Schubert Ernő: Nő

A férfi tekintet
Schubert Ernő: című művéről, Ltsz.: K71.3.35.


A nőkhöz való elnyomó viszonyulást és bánásmódot, a kulturális konvenciók örvén természetesnek tettetett társadalmi egyenlőtlenséget valahol mélyen az időszámítás előtti időktől érdemes megvizsgálni. Felkutatták[1] már a világ első törvényeit, melyek Mezopotámiában szabályozták a nők státuszát és viselkedését; köztük az első fátyol-törvényt, amely i.e. 1350-ből való. Számos nő képviselte a közép-keleten azokat, akik saját útjukat járták, hogy befolyást szerezzenek.

Úgy tartották a nőnek méhe van, petefészke, sajátlagos létfeltételei bezárják szubjektív mivoltába: előszeretettel mondják rá, hogy a mirigyeivel gondolkodik.[2] A nőstényt bizonyos tulajdonságok hiánya teszi nősténnyé – mondta már Arisztotelész is. A női jellem megítélésénél abból kell kiindulnunk, hogy a nő természettől fogva fogyatékos lény. S az ő nyomdokaiba lép Szent Tamás, amikor kijelenti, hogy a nő „sikerületlen férfi”, „esetleges” létező. Ezt fejezi ki jelképesen a bibliai Teremtéstörténet is, amely szerint az Úristen Évát Bossuet szavával Ádámnak „egy fölös csontjából” teremti meg.[3] A középkorban a nőket számtalanszor magával a gonosszal azonosították. A boszorkányégetések mindennaposak voltak, mert úgy tartották, a női nem gyenge jellem, így őket szállhatják meg a démonok.  Christine de Pizan (1364-1430), akit manapság „protofeministának” titulálnak a nők oktatása mellett állt ki, és tiltakozott az egyház nézete ellen, miszerint a nő morálisan gyengébb és hajlamosabb a bűnre. Akadtak azonban olyan jómódú, előkelő családok, ahol a liberális apa megengedte lányának, hogy írni-olvasni tanuljon és saját neme védelmére keljen verseivel, sőt az apácák között is voltak olyanok, akik a nőket pártfogásukba vették.

A felvilágosodás történetében és a karteziánus filozófiából eredő dualisztikus elképzelés a férfi-nő viszonyról mint uralkodó/alábbvaló ellentétpárt képezi le világunkat. Descartes-nál a test fölé helyezett szellem (res cogitans, res extensa), a marxista időszakban jellemző, hegeli úr és szolga viszony, a freudi fallikus dominanciával szembeállított pénisz irigy, az evolúciós elméletekben a monogám gyűjtögető és a poligám vadász dichotómiák még mindig ott munkálkodnak a társadalom kollektív tudatában.[4] Simon de Beauvoir szavai ma is érvényesek: A nő az, amivé a férfi ítélet teszi, amiből az fejeződik ki, hogy a nő a férfi számára szexus. A férfi a Szubjektum és az Abszolútum, a nő meg a Másik.[5]

Korán kezdetét vette a szegregáció a nőkkel szemben. Ezek az egyenlőtlen erőviszonyok mindig is léteztek és napjainkban is jelen vannak. A nőket, mint társadalmi csoportot, számtalan hátrányos megkülönböztetés és erőszak éri pusztán azért, mert nők.[6] Az Interparlamentáris Unió (IPU) felmérést készített a nők parlamenti zaklatásairól 2016-ban. A megkérdezett női képviselők (39 országban, 55 képviselőnő) negyvennégy százalékát – elmondásuk szerint – meg is fenyegették azzal, hogy elrabolják, megerőszakolják, megverik vagy megölik őket. A zaklatók, verbális támadók legtöbbször férfiak, és sokszor saját párton belüliek. A felmérés után a szervezet felszólította a törvényhozókat, hogy lépjenek fel a nemi alapon érő hátrányos megkülönböztetés és zaklatás ellen.[7] Ennek okán a mai közéletben szereplő nők egy férfias elemeket nélkülöző (nagy gesztusok, agresszió stb.) új nyelv kialakításán dolgoznak, ugyanis ha a nő a nyelvében, amelyben egyszerűen csak szubjektumként szólal meg, a fallocentrikus diskurzust használja, azaz férfiassá válik, akkor ugyanúgy újraképezi a szexuális differenciát, és így kizárja magát, a nőit, mert a diskurzus maga kizárja a nőit. Ezért összetett stratégiára van szükség.

Előzmények, a legnagyobb erők, királyi uralkodónők körében kutathatók mint például I. Erzsébet, Anglia és Írország szűz királynője  (London, 1533. szeptember 7. – London, 1603. március 24.). Erzsébet jól ismerte a szónokiasság szabályait és jól is használta azokat, tanult filozófiát, olaszul és franciául is beszélt. Retorikájában egy másfajta nyelvet használt, hangsúlyozta másodlagos /női/ mivoltát, nyomatékot viszont a trónjára utaló szavakra tett, mintha azt mondta volna, nő vagyok, de király.

