában, majd Irodalmi olvasókönyvet az általános iskolák VIH. osztályaszámára, amelyben Horváth Gedeonné és Pálmai Kálmán voltak a társszerzői. Mindkét tankönyv több mint tíz kiadást ért meg.

A hatvanas évektől kezdve az általános és középiskolai tankönyvek helyét a főiskolai jegyzetek foglalták el munkásságában, a neveléstudományi írások azonban folyamatosan jelen vannak tevékenységében. Több kötetre való cikke, tanulmánya, előadása jelent meg a tanárképzés kérdéseiről. Legátfogóbb műve e tárgykörből az 1984-ben kiadott könyve, A pedagógus és az élet. Összegző mű, egy hosszú és sokrétű tanári pálya tapasztalatainak összefoglalása a pedagógus hivatásról. A Tankönyvkiadó jelentette meg, de nem tankönyv a szó hagyományos értelmében. A felnövekvő tanárnemzedékek mégis többet tanulhatnak belőle, mint akárhány tankönyvből.

Az irodalomtörténész

Nevét az utókor számára valószínűleg várostörténeti írásai fogják leginkább és legtovább megőrizni, tudományos munkássága azonban, érthető módon, az irodalomtörténet vonzáskörében bontakozott ki. Egyetemi és Eötvös Kollégiumi tanulmányai is egyértelműen ebbe az irányba indították.

Ez irányú tevékenysége főként két klasszikus prózaírónkhoz, Jókaihoz és Móricz Zsigmondhoz kapcsolódott. Először Jókai noteszairól írt tanulmánya keltett feltűnést, majd az És mégis mozog a föld c. Jókai regény sajtó alá rendezése, jegyzetapparátusa hozta meg számára az első igazi szakmai sikert. A ’60-as évek elején induló kritikai kiadás a magyar filológia egyik legnagyobb vállalkozása volt. Nemcsak az ismert Jókai-kutatók vettek benne részt, szinte az egész irodalomtörténészszakmát megmozgatta.

Ez természetesen egyenetlen teljesítményeket is hozott, hiszen voltak olyanok is, akik talán csak a tisztes honorárium reményében vállalkoztak egy-egy kötet feldolgozására. A többség viszont példamutató lelkiismeretességgel végezte munkáját, s a filológia magasiskolájának lehetőségeit mutatta fel. Ez utóbbiak közül is az egyik legemlékezetesebb, legtöbbször emlegetett teljesítmény Margócsy József munkája volt. Ha igazán pontosan akarunk fogalmazni, akkor úgy kell mondanunk, hogy a Margócsy-házaspáré, mert a feleség, Oberlander Erzsébet egyenrangú társként vett részt a munkában. Sőt, amikor a kritikai kiadásokban nélkülözhetetlenül fontos szövegegyeztetésekre került a sor, az összeolvasásokban a népes család szinte valamennyi tagja besegített. Az a hír járta, hogy filológus körökben sokan nehezteltek is Margócsyékra abban az időben, mert az És mégis mozog a föld jegyzetapparátusával olyan magasra állították a mércét, hogy azzal a „hétköznapi” irodalomkutatók nem vehették fel a versenyt.

Margócsyék persze nem versenyezni akartak. Azért dolgoztak lelkiismeretesen, mert ez a „vérükben volt”. A megbízást, hogy részt vehettek a kritikai kiadás munkájában, ők nagyon megtisztelőnek tartották, s meg akarták mutatni — elsősorban önmaguknak! —, hogy az akadémiai intézetektől távol, középiskolai tanárként, Nyíregyházán is lehet magas szintű tudományos tevékenységet végezni.

Az első megbízás ilyen sikeres teljesítése után a szerkesztők nyilván szívesen adták volna további kötetekre is a szerződéseket, időközben azonban Margócsy József új feladatot kapott. Barátai és közeli ismerősei régóta tudták, hogy új munkahelyek csábítása miatt többször is lett volna alkalma elmenni Nyíregyházáról. Hívták a minisztériumba, alakuló új intézetekbe és máshová is, ő azonban mindig maradt. Nem az új megbízásoktól félt, a családhoz és Nyíregyházához ragaszkodott. S a végén neki lett igaza. Mondogatták is gyakran a barátai: nem akart elmenni szülővárosából, hát ide hoztak neki egy főiskolát. 1962-ben ennek lett tanszékvezető tanára, majd főigazgató-helyettese, s végül tíz éven át főigazgatója.

