Vajmintázó

Vajmintázó-lelőhelyek a magyar nyelvterületen (1987-ig)

Vajmintázó-lelőhelyek a magyar nyelvterületen (1987-ig)

 

A Jósa András Múzeum néprajzi gyűjteményének egyedi darabja ez a szépen díszített tárgy, amelyről a laikus szemlélőnek nem is könnyű kitalálni, hogy milyen célra szolgálhatott. Nem véletlen ez a bizonytalanság, hiszen egy olyan ritka néprajzi tárgyról van szó, amelynek használata nem volt általános a paraszti kultúrában: Magyarországon csak elszórtan ismerték, főként a Dunától keletre eső területeken és a Kisalföldön. És hogy tulajdonképpen mi is ez a szépen faragott eszköz? Nem más, mint vaj díszítésére szolgáló mintázó forma. A paraszti háztartásokban ugyanis az asszonyok maguk köpülték a vajat a vidékünkön zurbolónak nevezett eszközzel. A frissen köpült vajat ugyan nemigen fogyasztották (vagyis a vajas kenyér nem volt ismeretes a parasztság körében), de kisütéssel tartósítva eltették a böjti időszakokra, amikor az egyházi előírások szerint az egyébként szokásos zsír helyett vajjal vagy olajjal sütöttek-főztek. A friss vajat viszont az asszonyok gyakran elvitték a közeli városok piacaira, s hogy kapósabbá tegyék, különböző módokon díszítették.

Fakanállal mintázott vaj. Szanticska, Abaúj megye

Fakanállal mintázott vaj. Szanticska, Abaúj megye

A legegyszerűbb módszer az volt – amiről Szatmárból és Beregből is vannak adataink –, hogy kanállal vagy villával „cirkákat”, íves vonalakat nyomtak a félgömb vagy ovális formára alakított vajdarabra. Ennél bonyolultabb és szebb díszítést tett lehetővé a faragott vajformázó, amelyet előbb kiöblítettek hideg vízzel, hogy ne tapadjon meg benne a vaj, aztán kézzel belenyomkodták az aranysárga masszát, amely felvette a mintázó formáját. Végül kiborították a formázóból az immár hasáb alakú, cakkos szélű, tetején virágmintás vajat, és torma-, szőlő- vagy káposztalevélre téve kínálták a városi piacokon. A látványnak is szép finom portékának valószínűleg kevés gazdasszony tudott ellenállni.

A leltárkönyvbe vajmintázóként bejegyzett tárgyat 1934-ben gyűjtötte a múzeum akkori igazgatója, a „szegény emberek krónikása”, Kiss Lajos a bodrogközi Vissen. A falu ma már ugyan Borsod-Abaúj-Zemplén megye része, de 1950-ig Szabolcs vármegyéhez tartozott, így kerülhetett a tárgy a Jósa András Múzeumba. Formáját tekintve a vajmintázók leggyakoribb típusához tartozik, amelynek jellegzetessége, hogy egyetlen darab fából van kifaragva, és alját faragott virágminta, oldalát pedig hullámszerű mélyedések díszítik. Magyarországon ebből a típusból található a legtöbb; a dobozszerűen összehajtható, a pecsételő, illetve a hengerelő típusból jóval kevesebb lelhető fel a múzeumokban. Az eddigi kutatások szerint feltételezhető, hogy a vajnyomók a XIX. század utolsó harmadától kezdődően a hazai szlovákság és németség közvetítésével terjedtek el szórványosan a magyarság körében, elsősorban a polgári, városi lakosság igényeinek kiszolgálására.

Hengeres vajmintázó. Turóc megye

Hengeres vajmintázó. Turóc megye

A Tokaji Múzeum őriz egy vajmintázót, amely az 1950-es megyerendezésig ugyancsak Szabolcs vármegyéhez tartozó Tardosról (ma Tiszatardos) származik. A nyírbátori Báthori István Múzeum gyűjteményében is megtalálható a tárgynak egy helyben gyűjtött példánya, amelynek alját nagylevelű faragott virág, oválisra kialakított oldalát pedig ugyancsak hullámos bevésések díszítik. A megyéből Mátészalkáról van még tudomásunk vajnyomó használatáról, de itt csak díszítetlen, téglalap alakú nyomóformával szaggatták ki a piacra vitt vajat. Az egyszerű fakeretet a gazdák maguk készítették szeg nélkül, csapolással, nehogy a szeg rozsdája belekerüljön a vajba. A vajformázókat egyébként elsősorban fával foglalkozó mesterek, asztalosok, kerékgyártók, kádárok stb. készítették, és vándorárusok révén, illetve búcsú- vagy vásárfiaként kerülhettek a paraszti háztartásokba.

Vajformázók jellemző díszítményei; Dobozszerű vajforma. Sopron, 1817

Vajformázók jellemző díszítményei; Dobozszerű vajforma. Sopron, 1817

Miről mesél hát nekünk ez a szerény kis tárgy mai modern világunkban, amelyben a gigaméretű élelmiszer-áruházak polcain előrecsomagolt, tartósított hasábvajak tucatjai közül válogathat a kényes fogyasztó? Arról, hogy nem is régen létezett egy olyan kor, létezett egy olyan kultúra, amelyben nemcsak a mennyiség, hanem a minőség, a szépség is számított, és amely korban a kultúra még egy olyan egyszerű, hétköznapi „fogyasztási cikkre” is rányomta a maga összetéveszthetetlen pecsétjét, mint a frissen köpült vaj.

 

Ratkó Lujza
néprajzkutató


 

Irodalom: Viga Gyula: A vajdíszítés és eszközei Magyarországon. Ethnographia, 1987. 83–101. old.