Uralkodása alatt, 45 évig alattvalói nem földi halandóként tekintettek rá. A XV. századot méltán nevezik a Tudorok évszázadának, ugyanis I. Erzsébet és édesapja VIII. Henrik összesen 83 évnyi uralkodása, Anglia első fénykorát hozta el.[8]

A művészettörténet kapcsán a feminista kritika kétféle értelemben beszél. A kritika egyik része a látásmódra vonatkozik, melyet a kép ráerőltet a nézőre, a második a művészet patriarchális intézményes kereteit írja le. A patriarchális intézményi művészettörténet felcserélődik egy női látásmódra, ez esetben általam, de az alkotó személye miatt megmarad a férfi tekintet.

Schubert Ernő[9] képében aligha van módunk narcisztikusan elmerülni. Festményén egy lábak és fej nélküli torzót láthatunk. A kisméretű[10] kép piros színe elmosódottan tárja elénk témáját. A mű fetisizált, dominánsan vörös színű, ami a nemiség, az élet, a termékenység, vér vagy a libidó kifejezője, ezzel is utalva az alkotás témájára. Az emberi alak ábrázolása körvonalakká redukálódik. A kezek csonkák, szinte alig felismerhető sematikusan ábrázolt organikus torzítások, csak az ingujjak jól kivehetőek. A testrészek helyett a test láthatatlan részeinek tömegét a ruha redőivel érzékeltető anyag válik a kép tárgyává.  A Nő című képén Schubert elrejti a figuratív kompozíciót szervező alakok harmóniáját és arányait, kódolt nézői helyzetet teremt, ezért a kép mögé kell látnunk, hogy megértsük valódi mondanivalóját. A művész kölcsönadja tekintetét, így megtudhatjuk számára mit is jelent a Nő. A ruha alatt a női öl, az emlő, a köldök, a nemzés, születés, teremtés metaforikus rendszerébe épülnek be, akár Gustave Courbet  1866-ban festett A világ eredete című realisztikus alkotásán, melyen a művész a női altestet naturalisztikusan ábrázolta. A két festmény stílusában ellentétes, de a nézőpont nem változik majd száz év elteltével sem.

Schubert Ernő sem tér el a biológiai determinizmustól, mint ahogyan Courbet sem[11] a férfinak és nőnek az emberi reprodukcióban betöltött eltérő funkciójából kiindulva fejti ki érveit. A természetiséget, a természet által adottat tekinti alapnak és lényegileg meghatározónak. A szocializációt, a lélektani, pszichoszociális különbségeket, viselkedésmintákat, társadalmi szerepeket, társadalmi státuszt figyelmen kívül hagyva, a „természetre” utaló hivatkozással igazolja[12] a másik nemet. Nem tud kilépni a patriarchális erők által vezetett (művész) társadalomból, így festményén az elsődleges és másodlagos nemi jellegre utal, csak a mellekre és az ágyékra asszociálhatunk, nyomaiban jeleníti meg a NŐT. Így a nő – a több ezer éves hagyományt követve is marad – alárendelt biológiai, pszichológiai lény, elsődlegesen nemmel bíró egyed.

Schubert Ernő harmincnyolc darabból álló festmény kollekcióját a Magyar Nemzeti Galéria az 1970-es években adományozta a Jósa András Múzeumnak.[13]

 

Gál Georgina
művészettörténész


[1] Dr. Amanda Foreman, New York Times
[2] Simon de Beauvoir: A második nem, Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1969, 177. o. 
[3] Simon de Beauvoir:1969, 177. o.
[4] Kérchy Anna: Átlátszó helyek, Balkon, 2016. 11. 12. 22-29. o.
[5] Simon de Beauvoir, 1969
[6] Pornográfia és a francia forradalom, aetas.hu
[7] Hirado.hu
[8] Drozdik Orsolya: Individuális mitológia 273. o.
[9] A szerző megjegyzése: Erzsébet nagy gazdasági gondokkal küzdő országot örökölt apjától.
[10] Schubert Ernő kezdetben Fényes Adolfnál, 1924-től a Képzőművészeti Főiskolán Csók Istvánnál és Réti Istvánnál tanult. A liberális szellemű tanárok mint Csók, elnézték a kubizmussal és konstruktivizmussal folytatott kísérleteit, de ennek ellenére kicsapták az iskolából. Később az UME, a KUT és rövid ideig a Szocialista Képzőművészek Csoportjának a tagja volt.
[11]Schubert Ernő: , olaj, karton 12,5 cm x 18,3 cm, 1959 Ltsz.: K71.3.35.
[12] Témájában azonos alkotás Derkovits Gyula: Pandamonium című rajz-könyve 1920-ból, aminek egy darabja szintén elérhető a nyíregyházi Jósa András Múzeumban Ltsz.:74.9.151.
[13] Herta Nagl-Docekal osztrák filozófus
[14]….amelynek egyik darabja az elemzett alkotás.