Ez az új megbízás természetesen tudományos munkásságára is kihatott. Változott az erre fordítható idő is, s változott a tematika is. írásaiban egyre inkább a tanárképzés problémái kerültek előtérbe. Nem lett azonban egészen hűtlen az irodalomtörténethez sem, ez irányú munkásságának középpontjába azonban Jókai helyett egyre inkább Móricz Zsigmond került.

Móriczról korábban is jelent meg már néhány írása, a hatvanas években azonban jól érzékelhetően ő vált kutatásainak központi alakjává. Ennek kettős oka is lehetett. Hivatalosan ugyan senki nem kötelezte erre őket, a vidéki tanárképző főiskolák mégis úgy érezték, foglalkozniuk kell régiójuk irodalmi hagyományaival is. És valóban, Szegeden jelentős Mikszáth-, Tömörkény-, Móra- és Juhász Gyula-kutatások folytak, Egerben főként Vitkovics, Gárdonyi és Bródy Sándor munkásságával, Pécsett Janus Pannoniussza] és Babits Mihállyal foglalkoztak. Nyíregyházán nyilvánvalóan Bessenyei, Móricz és Krúdy jöhetett számításba.

Az első jelentősebb Móricz-tanulmánya az író nyíregyházi és Szabolcs megyei látogatásait, kapcsolatait dolgozta fel. (Móricz Zsigmond 1928-beli utazásai Nyíregyházán és környékén. Szabolcs-szatmári Szemle, 1964. 2. sz. 85-91.)

A szaporodó Móricz-írások egyre inkább egy nagyobb lélegzetű mű (monográfia vagy disszertáció) készülődését sejtették. Őszintén sajnálhatjuk, hogy ez sohasem készült el igazán, hogy a megjelent résztanulmányok nem álltak össze egységes kompozícióvá.

Örvendetesen megszaporodtak viszont a régió élő irodalmával foglalkozó írásai. Sipkay Barnának szinte minden megjelent kötetét recenzálta, de Váci Mihály, Galambos Lajos, Fábián Zoltán több kötetéről is írt. Sipkayról, Galambosról és Fábiánról pályakép-vázlata is jelent meg.

margocsy_karikatura

Karikatúra

 

A helyi hagyományok kutatója 

Már Margócsy József korábbi irodalomtörténeti tanulmányaiban, különösen a Móriczról szóló írásokban is elég gyakran kaptak hangot a helyi vonatkozások, s nyilván nem véletlen, hogy a pályaképvázlatok és recenziók többsége az itt élő vagy innen indult alkotókról, illetve művészekről készült. A ’60-as évek közepétől különösen megszaporodtak a helyi irodalmi hagyományokat kutató, feldolgozó és rendszerező írásai.

Valószínűleg eredendő egyéni érdeklődése játszotta ebben a döntő szerepet, de minden bizonnyal inspirálhatta ebben atyai barátjának, szeretve tisztelt mesterének, Molnár Józsefiiek a példamutatása is. Molnár József akkor már rég pesti tanár volt, tudományos munkássága azonban nagyrészt szülőföldjéhez, mindenekelőtt Csengerhez s tágabban Szabolcs-Szatmárhoz kapcsolódott. Bár ő maga csak rövid ideig volt a nyíregyházi evangélikus gimnázium tanulója, amikor 1956-ban az iskola fennállásának 150 éves jubileumát ünnepelte, a kiadott emlékkönyvben ő is szerepelt. Adatok Szabolcs-Szatmár megye művelődéstörténetéhez címmel jelent meg kislexikona, amelyet Margócsy József válogatott és szerkesztett Molnár József hatalmas gyűjteményéből.

Ez a kislexikon megyénk irodalmi hagyományainak szinte minden jelentős adatát tartalmazza, s a megjelenése óta eltelt több mint 40 év alatt is megőrizte megbízhatóságát. Az első ilyen jellegű összefoglaló munka volt, s nem túlzás aztmondani róla, hogy minden későbbi hagyománygyüjtő vállalkozásnak is alapja, forrása lett. S nem túlzás az sem, hogy tulajdonképpen e kislexikon „társszerzősége” indította el Margócsy Józsefet is a megyei hagyománygyűjtés útján.

Molnár József munkájának címe alatt ez olvasható: Első rész. Nem tudhatjuk ugyan, hogy egyáltalán hogyan lehetett volna folytatni ezt az A-tól Z-ig terjedő komplett adattárat, de ezen nem is érdemes törni a fejünket, mert a második rész és az esetleges további részek sohasem készültek el, vagy legalább is nem jelentek meg.

