Egy szarmata üvegpohár

A nyíregyházi Jósa András Múzeum munkatársai 2009-ben Nagykálló határában, a tervezett ipari park területén megelőző feltárást végeztek, melynek eredményeképpen egy több mint ezer különböző korú objektumot számláló régészeti lelőhely részletét tárták fel. A többi között ráakadtak egy szarmata településre és a hozzá tartozó temetőre. Az 58 sír szinte mindegyikét kifosztották. A minkét érdeklő 140. számú – a kevés lelet alapján – feltételezhetően férfi temetkezés esetében a mellkasra irányuló rablás a széthajigált csontok helyzete alapján jóval a temetés után történhetett.


Az üvegpohár a szarmata sírokban nem túl gyakori, ritkasága miatt alighanem a barbaricumi luxuscikkek egyikéről beszélhetünk. Fontos megjegyeznem, hogy a nagykállói lelet nem ép: a talpa hiányzott. Ebben az esetben egyértelműen kimondhatjuk, hogy már a sírba helyezés előtt letörött. Éppen ezért felmerülhet, hogy ezt a tárgyat meglehetősen speciálisan használták, ún. „bujdosó pohárként”, mivel talpa nem lévén, a fogyasztás után csak szájával lefelé lehetett letenni, ellenkező esetben kifolyt belőle a tartalma.

A nagykállói üvegpoharat félformába fúvással készítették. Színe jellegzetes: üvegzöld/mohazöld.   Vékony falú, melegen lekerekített, megvastagodó peremmel, mely ívesen kihajló. Alja felé enyhén szűkülő, megvastagodó. (A szájrész kialakításához az üveget tartórúdra helyezték át és a peremrészt addig hevítették, ameddig nem csak lekerekedtek az élek, hanem enyhén meg is vastagodtak.) Oldalán a pohárral azonos színű rátett hullámos üvegfonálból induló, farkasfog-szerű minta díszíti. Ez forró díszítési technikával készült, azaz üveg készítésével egy időben, annak még forró állapotában készítették a plasztikus szálrátétet. A tárgy alján látható törés a tartórúd nyoma. A tartórúd lehetővé teszi az edény peremének problémamentes befejezését azáltal, hogy az edény alját egy kis darab forró üveggel a tartórúdhoz rögzítettek, majd a fújócsövet leválasztották a cső végéhez közeli rész lehűtésével és lerepesztésével. Ez a nyom látható az üvegpohár alján, amely általában gyűrű alakú.

A nagykállói üvegpohár feltehetően valamelyik keleti provincia műhelyében készült a Kr. u. III. században és kereskedelmi úton kerülhetett a szarmatákhoz , akikről tudjuk, hogy kapcsolatban állottak a Pontus-vidékkel.

A rárakódott földes szennyeződés miatt a poháron a korrózió és a mállás mértékét pontosan nem tudtam előre meghatározni. Jól láthatóan irizált, de a fizikai károsodásokat csak tisztítás közben lehetett felmérni. A tárgy törött és hiányos volt, anyagminősége rossz, buborékokkal tarkított, de összességében jó megtartású. A pontos töredékszámot és a hiányok elhelyezkedését csak a tárgy kibontása után lehetett látni

Fotózás után a darabokat óvatosan emeltem le a földlabdáról desztillált vizes lazítás segítségével, lépésről-lépésre ellenőrizve, hogy a belsejében további töredékek vagy egyéb tárgyak nincsenek-e. A tisztítást puha szőrű ecset segítségével szárazon kezdtem. A felületen lévő laza megkötésű, földes lerakódást lesimítottam, hogy a nedves tisztítás során a következő lépésben alkalmazott felületaktív anyag ne telítődjön a vastagon leázott földdel, hanem az erősebben kötött szennyező elemekre fejtse ki hatását. A karbonátos kötődésű szennyeződésekhez vegyszeres vizes oldatot használtam. Ezt desztillált vizes öblítés és alkoholos leszárítás követte. Ezt a folyamatot többször megismételve eljutottam a felületi tisztítás befejezéséhez.

A ragasztás minőségét erősen befolyásolja a ragasztandó felületek előkezelése, az illesztendő területek falvastagsága és a ragasztóanyag felhordási módja, valamint a levegő hőmérséklete és páratartalma. Az üveg ragasztásához a legalkalmasabb az Araldit 2020 (10:3) kétkomponensű epoxi alapú ragasztó, amelynek tulajdonságai a következők: törésmutatója (1,53) közel azonos az üvegével, zsugorodása 1%, víztiszta, átlátszó, viszonylag öregedésálló. Kis viszkozitásának köszönhetően bekeverés után is képes behatolni az összeillesztett felületek közé. A ragasztó használata során fontos, hogy figyeljünk a megfelelő keverési arány és a térhálósodási idő pontos betartására. A töredékeket dokumentumragasztó szalagból vágott csíkokkal szárazon összeillesztettem. Ez a ragasztószalag nem csúszik, jól egyben tartja a darabokat, erősen tapad, a ragasztás megkötése után pedig könnyen eltávolítható. Ragasztópisztollyal megolvasztott polietilénnel is rögzítettem az illesztéseket. A ragasztót a törésfelületek mentén csorgattam be. A térhálósodási idő letelte után a megerősítő ragasztócsíkokat óvatosan szikével, a polietilén-rögzítésekre pedig hideg vizet cseppentve eltávolítottam, valamint a felesleget lehántoltam.

A tárgyat pár ponton kismértékben ki kellett egészítenem, amihez szintén az Araldit 2020 (10:3) kétkomponensű epoxi gyantát használtam. A ragasztóanyag térhálósodásához 24 óra szükséges, ezután nehezen távolítható el, nincs oldószere, csak duzzasztható vagy magasabb hő hatására lágyítható, és így választható szét. Rossz tárolási körülmények között (nedvesség, páratartalom ingadozás) és UV sugárzás hatására öregedik. A hiányzó részek pótlásához viaszlapból negatív formát vettem le a tárgy olyan részéről, ahol annak íve megegyezik a hiányzó rész ívével. Ezeket a területeket zsírtalanítottam, a viaszt körbeágyaztam a törésfelületek fölött, hogy a kiegészítések beöntésekor a műgyanta ne folyjék szét. Ezután az előre bekevert ragasztót, amely 2-4 óra után géles állapotú lett, a hiányzó rész helyére juttattam. A térhálósodási idő elteltével a ragasztóanyagot formára alakítottam. Szike segítségével lehántoltam a felesleget, majd többféle finomságú polírszivaccsal csiszoltam a felületet. Utolsó lépésként 3 különböző finomságú pasztával políroztam, fényesítettem fel a hiányzó részeket.

 

Dankóné Németh Erika
restaurátor