De valóban nem készültek el a további fejezetek? Ha csakugyan végiggondoljuk a dolgot, akkor érezzük igazán, mennyire igazságtalan a fenti mondat, hiszen negyven éven át egyebet sem csináltunk mindannyian, akik irodalmi hagyományainkkal foglalkozunk, mint — Molnár József művének folytatásaként — ennek a kislexikonnak az adattárát bővítettük. S ezt csinálta mindenekelőtt a legérdemesebb, leghivatottabb tanítványa Margócsy József is. Hogy egyedül ő maga hány fejezettel tette teljesebbé az alapmüvet, nagyon nehéz lenne megmondani. Az idetartozó írások puszta felsorolása is túllépné a megjelölt terjedelmet. Pályaképvázlatában így csak nagyobb összefoglalásainak számbavételére vállalkozhatunk.

Ezek közül elsőként az 1965-ben kiadott megyei útikönyv (szerkesztette Balogh István) irodalmi fejezetét említhetjük, amelyet röviddel később az Irodalmi és Nyelvi Közleményekben és a Könyvtáros c. folyóiratban megjelent írások követtek.

1972-ben önálló kötetben látott napvilágot a téma legátfogóbb összegzése, a Megyénk irodalmi hagyományai c. kiadvány. Ez a szinte enciklopédikus teljességre törekvő mű máig is a legmegbízhatóbb kalauz irodalmi hagyományaink világában. Személyi és földrajzi névmutatóival, a megyei irodalmi emlékhelyek, emlékmúzeumok bemutatásával igazi kézikönyv. Feladatkijelölő jellege folytán megjelenése óta hatékony ösztönzője, inspirálója lehetett (és volt is!) minden megyénkbeii irodalmi kutatómunkának. Kár, hogy a könyv külleme, technikai kiállítása méltatlan az értékes tartalmához. Még a negyedszázaddal ezelőtti stenciles sokszorosítás akkori átlagos színvonalával sem lehet összehasonlítani. A kötetet öt szervezet és intézmény vallotta saját kiadványának, köztük még az Idegenforgalmi Hivatal is. Nem sok okuk volt a dicsekvésre, a külcsín silányságát tartalmával sokszorosan ellensúlyozó könyv így is hasznos szerepet töltött be az elmúlt 25 esztendőben.

A nagy összefoglaló kompozíciók sorában utolsónak említhetjük az 1993-ban kiadott új Megyei monográfia első kötetében (Történelem és kultúra) megjelent Irodalmi élet, színház c. tanulmányt. A kisebb könyvterjedelmű írás első részében alapos áttekintést kapunk a megye és Nyíregyháza irodalmi és színházi életének történetéről, művelődési törekvéseiről, kulturális egyesületeiről, sajtójáról, a terjedelmesebb második rész pedig Az írók adattára címmel a megyénkhez kötődő írók lexikális adatainak tömör foglalata. Csak azért nem nevezhetjük ezt Szabolcs-Szatmár-Bereg Irodalmi Lexikonának, mert az ismeretek nem betűrendben, hanem tematikai csoportok szerint és időrendben követik egymást.

Az összefoglaló tanulmányok mellett a ’80-as, ’90-es években író-portrékat is olvashattunk tőle (Vietórisz József, Szellemi elődeink 1., 1988.; Czóbel Minka,Szellemi elődeink 3., 1989.; A két Lejfler, Főiskolai Tudományos Közlemények, 1990.; Tartallyné Stima Ilona, Csengeri krónika, 1975.)

margocsy_targyak

Margócsy János használati tárgyai

 

A várostörténész 

Már az előző fejezetekből is kiderült, hogy Margócsy József eredetileg nem várostörténésznek készült. Hogy mégis az lett, pontosabban fogalmazva, az is lett, az nem valamilyen kényszerű pályamódosítás eredménye volt. Mint főiskolai főigazgató sikeres emberként ment nyugdíjba, mindent elért, amit a pedagógus pályán valaki is elérhetett. Számos kitüntetése is ezt igazolja.

Hogy nyugdíjas korában mégsem elsősorban irodalomtörténeti témáihoz tért vissza, hanem a várostörténet felé fordult figyelme, annak forrása a szülőváros története iránti lokálpatrióta érdeklődése, korábbi írásaiban is mindig jelen volt.

Várostörténeti könyvsorozatának címe — Utcák, terek, emléktáblák — lényegében városismertető útikalauzt ígér. A mű azonban sokkal több ennél, s nem is csupán várostörténet. Mindkét hagyományos műfajból van benne bőven, de nagyon beszűkítenénk a könyv világát, ha akár az egyik, akár a másik műfaji dobozba akarnánk beleszuszakolni. Tudomásul kell vennünk, hogy a szerző nem valamelyik irodalomtörténeti vagy várostörténeti műfaj-kategória feltételeinek igyekezett eleget tenni, hanem lírai vallomásokban kívánta elmondani mindazt, amit szülővárosa múltjáról tud, amit családjának emlékezete több nemzedéken át a település hagyományaiból megőrzött, amit hosszú levéltári kutatásai során saját maga is összegyűjtött. S amit érdemesnek és érdekesnek tartott arra, hogy a szélesebb olvasóközönség számára is továbbörökítsen.

A sorozat első kötete 1984-ben látott napvilágot. Akkor persze nem tudhattuk, talán még a szerző sem tudta, hogy egy sorozat első részét olvassuk. A folytatásra még semmi sem utalt, a későbbi sorszámozás csak a második kötet címlapján kezdődött.

Mint oly sok többrészes mű példája is tanúsítja, itt is csak az első kötetből még kimaradt mondandó bősége és a mű rendkívül kedvező fogadtatása sarkallta a szerzőt a folytatásra. így lett belőle a város múltja iránt érdeklődő olvasóközönség őszinte örömére előbb trilógia, majd 1997-ben, a TV. kötet megjelenésével tetralógia.

Annak, hogy a kezdet kezdetén nem rögtön négy kötetben gondolkodott a szerző, s az eredetileg egy kötetesnek szánt könyvben már mindent el akart mondani, az egész mű szerkezetének kialakításában, a bizonyos átfedések, ismétlések elkerülhetetlenségében hátrányai is lehettek talán a tetralógiának. Az olvasókat azonban mindez aligha zavarja igazán. Mert a hátrányok mellett számottevő előnyök is származtak belőle. Mindenekelőtt az, hogy a kötetek így külön-külön is jobban megállják a helyüket, mintha egy szigorúan megszerkesztett kompozíció alapján készültek volna. Nem úgy folytatásai egymásnak, hogy csak a megelőző részek ismeretében lennének érthetőek.

A mű egyébként — a szerző ezt több helyen is az olvasó tudomására hozza — egy interjú-sorozatból nőtt ki, amely eredetileg a nyíregyházi rádióban hangzott el. Ennek nyomai helyenként felismerhetők a nyomtatott változatban is, de az előzményekből fakadó mozaikszerű tagolás is inkább előnyére, mint hátrányára válik a könyvnek. Valószínűleg ebből adódik az is, hogy az előadásmód nem a hagyományos értekező prózához, hanem az előszó könnyedebb hangvételéhez áll közel. Említettük már, hogy műfajilag milyen nehéz ezt a művet a hagyományos kategóriák valamelyikébe is belehelyezni. A szerénykedő cím azonban ne tévesszen meg bennünket. Ez a négy kötet voltaképpen Nyíregyháza enciklopédiája, ha pedig visszafogottabbak akarunk lenni, akár Nyíregyházi Mindentudónak is elnevezhetjük.

Amikor néhány évvel ezelőtt megjelent a Larousse magyar kiadása, a televízióban néhány napig minden este Hegedűs Géza reklámozta a híres francia lexikont. A neves író édesapját idézte, aki azt mondta valamikor, hogy ami a Larousse-ban nincs benne, az nincs is, voltaképpen nem is érdemes tudni. Talán mi sem esünk a szerénytelenség bűnébe, ha a szellemes mondást úgy alakítjuk át: ami Margócsy négy kötetében nincs benne Nyíregyházáról, azt nem is érdemes tudni erről a városról.

Az Utcák, terek, emléktáblák összegző mű. Négy kötetében a szerző szinte minden korábbi várostörténeti írása beépült, s az e témában fogant későbbi cikkek, tanulmányok első változatai is megtalálhatók bennük.

A műben sok szó esik a nyíregyházi színház alapításáról, létrejöttéről és száz éves történetéről is, de ezt sok cikkében és több önálló kiadványban is feldolgozta (A nyíregyházi színjátszás vázlatos története. Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza, 1981; Irodalmi élet és színház. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája I . , 1993. stb.). 1993-ban jelent meg Nyíregyháza színháztörténetének levéltári forrásai, 1813-1993. c. dokumentumkötete.

 

A tárca- és emlékiratíró 

Olvasói régóta tudják, hogy Margócsy József nemcsak szakcikkekkel, hanem szépirodalmi igénnyel fogalmazott írásokkal is gyakran szerepel a nyíregyházi napilapban és más fórumokon is. Olyan kisebb terjedelmű, színes, hangulatos müvekre gondolunk itt, amelyeket irodalmunkban leggyakrabban tárcának vagy karcolatoknak szoktak nevezni.

Ezek a „kis színesek” sem lógnak ki azonban a szerző életművéből, hiszen többnyire szoros rokonságot mutatnak más írásaival, főként várostörténeti cikkeivel és tanulmányaival. Voltaképpen azok melléktermékeinek tekinthetők. Legfőbb jellemzőjük, hogy általában nem napi eseményekhez, nem aktualitásokhoz kötődnek, mint a tárcák általában, inkább régi emlékeket, anekdotikus történeteket, hagyományokat elevenítenek fel olvasmányosan. Kötetben összegyűjtve ezek az írásoktanulságos kiegészítői lehetnének az Utcák, terek, emléktáblák c. várostörténeti sorozatnak.

Külön-külön már csak terjedelmi okokból sem lehetne itt foglalkozni ezekkel az apróbb írásokkal, de talán a címek egy részének felsorolása is képes érzékeltetni e tárcák és karcolatok témavilágát és hangulatát (Amikor még báloztak a Koronában, Messze van a nyíregyházi kaszárnya, Mindenki karácsonyfája, Szüreti múltbatekintés, Régi gyógyszertári pillanatképek, Mi is az az agarászat?, Bandériumok és faültetés, Sóstói látogatók és legendák, A borbányai ököritató és hajdani gazdája).

Ezek a tárcák arról is árulkodnak, hogy szerzőjük nemcsak a tanulmányírásnak mestere, hanem szépírói képességekkel is rendelkezik. Legutóbbi kötete azonban még közeli barátait, ismerőseit is meglepte. 1998 őszén jelent meg Ötven hónap utászcsizmában c. könyve, amelyben 1942 és 1946 közötti katonaemlékeit dolgozta fel. Közelebbi műfaji megjelölést nem ad a szerző, leginkább talán önéletrajznak foghatjuk fel a munkát, de ha nem ismernénk alkotóját, akár regénynek is tekinthetnénk.

Éppen ez a mű legnagyobb erénye. Olyan dokumentumírás, amelynek minden mondatához hitelesítő lábjegyzeteket lehetne csatolni, s ugyanakkor olyan olvasmányos „regény” is, amely a magyar katonairodalom legemlékezetesebb alkotásaival is felveszi a versenyt. Különösen az első rész egyes jelenetei idézik emlékezetünkbe Komáromi János: Cs. és kir. szép napok és Bóka László: Alázatosan jelentem c. művét.

A könyv alcímében szereplő két évszám (1942-1946) háborús történetet sejtet, Margócsy József írása azonban legfeljebb csak áttételesen az. A szereplők többnyire katonák, háború is van, de távol a csataterektől élnek, ahol nincsenek lövészárkok, nem dörögnek a fegyverek. A terjedelmesebb első részben ábrázolt piliscsabai katonáskodás nem igazán békebeli vidám katonaélet ugyan, de nem is az orosz hómezők világa, s a második rész franciaországi hadifogsága sem Szibéria, de talán éppen ez adja a mű különleges értékét. Emberi sorsokat ábrázol a történelmi események perifériáján, a hétköznapokban eposzi kellékek nélkül. S ez a póztalanság teszi a művet rokonszenvessé, ez emeli ki az utóbbi években gyorsan szaporodó háborús emlékiratok sorából.

Röviden, csupán egy pályakép-vázlat erejéig ennyiben összegezhető tehát „az író” Margócsy József szerteágazó és sokszínű munkássága. S a folytatás? Azt is várjuk természetesen, kíváncsian és szeretettel, hiszen szellemi frissességének ma is teljében van még a szerző, és életkora sem lehet gátja új művek születésének.

Hiszen még csupán nyolcvanéves.

 

Katona Béla: A pedagógiától a várostörténetig. In.: Szabolcs-Szatmár-Beregi Levélzári Évkönyv. 13. 1999.
A PEDAGÓGIÁTÓL A VÁROSTÖRTÉNETIG
(Pályakép-vázlat a 80 éves Margócsy Józsefről)


A gyógyító irónia (Adalékok a Margócsy-jelenséghez) ››